Dunai amurok… sokaknak szinte elképzelhetetlen, hogy egyáltalában vannak ebben a csodaszép folyamban ilyen halak. E fajjal kapcsolatban csaknem mindenkinek a tavakba telepített növényevők jutnak eszébe, pedig itt is lehet találni belőlük szép számmal és meglehetősen kiadós méretben. Megjegyzem, hogy több ízben is jártam őshazájukban, ahol bizony a folyókban őshonosak, onnét kerültek át a tógazdaságokba, hogy velük tisztítsák meg a növényektől benőtt tavakat, majd onnét kerültek át a mi tavainkba, ezekből meg a természetes vizeinkbe, köztük a folyóinkba is. Véleményem szerint - de ez csak saját véleményem - folyóinkban szaporodnak is, legalábbis azokban az években, amikor az időjárás ezt számukra lehetővé teszi.
A virradat első fényei már csónakomban, a vízen érnek, hiszen ilyenkor lehet meglátni, hogy merre tartózkodnak a halak, mert ilyenkor ugrásaikkal, forgásaikkal elárulják magukat. Úti célom a két napja erjesztett kukoricával etetett helyem, ahol remélhetőleg az amurok már türelmetlenül várják újabb adag kukoricájukat, amibe majd becsempészem a szilikon előkére felfűzött öt szem keménykukoricámat is, remélve, hogy a nagyobb falat felkelti érdeklődésüket.
Helyem kiválasztásánál szempont volt az agyagos part, valamint viszonylag közel a parthoz egy azzal párhuzamos markáns törés 3,5 m körüli vízmélységgel és közepes erősségű áramlással. Ezt radarral pontosan be lehet mérni, és utána - megfelelő parti támpontot kiválasztva - már radar nélkül is centire be tudok állni az etetésre. A helyet természetesen ki is lehet bójázni, ami azonban nem célszerű, hiszen az éjszakai orvhalászok előszeretettel lehúzzák a megjelölt etetéseket.
Etetéshez áztatott kukoricát és - az ízhatás fokozása végett - tejsavas erjesztésű kukoricát, búzát és mag-mixet használok, hiszen ezeket az amur különösen kedveli és a keverék intenzív illata messziről az etetéshez csalogatja őket.
Etetéshez nagy mennyiség kell, alkalmanként akár 15 kg is, mert az amurok rendkívüli mennyiséget képesek felszippantani. Ha odaáll egy kisebb amurcsorda, képesek a teljes mennyiséget igen rövid idő alatt eltüntetni, majd ők maguk is eltűnnek, mivel már nincs ott semmi keresnivalójuk. Ezt a nagy mennyiséget az áztatott kukoricával biztosítom, hiszen ez lényegesen olcsóbbá teszi az etetést. A tejsavas erjesztésű magokkal pedig felturbózom az anyagot.
Az etetéshez egy saját elgondolás alapján készített etetőhengert használok, mellyel közvetlenül a fenékre juttatom a magokat, így azokat a sodrás csak alig sodorja odébb.
A hengert a rúdnál fogva egy kötéllel engedem le. A rúd aljára egy tárcsa van hegesztve, mely a szürke színű hengerpalástot tartja. A fenékre érve a másik kötéllel megemelem a palástot, a magok pedig kifolynak a hengerből. A felső tárcsa nem engedi a magokat a vízbeeresztés közben kijönni, a fenékre érve viszont a rúdon lefelé csúszva kinyomja azokat a hengerből. Kezdetnek négy henger etetőanyag ment be a vízbe, pontosabban a fenékre. Ezután összeszereltem feeder botjaimat. A felszerelés egyszerű, 3,60 m-es T-REX Carp Feeder botok, 0,25 mm-es zsinór, Asterx 4000 orsó, 40 g-os rúdólom, 4-es méretű pontyozó horog. Az ólmot a horog fölött 60 cm-re a főzsinórra szereltem úgy, hogy a főzsinóron a horogkötésen kívül más kötés ne legyen.
Csaliként öt szem erjesztett kukorica került az egyik bot horgára, a másikra a hínár-sás ízesítésű amuros üveges kukoricából került hasonló mennyiség.
Az első kapásra viszonylag sokat, közel egy órát kellett várnom. Eddig tartott, míg az amurok az etetéshez értek. A kapások egyébként egyszerűek, egy mozdítás után belehúzza a hal a botspiccet a vízbe.
A fárasztáshoz elengedtem a csónakot, hiszen a vékony zsinórral a folyásban a halat nem tudom a csónak mellé húzni, meg az etetést sem akartam felkavarni.
A következő kapás már hamarabb jött, ahogy visszaálltam és bedobtam a horgokat, szinte elhelyezkedni sem volt időm, már indult is a bot.
Ezután némi „pauza” következett, egészen addig, amíg be nem raktam két henger „kapásfokozót”. Tíz perc sem kellett, és ment a „hínáros” pecám. A hal lehúzott vagy 50 métert, mire kitekertem a másik szereléket és elengedtem a csónakot. Ezután jóleső fárasztás és szákolás következett.
Még egyszer visszamentem a helyre és beszórtam a maradék kukoricát, majd hazaindultam, várt rám a munka. A másnapi borongós reggel azonban ismét a vízen talált, hiszen egy etetést nem lehet csak úgy otthagyni…
Ez a nap azonban nem adta azt, amire számítottam, amurokat számolatlanul. Már-már azon gondolkodtam, hogy abbahagyom és hazamegyek. Jött az „utolsó bedobás” szindróma. Ahogy ez megvolt, éppen elhelyeztem a botokat, mikor csörgött a telefonom, a nejem keresett. Felvettem, de abban a pillanatban elindult a bal oldali botom. A végét éppen el tudtam kapni. Közöltem Őnagyságával, hogy halam van, a családi megbeszélés csúszik, és már dobtam is a vödörbe a készüléket. Másik bot be, csónak el, közel 15 perces fárasztás. A végeredmény 23,50 kg-os amur. Nem részletezem örömömet, hiszen ez eddigi legnagyobb amurom volt. Egészen másnapig.
A reggel ismét a vízen talált, mégpedig az erősen áradó Dunán. Az idő is erősen esőre hajlott, sőt esni is kezdett. A botom 7 óra körül bólintott be. Legalább 70 métert száguldott el az amur, mire beszedtem a másik cájgot és elengedtem a csónakot.
A képeket egyébként egy kézzel fárasztva, másik kézzel fényképezve készítettem. Csináltam vagy harminc fotót, de csak néhány lett használható.
Mivel egyedül nem tudtam magamat ekkora hallal lefényképezni, levittem a kikötőbe, ahol egy sporit kértem meg a műveletre. Hát, lehetett volna jobb is…
Azért még egyszer ráültem az etetésre, de a víz már annyit áradt, hogy nem lehetett etetni sem az erős sodrás miatt, amely elvitte az eddigi etetést és vele együtt az amurokat is.
E cikk eredeti változata a Top Mix honlapon megtalálható.