A víz kémiája, a csalik működőképességének lehetséges magyarázatai, a vizek aktuális pH-értéke és minden olyan információ, amely kapcsolatos e témával, régóta mozgatja nemcsak a versenyhorgászok, de még a hétköznapi, illetve hobbi szinten tevékenykedő sporttársak fantáziáját is. Biztosra merem venni, hogy ebben a témakörben lehet a legtöbb olyan összefüggést felfedezni, amely meghatározza az általunk bevetett csalik és etetőanyagok fogósságát, illetve működését. De pontosan mi mindenre kell gondolnunk, amikor a kémhatás és a pontyok táplálkozása közötti összefüggéseket vizsgáljuk? Erre ad választ cikksorozatom negyedik, egyben utolsó epizódja…
Sajnálattal kell bejelentenem, hogy ennek a nagyszerű témakörnek a sorozat jelen epizódjával véget kell vetnem. Úgy vélem, hogy ebben a négy cikkben szerepeltek mindazon élettelen környezeti tényezők, amelyek - haltáplálkozást befolyásoló - hatásai fontosak lehetnek számunkra, vagyis nekünk, horgászoknak. Természetesen lehetne a témát még tovább csűrni-csavarni, illetve újabb tényezőket is bevonni a „játékszabályok” kialakulásának vizsgálatába, de egyrészt erre limnológiai, illetve hal- és hidrobiológiai ismereteim birtokában még nem tartom kellően rátermettnek magam, illetve a tisztelt olvasókat sem szeretném teljesen összezavarni újabb és újabb gondolatokkal, amelyek túl sok egymásra épülő, vagy éppen egymástól homlokegyenest eltérő teóriát fejtenek ki. Ugyanakkor e témazáró írásban fontosságának megfelelő részletességgel elemzem a vízkémia egy kiemelt jelentőségű jellemzőjének hatásait.
Ha a víz kémiája kerül szóba a horgászok körében, két „fogalom” van, amely sokaknak ismerősen csenghet. Ezek név szerint a pH és a kioldhatóság. A most bemutatandó folyamatok és a teóriák közötti összefüggések könnyebb átláthatósága érdekében megfordítom sorrendet, elsőként a redoxpotenciál folyamatok jelentőségét ismertetem.
A víz redoxpotenciál néven ismert jellemzője (oxidációs-redukciós képesség) számunkra tulajdonképpen az általunk bevetett csalik, illetve etetőanyagok (bel)tartalmának kioldhatósága miatt fontos. Ezt az oldódást a savas vagy lúgos közeg erősen befolyásolhatja, ezért a siker érdekében a víz kémhatásához is hozzá kell igazítani receptjeinket.
Először is fontos megemlíteni, hogy az általunk használt különböző csalogatóanyagok fehérje-, illetve szénhidráttartalma nem tekinthető egységesnek. Van, amelyiknél az előbbi (ez a gyakoribb eset), és van, amelyiknél az utóbbi csoport van jelen nagyobb mennyiségben. Természetesen e két csoport (fehérjék, szénhidrátok) mindegyike önmagában is igen sok eltérő viselkedésű anyagot tartalmaz, amelyek különböző vízoldhatósági paraméterekkel rendelkeznek, ezért teljesen objektív képet csak akkor kaphatunk, ha az ember részletesen is beleássa magát a témába…
De tulajdonképpen miért is fontos mindez számunkra?! Mert részben ennek az információnak a segítségével fejthetjük meg azoknak az etetőanyagoknak és csaliknak a - kémhatással szorosan összefüggő - működőképességét, amelyek kiváló vízoldhatósággal rendelkeznek.
Míg a magas fehérjetartalommal rendelkező csalogatóanyagok az enyhén savas közegben fejtik ki leginkább hatásukat, addig a szénhidrátok kioldhatósága enyhén lúgos közegben tekinthető optimálisnak. Ebből kiindulva például egy tetszőleges bojli esetében a fehérje-szénhidrát arány százalékos kiszámításával már sejthetjük, hogy az adott csali milyen kémhatás mellett fejti ki inkább a hatását.
