Az amur rendkívül titokzatos halfaj. E tulajdonság az Izsákon található egyedekre különösen igaz, hiszen évente alig 1-2 példányt tereltek az itteni horgászok sikeresen szákba. Ennek ellenére sokan meg voltuk győződve arról, hogy rengeteg példány él belőle a tavakban, melyek közül nem egy és nem is kettő kapitálisnak mondható. Jómagam már évek óta abban a tudatban éltem, hogy ehhez a halfajhoz egyszerűen nincsen szerencsém, egészen idáig! Nincs olyan, hogy lehetetlen… Ha tudni szeretnétek, miként sikerült a nagy tó óvatos amurjainak titkait megfejtenem, tartsatok velem ismét!
Kezdjük talán rögtön az elejéről… Már jó ideje horgászom e vízen pontyra, melyek táplálkozási szokásait többé-kevésbé sikerült kiismernem, ennek köszönhetően általában sikeresen is horgászom céltudatosan rájuk. Az amurral azonban más a helyzet. Elképesztően nagy számban vannak itt jelen: nyáron előszeretettel tartózkodnak a vízfelszín közelében, ezzel is elárulva jelenlétüket. A bökkenő csupán az, hogy elképzelni nem tudtam, hogy ez a rengeteg torpedó vajon mivel táplálkozhat.
Idén nyáron elkezdődtek a találgatások, melyekre a legjobb módszer maga a horgászat volt. Kukorica, tigrismogyoró, csicseriborsó, csillagfürt, bojli, borsó mind-mind szerepelt a felkínált csalik listáján, azonban legnagyobb megdöbbenésemre egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket! Ekkor döntöttem úgy, hogy végérvényesen feladom az amurok ellen folytatott küzdelmet. Aztán pár héttel később történt egy olyan eset, amely ismét egy újabb próbálkozásra késztetett. Hétköznap sok a munka a tó körül, az itt dolgozók rendbe rakják a tópartot, felkészülnek a hétvégi horgászok fogadására. E művelethez hozzátartozik a gyors tempóban növekvő fű levágása is. A sok lenyirbált gizgaz aznap a szél hatására útra kelt, majd egyenesen a tó keskenyebb végében kötött ki egy nagyobb kupacban. A délutáni szélcsendben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy vízfelszíni „zöldzóna” átmérője látványosan csökkent, ekkor gondoltam, hogy előreballagok megnézni, mi történt.
A látvány, ami ekkor fogadott, szemet gyönyörködtető volt! Hatalmas burványlások közepette sorra tűntek el a víz tetején lévő zöld foltok. Megszállott bojlis létemre nem vagyok egy nagy úszós horgász, de beláttam, hogy ebben az esetben ez az egyetlen módszer jöhet számításba az amurfogás érdekében. Ezért gyorsan felszereltem a feederemre egy felszíni úszós végszereléket és - hogy elérjem a kívánt távot - bojlival csaliztam. Ananászos golyót vetettem be első körben a fűkupacok mellé, melyeket még mindig nagy intenzivitással fogyasztottak a - szó szerint - fűevők, a bojlira azonban semmi reakció. Sebaj, második próba: saját lucernás bojli. „Na majd ezzel!”
Persze semmivel nem lettem előrébb, mint az ananászossal. :)
A felszíni „zöldséges” eközben teljesen eltűnt, az amurok pedig odébbálltak, így ismét egy sikertelen próbálkozással zárult a peca amurozás szempontjából. Viszont a „betli” ellenére számomra volt értelme ennek a kísérletnek, hiszen fény derült a fűfalók egyik kedvenc csemegéjére.
És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amit úgy hívok, hogy a siker kulcsa! Innentől kezdve már csak a saját tapasztalatomra és egy olyan végszerelék összeállítására volt szükség, amely kiválóan alkalmas az említett körülmények között is a „szüretelésre”. Ekkor azonban az egymás után felvillanó, jobbnál jobb gondolataim mind egy-egy képzeletbeli akadályba ütköztek.
Ahhoz kétség sem fért, hogy a tóparti növényzet valamelyikét kell a horgon felkínálni, azonban ennek távolra dobásához nagyobb (nehezebb) úszót kell választani, így viszont már fennáll annak a veszélye, hogy az amur észreveszi a turpisságot… Kisméretű úszóval viszont képtelen vagyok elérni a kívánt távot.
Hogy mi volt erre a megoldásom? Lehet, hogy elsőre nevetséges, de higgyétek el, eredményes! :)
Egy pop-up bojlit átfúrtam, majd felhelyeztem a főzsinórra. Beleszúrtam egy úszóantennát, és kis szilikon cső darabkákkal rögzítettem az antennán a zsinórt a bojli két oldalán. A golyó lebegőképességét figyelembe véve szükség esetén Technopufival javítottam e tulajdonságán. Így egy kellően „nehéz”, mégis az amur számára észrevétlenül könnyű végszerelék lett az eredmény.
Megmondom őszintén, nem vagyok híve a dolgok szinte már nevetséges leegyszerűsítésének, hiszen kedvenc módszeremben is állandóan kísérletezek, végszerelékeimet folyamatosan fejlesztgetem a siker érdekében. Azonban ha valami működik, legyen az bármennyire is mókás első látásra, azt biztosan alkalmazni fogom addig, ameddig eredményes.
