Régóta húzódott már egy közös horgászat. Telefonon, e-mailben már többször is „pecáztunk”, de a valódi peca csak nem akart összejönni. Hiába, a távolságok, az idő nem nekünk dolgozott. Azért igaz a mondás, hogy amire szakítunk időt, arra van időnk. Egy júliusi napon mindketten összehangoltuk a szabadidőnket, már csak a halak állhattak volna a közös peca útjába. Szerencsére nem így történt.
Ádámot is a Haldorádónak köszönhetően ismertem meg. Földrajzilag az ország más szegletében élünk, de a horgászat szeretete - nyugodtan mondhatom, mániája - mégis lekicsinyíti a távolságot. Mivel mindketten kicsit elfogultak vagyunk egy bizonyos márkával szemben, ebben a témában is számos közös megbeszélni valónk akadt már, de a legtöbbet mégis a különféle módszerekről, horgászhelyekről beszéltünk. Én szerencsés helyzetben vagyok, hiszen ha eldobok egy kavicsot, vízben fog csobbanni, ellentétben Ádámmal, akinek többnyire autóznia kell, ha horgászni szeretne. Régen tett ígéretemet sikerült valóra váltanom, mikor sikerült egy közös folyóvízi pecát összehozni. A folyó ebben az esetben kicsit talán túlzás, hiszen a Nagykunsági-főcsatornára szerveztünk egy közös horgászatot, de ha figyelembe vesszük a csatorna zsilipjének közelségét, akkor néha valóban komoly sodrással kell számolni.
Szeptember elejét mutatta a naptáram, mikor egy hűvös hajnalon találkoztunk végre a csatorna partján. Ádám nem egyedül érkezett, elkísérte Sanyi bácsi is, akivel karöltve jár a jókedv. A korai találkozót csupán az tette indokolttá, hogy olyan helyet szerettünk volna találni, ahol mindannyian elférünk. Természetesen ilyen horgászhely nem létezik, de addig keresgéltünk, míg végül találtunk két alkalmas, egymástól viszonylag kis távolságra lévő horgászhelyet. A kipakolásnál megnyugodtam, hiszen Ádám még engem is megdöbbentett.
Én sem járok kevés cuccal pecázni, de cimborám még rajtam is túltett. A kisbusz szemlátomást fellélegzett, mikor a felszerelést kipakoltuk belőle. Azt azért mindenképpen meg kellett állapítanom, hogy Ádám vigyáz a dolgaira. Mindennek meghatározott helye, táskája, tartója volt. (Az ilyen horgászoktól érdemes megvenni a használt cuccokat. )
Korábban sokat beszélgettünk már a folyóvízi pecáról, mert Ádám ezt mindenképpen szerette volna kipróbálni. A közepesen áramló csatorna első ismerkedésnek kitűnőnek terepnek tűnt. A ládák beállítását követően az etetőanyagot vettük elő. A víz sodrása nem volt jelentős, így komoly trükkökre nem volt szükség. Mivel én ismertem a helyet, tudtam, hogy a mélység sem jelentős - 11 méterben 2,5 -3 méteres eresztékre lesz szükség -, ezért csak egy picit kellett tapadósabbra keverni a kaját. Ádám egyik kedvenc Sensas-os keverékét kutyulta, míg én egy bevált VDE etetőt kavartam be. Csak megférnek egymás mellett a belgák és a franciák!
Ha már van egy kis húzása a víznek, szereljünk lapos úszókat, hiszen sok esetben a szebb dévérek előszeretettel veszik fel a fixen megállított csalit! A nemzetek közötti barátságot alapul véve én egy Sensas Bogdan palacsintaúszót, míg Ádám egy kis hazait, Cralusso Torpedót húzott a főzsinórra. Mindketten 5 grammos darabot választottunk, a víz szemlátomást ettől nem kért többet. A szerelékek elkészítésénél kétféle ólmozást használtunk. Én egy nagyobbacska gömbólmot ütköztettem meg néhány söréttel, és ezek alá egyetlen jelzőt csíptettem, míg Ádám a fősúlyozás alá egyenletesen elosztott sörétekből fűzött láncot. Az én úszómmal akár lassan úsztatni is lehetett, míg Ádáméval megállítva lehetett horgászni. Kíváncsian vártam, vajon melyik stílus lesz a nyerő?