Érdemes a hazai vizek kémhatásáról megjegyezni, hogy az egyes víztípusok pH-tartományát számos tényező befolyásolja, elsősorban az alapkőzet és a beoldódó anyagok, de közvetve a mélység, a vízinövények és az algák életműködése, vagy akár a hígító hatású vízátfolyás is, éppen ezért egy bányató esetében is teljesen másképp alakul a pH-tartomány alsó és felső határa, mint egy kis átlagmélységű, mesterséges tó esetén. Nagyon leegyszerűsítve a hazai természetes vizek pH-tartománya körülbelül a 6-os és a 11-es pH-érték közé esik. Az alsó határt a tőzeges tavak, a felsőt pedig a szikes tavak reprezentálják.
Joggal merülhet fel az érdeklődőkben a kérdés, hogy mégis mi minden határozhatja meg egy adott vízterület pH-tartományát? A most következő gondolataimmal olyan ismeretekre tehetnek szert a figyelmes olvasók, amelyekkel - a megfelelő összefüggések észrevétele mellett - túlzás nélkül állíthatom, hogy látványos fejlődést tapasztalhatnak a későbbi horgászataik eredményességét illetően!
Vegyünk alapul példának egy völgyzárógátas tavat. Ha a mélység alapján kell behatárolni az adott víz pH-tartományát, akkor a vízteret két rétegre kell osztani, nevezetesen a fotikus rétegre és az afotikus rétegre. A két tartomány neve a napfény általi átvilágítottság mértékéből ered, határukon alakul ki a kompenzációs réteg. A fotikus rétegben, vagyis a vízoszlop felső tartományában az algák révén nappal fotoszintézis zajlik. Ennek eredményeként oxigén termelődik, ráadásul az algatevékenység (a nappali időszakban) a közeg lúgosodását is eredményezi. Ezzel szemben a fotoszintézishez elegendő fényt már nem kapó afotikus rétegben - ahol a szerves anyagok bomlási folyamatai a meghatározók - nappal is szén-dioxid termelődik, amely a vízzel egyesülve szénsavvá alakul át, így nem nehéz kitalálni, hogy itt emiatt enyhe savasodásról beszélhetünk.
Érdemes azt is megemlíteni, hogy a pH-tartomány alsó és felső határának értékei milyen összefüggésben vannak egy adott víztípus jellemző vízmélységével. Alapvetően minél nagyobb a mélység, ez a tartomány annál szélesebb, vagyis például a bányatavak esetében drasztikus különbségek is lehetnek a vízoszlop alsó és felső rétegében mérhető pH-értékek között. Fontos szempont ugyanakkor a bányatavak típusa is, hiszen egy lignitbánya eredetű tóban (pl. Ecséd) a benne felhalmozódott lignit miatt - amely hasonló feltételeket teremthet, mint a tőzeg - a pH-tartomány alsó értéke jóval alacsonyabb lehet, mint egy „szimpla” kavicsbánya-tó esetén. De általánosságban a pH mélységfüggése az előzőekben említett rétegződéssel van szoros összefüggésben. Minél nagyobb vízoszlopot képvisel egy tetszőleges vízterület afotikus rétege (ahová már nem jut el a fény), annál inkább a lebontó folyamatok dominálnak, és a meder közelében mérhető pH-érték is ennek függvényében lesz egyre alacsonyabb. Érdekességként megemlítem, hogy a sekély partközeli területeken - mivel itt már egyre inkább „kiszorítja” a fotikus réteg az afotikust - a bomlási folyamatok eredményeként keletkező kevesebb szén-dioxid miatt az aljzat közelében mérhető pH-érték a tóban feltehetőleg itt a legmagasabb. Vagyis ha egy tetszőleges tavat veszünk alapul, akkor a meder környékén mérhetjük (napszaktól függetlenül) a legalacsonyabb pH-értéket, viszont ahogy „haladunk” a part felé, ahogy sekélyedik a víz - és ahogy kezdi kiszorítani a fotikus réteg a bomlás terét - úgy lesz a pH-érték egyre magasabb, azaz a víz kémhatása lúgosabb (legalábbis nappal).
