Mint hivatásos halászati őr tapasztalom, hogy vizeinken a halőr-horgász kapcsolat nem a béke és barátság boldog szigete. Orvhalászok/orvhorgászok is mindig voltak és most is vannak, és azt is tapasztalom, hogy ezeket a cselekményeket nem lehet egy régióra, etnikumra, vízterületre, szegényre, gazdagra ráolvasni. Találkoztam már egyetemistával, aki elektromos halászgéppel gyűjtötte a vacsorára valót, tisztes nagyapával, aki az unokájával 13 bottal horgászott, kisebbségi önkormányzati vezetővel, aki tilosban halászott, rendőrrel, aki szerint neki nem kell horgászigazolvány ahhoz, hogy horgásszon, és sajnos elcsábult halőrrel is volt szerencsém kapcsolatba kerülni. Szeretnék e sorozatban olyan dolgokról beszélni, amik mindennapos horgászataink során előfordulnak (halőrzés, vizeink orvhalászok és orvhorgászok miatti kedvezőtlen állapota), valamint szeretnék átadni egy-két gyakorlati tapasztalatot, hogy mit tegyünk a vizeinket kirabló bandák és egyéb nemkívánatos személyek ellen.

A hazai halfauna egyik legellentmondásosabb, saját tapasztaltok alapján vagy azok híján is utált élőlénye a törpeharcsa. A tógazdaságok, horgász egyesületek számára az utóbbi évek egyik legnagyobb gondja a túlzott méretet elérő törpeharcsa-populációk további szaporodásának megállítása, az állományok csökkentése illetve a törpeharcsa teljes kiirtása. A gondok főleg az utóbbinál jelentkeznek, hiszen mindenki kiirtani szeretné a törpeharcsa állományát, de - mivel emberi beavatkozással a törpeharcsa teljes kiirtása lehetetlen (emellett az „irtás” sem egy jól csengő magyar szó) - inkább a ritkítás szót használnám.