A szerelékek elkészítése közben persze jókat mulattunk Sanyi bácsin, aki megdöbbenve konstatálta, hogy a kipakolást követő egy óra is kevésnek bizonyult, hogy bevessük a horgot. Pontosabban Sanyi bácsi röhögött rajtunk, hiszen ő már javában horgászott. Hogy egy kis lendületet adjon a napnak, beszaladt a faluba kiváltani a napijegyeket, és ha már arra járt, hozott néhány dobozos sört, csak az íze kedvéért.
Az előttünk elterülő meder feltérképezésekor kiderült, hogy bizony a helyismeretem alaposan megtréfált. A meder ugyanis folyamatosan lejtett befelé. 13 méteres bothosszban sem értük el a törés alját, ezért két lehetőség közül választhattunk. Vagy egészen közel horgászunk, ahol a meder még nem kezd lejteni, vagy ráetetünk a rézsűre, és legfeljebb idővel utána nyúlunk a bemosódó kajának. Mi ez utóbbi megoldást választottuk, a rakósokat 11 méterre rövidítve láttunk neki az alapozásnak. Az etetésre szánt kaját csak annyira nyomtuk meg, hogy az még egyben lehúzzon a mederbe, de ott rögtön nyitva rásimuljon annak oldalára. (Ilyenkor jönne jól a Sensas „sárga” földje, amit pont ilyen helyzetekre ajánlanak, igaz, állóvízre. Egy kis folyóvízi földdel keverve azonban megoldja a feladatot áramló vízen is.)
Miután alaposan megszórtuk a pályát, pár perc nyugalom következett. Kitárgyaltuk, ki hol szeret a legjobban horgászni, szóba került egy régóta esedékes tassi peca is, ami nekem ismeretlen terület, de annyi szépet hallottam már róla, hogy csak idő (és elszántság) kérdése, hogy ellátogassak egyszer oda is. Érdekessége a dolognak, hogy valójában személyesen talán eddig háromszor találkoztunk, mégis olyan érzésem volt, mintha már a sokadik közös pecánkra került volna sor.
Hiába, az Internet közelebb hozza az embereket, de ezt a Haldorádó olvasóinak nem kell bizonygatnom. Természetesen szóba kerültek a fórumok is, ahol sokszor ugratjuk egymást, de most végre alaposan kitárgyalhattuk a dolgokat. Egyedül a bojlizásról nem esett túl sok szó, pedig Ádám másik kedvenc időtöltése ez a módszer, de ebben a témakörben én is csak hallgatni tudok, értelmesen hozzászólni nem. Miután kapásból 3-4 olyan kifejezést hallottam, amiről halványlila gőzöm sem volt, inkább javaslatot tettem a peca megkezdésére. A cipész maradjon a kaptafánál, a magamfajta pedig a ládáján.
Az első úsztatás mindig izgalmas, hiszen ekkor dől el, vajon idetaláltak-e már a halak, vagy keserves halkeresgélés lesz a dologból. A csatornán horgászva többször is beigazolódott, hogy ha van hal a közelben, akkor 10 perc múlva már jelentkeznek. Ekkor többnyire jó pecának néz elébe az ember, ám ha 1 óra múltán is csak elvétve fogok, akkor egész nap csak kínlódás a peca. Most szerencsések voltunk, hiszen mindketten megfogtuk a kedvező előrejelzésnek szánt keszeget. Ezt követően a tenyeres karikák, dévérek remekül elszórakoztattak bennünket. A lassú úsztatás helyett nekem is meg kellett állítanom az úszót, mert a halaknak erre volt gusztusuk. Ádámmal felváltva szedegettük őket. A legszebb dévért természetesen Ádám fogta, ahogy az egy vendéghorgászhoz illik. Egy kósza ötlettől vezérelve egy szem búzát tűzött a horogra, és a rakós teljes hosszát kihasználva kicsit beljebb engedte az úszót. Hogy milyen jól jöhet, ha néha elrugaszkodunk a bevált dolgoktól, mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a gumi hamarosan szemet gyönyörködtetően kiszaladt a top szettből. Némi ellenkezés után végül boldogan pózolt a szép hal a kamera előtt.
Sajnos nekem korábban indulnom kellett, ezért a nap hala számomra a peca végét is jelentette. Gyors számvetés után megállapítottuk, hogy soha rosszabb pecát, és abban is megegyeztünk, hogy jövőre is összehozunk egy újabb folyóvízi rakózást, de már komolyabb terepen. Az embernek arra van ideje, amire szakít. Egy közös pecára pedig mindig érdemes időt szánni.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Vágó Ádám (origo)