Említek egy tanulságos példát, amely elképzelhető (konkrét bizonyíték és mérési adatok hiányában semmit sem szabadt teljes biztonsággal kijelenteni), hogy az előző bekezdésben leírt gondolataimmal lehetett összefüggésben. 2012 áprilisában egy miszlai horgásztúrán vettünk részt egy kecskeméti cimborámmal. A körülményekről annyit érdemes megjegyezni, hogy már a horgásztúra legelején észrevettük, hogy a halak többsége a velünk szemben elterülő nádas előtt tartózkodik a sekély, alig 80 cm-es vízben, így hát emiatt nem is lehetett kérdés, hogy elsősorban itt kellene elkezdenünk a horgászatot. Gábornak a legtöbb kapást egy gyári, halas-fűszeres alapmixből készített bojli adta, míg én a saját fokhagymás bojlimmal voltam a legeredményesebb. Az alábbi táblázat részletezi a fogási eredményeinket:
Sajnos a horgászok többsége nem így van ezzel, de ha két csali fogóssága között látványos a különbség, én mindig keresem az ok-okozati összefüggéseket, lehetőségeket, és próbálom megfejteni a tapasztalatokból leszűrt észrevételeimet. Sokan egyszerűbben fogják fel az ilyen helyzeteket, betudják a történteket annak, hogy az egyik csali jó minőségű, a másik meg rossz. Ezzel csak az a gond, hogy az ilyen gondolatmenet félrevezető lehet, hiszen ha az ok más volt, akkor így nem lehet olyan általános, a csali márkájától független összefüggéseket felfedezni, amelyek akár jelentősen javíthatnak a későbbi horgászataink eredményességén.
Mivel mindketten házilag készített bojlikkal horgásztunk, ráadásul mindkettőnk csalijában a fűszeres íz dominált, biztos voltam abban, hogy az eltérés okát a csalikban és a körülményekben egyaránt érdemes keresni. Az említett két golyóval a két szélső botunkon horgásztunk a nád elé, így a végszerelékek közötti távolság 4-5 méter lehetett. Ebből kiindulva meg merem kockáztatni, hogy vélhetően nem a meghorgászott helyek eltérő haltartó-képessége okozta a különbséget az eredményeinkben. A lehetséges választ akkor kezdtem el kapizsgálni, amikor megkérdeztem Gábort, hogy mennyi lehet bojlijának fehérjetartalma. Ekkor rajzolódott ki a két csali közötti legszembetűnőbb különbség, hiszen amíg saját fokhagymás bojlim alapvetően magas szénhidráttartalommal rendelkezik, addig a társam által hozott bojliknak a fehérjetartalma volt relatíve magas. Ekkor rögtön beugrottak a 2009-es, legelső miszlai túrám emlékképei, amikor egy gyári tigrismogyorós bojlit (amelynek vélhetően szintén magas volt a szénhidráttartalma) tudtam mindent elsöprő sikerrel bevetni, szintén a nádas előtti területen.
Így összegezve a leszűrt tapasztalatokat elképzelhetőnek tartom, hogy az általam bevetett (magas szénhidráttartalmú) fokhagymás bojli jobban kifejthette a hatását abban a partközeli, enyhén lúgos közegben, mint a társam által használt, relatíve magas fehérjetartalmú bojli. Abban az esetben, ha a halak valamilyen okból kifolyólag a mélyebb részeken tartózkodtak volna, és ezeket a helyeket kellett volna meghorgásznunk, nem tartom kizártnak, hogy ott a Gábor által hozott bojlik felülmúlták volna az általam készített golyók fogósságát. Természetesen az eltérés valós okát valószínűleg egy sokkal komplexebb, folyamatok összességén alapuló magyarázatot igazolhatná, de ha a pH-értéktől függő kioldhatóságot, a vizek rétegződését és az egyes rétegek pH-tartománya közötti összefüggéseket vesszük alapul, akkor szerintem a történtekre teljesen logikus magyarázat az általam összegzett gondolatmenet is.
Egy másik, hasonlóan érdekes történetet is szeretnék megosztani a tisztelt olvasókkal, amelynek fő eseménysorozata a 2012-es széki-tavi túráinkhoz köthető. E történetnek volt egy előzménye, amely a következő elméletből indult ki:
Azokkal a barátaimmal, ismerőseimmel, akik szintén sokat használják az általam készített bojlikat, észrevettük, hogy a termékpaletta két „nagyágyúja”, a Terrible Trick (Monster Crab) és a Grainy Garlic (ez az előző történetben is szereplő fokhagymás bojli) több völgyzárógátas tavon (víztározókon) is eltérő eredményességet mutatott a két különböző napszakban. Az volt a tapasztalatunk, hogy az előbbi típussal főleg éjszaka fogtunk kétszer annyi halat, mint a másikkal, míg az utóbbinál pont nappal volt ugyanez a játékszabály. Sokat gondolkodtam ezen is, hogy vajon mi okozhatta a bojlik teljesen eltérő működőképességét egy olyan frontmentes időszakban, amikor a korábbi - fronthatásokhoz és a halak táplálkozásához fűződő - tapasztalataim alapján a két csali fogósságában nem volt várható jelentős eltérés. Amikor a második széki-tavi túrán is papírformaszerűen ugyanígy zajlottak le a folyamatok, arra a feltételezésre jutottam, hogy ebben az esetben is a pH „lehet a hunyó”. Amikor elkezdtem összegezni a gondolataimat, eszembe jutottak korábbi egyetemi tanulmányaim arról, hogy miként viselkedik egy alga a két különböző napszakban.
Mint említettem, a fotikus - vagyis a napfény által még átvilágított - réteghez kötődnek a vízinövények és az algák. Ez a tény magában hordozza arra a kérdésre is a választ, hogy mire van szüksége egy algának ahhoz, hogy fotoszintetizáljon? Természetesen nem másra, mint fényre. Igen ám, de joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor mégis miként „működnek” e szervezetek éjszaka? Gyakorlatilag ugyanúgy, mint mi, emberek, vagyis oxigént vesznek fel és szén-dioxidot adnak le. Ráadásul mivel éjszaka nem jutnak fényhez, a vízoszlopbeli tartózkodásuk sem „helyhez kötött”, így gyakorlatilag éjszaka sokkal tágabb környezetben tartózkodhatnak, vagyis nem csak a felső vízrétegben lehetnek jelen. De nekünk most sokkal fontosabb információ az, hogy ha egy alga is szén-dioxiddal „bombázza” a vizet éjszaka, akkor mi fog történni? Természetesen e szén-dioxid egy része is át fog alakulni szénsavvá, vagyis nagy biztonsággal megállapítható, hogy éjszaka a savasodási folyamatok jóval intenzívebbek, illetve ez éjjel a felszínhez közeli vízrétegekre is kiterjed. Ennek értelmében vélhetőleg napkelte előtt mérhetjük a legalacsonyabb pH-t, a késő délutáni / kora esti órákban pedig a legmagasabbat. Fontosnak vélem kihangsúlyozni, hogy ezt a folyamatot nagymértékben befolyásolhatja az adott vízterület oldott mész tartalma. Ugyanis a meszesebb jellegű vizek kalcium-hidrogén-karbonát tartalma jól kompenzálja az éjszakai túlzott szénsavképződést, ezzel egy természetes „védelmi rendszer” alakul ki a pH veszélyes mértékű csökkenése ellen. Ezt a folyamatot nevezzük pufferkapacitásnak. Az olyan vizek esetében, ahol ez a „védelmi rendszer” nem biztosít megfelelő kompenzációt a túlzott savasodás ellen, a tógazdák mesterséges úton meszezik az adott vízterületet (a meszezést, mint agrotechnikai beavatkozást főként a termelési célú halastavakban alkalmazzák) annak érdekében, hogy elkerüljék a fokozott algatevékenység későbbi lehetséges problémáit (A pH savas irányba történő eltolódása mellett a hajnali oxigénhiány is komoly problémákat okozhat!).
Summa summarum, mint említettem, a Terrible Trick nevezetű (magas fehérjetartalmú) bojlira éjszaka, a Grainy Garlic nevezetű (magas szénhidráttartalmú) bojlira pedig nappal volt több kapás. Sőt, kísérletezési kedvből fabrikáltam olyan csalikombinációkat is, hogy a két nyerőnek vélt bojliból raktam fel egy-egy szem 24 mm-es darabot a hajszálelőkére úgy, hogy mindkét típust egy picit megfaragtam, így pontosan illeszkedtek egymáshoz. A frissítések alkalmával nemegyszer fordult elő, hogy a kettőből csak az egyik bojli volt „lefaragva”, s feltételezem, már ki is találtátok, hogy mikor (melyik napszakban) melyik. De volt arra is példa nem is egyszer, hogy pont azért működött jobban a két ízesítés a számukra „kritikusabb” napszakban, mert akkor, amikor vélhetőleg jobban kifejtették a hatásaikat, egyszerűen annyira jól dolgoztak, hogy az apróhalak 1-2 órán belül el is tüntették őket a hajszálelőkéről, még a 24 mm-es átmérő mellett is. Így ebben a szituációban gyakorlatilag az a csali volt a nyerő, amely az adott napszakban kevésbé volt attraktívabb, mivel azt nem „darálták le” az apróhalak a hajszálelőkéről, így idővel megtalálták a termetesebb egyedek a számukra felkínált finomságot…
Nem merem kijelenteni, hogy ezzel a gondolatmenetemmel felfedeztem a spanyolviaszt, de ha ezeket a folyamatokat laboratóriumi körülmények közepette, tudományos kísérleteken nyugvó állításokkal lehetne alátámasztani, biztos vagyok benne, hogy olyan eredmények születnének, amely a téma iránt érdeklődő horgásztársak eredményességében komoly változásokat hozhatna. Sőt! Amennyiben sok-sok további teszt és a leendő mérési eredmények biztos támpontot adnak a teória működőképességére, könnyen elképzelhető, hogy az időszakos, illetve kioldhatósághoz kötött csoportosítások mellett leendő termékpalettám egyes típusait a napszakhoz igazított fogósság alapján is kategorizálni fogom.
Természetesen nem szabad megfeledkezni egyrészt arról, hogy konkrét vizsgálatok nélkül nem érdemes semmit sem biztosra kijelenteni, másrészt arról sem, hogy nem a kémhatás az egyetlen tényező, amely szerepet vállalhat a halak táplálkozása és a bojli működőképessége közötti összefüggések „játékszabályaiban”.
Viszont abban majdnem biztos vagyok, hogy aki képes átlátni az ilyen jellegű összefüggéseket, és minden egyes körülmény-együtteshez össze tud rakni egyfajta „képletet”, az az illető gyakorlatilag „a horgászok Charles Darwinja” lehetne! Hogy példát is említsek ezekre a képletekre:
Tegyük fel, hogy a kiszemelt horgászvíz egy tetszőleges völgyzárógátas tó. A vízmélység, amelyet meg szeretnénk horgászni egy adott szakaszon, legyen 3 m. Az aljzat erősen iszapos. A vízhőmérséklet legyen 10 fokos, az időszak pedig hidegfrontos. Képlet:
- 3 méteres vízmélység esetében, völgyzárógátas tavakon a kémhatás a meder környékén várhatóan semleges körüli, illetve enyhén savas (pH kb. 6.7-7.3).
- Ha az aljzat erősen iszapos, akkor ott a bomlási folyamatok az átlagosnál valamelyest intenzívebbek lehetnek, ergo a kémhatás feltehetően inkább az enyhén savas irányba fog billenni.
- Ha a víz hőfoka átlagosan 10 Celsius-fok, akkor minden további nélkül kijelenthetjük, hogy még hideg vízi horgászatról beszélünk.
- Ha mindezek tetejében ráadásul még hidegfrontos az idő, akkor a halakat nagy valószínűséggel a meder környékén érdemes keresni.
Ismerve a körülményeket, én ezek alapján az alábbi bojlireceptet állítanám össze:
- Ha enyhén savas kémhatásról beszélünk, akkor úgy válogatnám össze a bojli összetevőit, hogy a magas fehérje-, illetve magas szénhidráttartalmú alapanyagok arányánál picivel az előbbi csoport javára billenjen a mérleg.
- Ha hidegvízi horgászatról beszélünk, akkor olyan összetevőket használnék, amelyek jól dolgoznak e körülmények közepette. Például a Vitamelo tartalmat megemelném 15-20%-ig, a hallisztet pedig visszavenném maximum 25%-ig. Emellett használnék még különböző rákliszteket (max 10%) is. Ezenfelül olyan olajat választanék ehhez a bojlihoz, amely nem dermed meg a hideg vízben és nem teszi zárttá emiatt a bojlit (pl. kenderolaj), de semmiképp nem használnék ebből sem sokat.
- Ha hidegfrontról van szó, akkor megemelném a bojlim alkoholtartalmát (CSL), mivel ebben az időszakban szinte biztos, hogy a meder környékén tartózkodnak a halak. Emellett valamilyen gyümölcsös aromát választanék még a recept felturbózására, mert azt tapasztaltam, hogy ebben az időszakban a gyümölcsös háttérízekkel hamarabb felkelthetjük a halak érdeklődését.
Tehát az előbbiekben ismertetett körülményekre a képlet végeredménye saját gondolatmenetem alapján egy halas-rákos jellegű, gyümölcsös háttérízzel, alacsony olajtartalommal, magas alkoholtartalommal rendelkező bojli.
De ez csupán egyetlen ilyen képlet a számos lehetséges szituáció közül. Úgy vélem, hogy minden ilyen körülményt teljesen átlátni, mindegyikre egy-egy képletet levezetni és minden esetre megtalálni a legmegfelelőbb receptet már nagyon komoly, akár egy egész életen át tartó munkát igényelhet.
Mindenesetre azt megígérhetem, hogy ebben a témakörben továbbra is igyekszem majd úttörőként komoly szakmai információkra szert tenni, hogy a mostani szintet is sikerüljön egyre magasabbra emelnem. Viszont ezekről az észrevételeimről már csak elvétve, néhány szakmai cikkben fogok időnként említést tenni, hiszen ahogy a bevezetőben is írtam, e cikksorozat ezzel az epizóddal véget ért.
Remélem, hogy sok hasznos információt sikerült átadnom a tisztelt olvasók, érdeklődők számára ezzel a négy, speciális témakörrel foglalkozó írással, és remélem, hogy sokan eredményesen tudják majd kamatoztatni a sorozatban olvasott információkat a későbbi horgászataik során…
Írta: Jávorka Dániel (Abiotic Carp Baits Team)
Fotók: www.belavarihe.hu, Halász Gábor, Dani
Ábrák: Dani