A végszerelékeim alkotóelemei közül még nem esett szó a 15 librás Strategy Stamina előkezsinórról, melyet egy egyszerű zsinórösszekötő csomóval kapcsoltam össze a (20-as) főzsinórral. Horognak pedig az A1-es típusú szinterezett Gamakatsut használtam, melynek szakállát fogóval lenyomtam a gyorsabb és kevésbé fájdalmas akadás érdekében. Az előke rögzítését követően az úszót közvetlenül a csomó fölé csúsztattam, mindössze ekkora eresztéket alkalmaztam a horgászat során.
És hogy mi került fel csalinak? Bármennyire is hihetetlenül hangzik, a tóparton található lucerna/lóhere levelével töltöttem meg teljesen a horgot!
Persze e zöldségbomba egymagában nem fogja kiszúrni egyetlen „fűrészes gyilkosnak” sem a szemét, hiszen köztudott, hogy az amurozás a nagy mennyiségű etetésről szól. Így megteremtettem puszta kézzel a fűnyírás utáni körülményekhez hasonló szituációt, és vártam, hogy a fűevők megérkezzenek az „etetésre”. Amint ez megtörtént, bevetettem a végszereléket a „zöldséges” legszélére, és ekkor történt meg az, amire álmomban sem gondoltam volna! Alig telt el pár másodperc, úszó sehol, a főzsinór kifeszül…
Bevágást követően észnél kellett lennem, hiszen a fárasztás egy közel két percen át tartó folyamatos fékciripeléssel kezdődött. Persze később hiába hagyta magát a hal egy kicsit vontatni, még közel sem érkezett el az a pillanat, amikor szákolni lehetett. A finom felszereléssel már az első hal fárasztása is minimum 15 percet vett igénybe, és erre még mindig azt mondom, hogy light-os meccs volt. Szákolás után egy erőteljes megugrással kis híján kiugrott a bojlis merítőmből. :)
Az első példány visszaengedését követően még mindig kissé szkeptikus voltam új módszeremmel kapcsolatban, a gyors sikert eleinte a véletlennek tulajdonítottam. Az előző halnál a kapást és a bevágást követően az összes torpedó megugrott az „etetésen”, így el kellett telnie egy kis időnek, mire visszamerészkedtek. Miután ez megtörtént, ismét tettem egy próbát, hátha megint…
Ekkor a hitetlenkedésem végérvényesen megszűnt! A korábbiakban történtekhez kísértetiesen hasonlóan zajlott le az események menete.
A második fűevő szabadon engedése után az „etetésem” melletti állásba leült egy család horgászni. Na, gondoltam „ennyit az amurozásról”. Ők azonban nem tudták, hogy mi célból került az a fű a víz tetejére, ezért figyelmen kívül hagyták. Csodával határos módon a bojlis helyemről ismét azt vettem észre, hogy a - lejjebb sodródott - „zöldzónát” újabb támadás érte. Így hát udvariasan, „nem zavarok-e itt egy úszós pecával?” címszó alatt megkértem a kollégát, hogy hadd ülhessek le a mellettük lévő helyre. A válasz „persze, nyugodtan” volt. Így hát nem is haboztam, felcsaliztam, bedobtam, és alig telt el pár másodperc, úszó sehol. Bevágtam, és ekkor kezdődött az őrület! A fék megállás nélkül szólt, sőt szinte már füstölt, mire a kolléga szellemesen felkiáltott: „Hé, erről nem volt ám szó!” :)
És hogy mit értek őrület alatt? Egy olyan hosszadalmas fárasztást, amely, ha nem velem történik, biztosan nem hiszem el! Bojlis bottal eddig a legnagyobb halaimat is legfeljebb félóra alatt kiszedtem, de ez annál jóval keményebb meccs volt. Telefonon végig nyomon követve, a fárasztás nem kevesebb, mint 1 óra 26 percen át tartott! A kezem szinte kikészült a küzdelem vége felé, szerencsétlen kolléga pedig már meg volt veszve az irigységtől. :) Ilyen ádáz harcossal még életemben nem találkoztam, de megérte végigszenvedni azt a közel másfél órát!
Mondanom se kell, a hal kifogását követően a 20-as főzsinórt úgy téptem el, mintha cérnából lett volna, ezért le is vágtam belőle minimum 10 métert.
Megmondom őszintén, kicsit engem is megdöbbentett, hogy egy „ekkorka” halban ilyen erő legyen, azonban az amur tudomásom szerint 7 és 10 kg között van ereje teljében. Ez lehet az egyetlen logikus magyarázata e hal hihetetlen küzdőképességére. Fényképezés után természetesen visszanyerte szabadságát.
Az egész történethez az is hozzátartozik, hogy természetesen mit sem ér az egész módszer, ha csak egy napon próbálva bizonyul sikeresnek… Ezért, hogy meggyőződjek tényleges működőképességéről, tettem egy próbát rögtön az ezt követő napon is. Újfent rászórtam a kitépett fűcsomókat a víz tetejére, azonban az amurok ezúttal kevésbé érdeklődtek a dolog iránt. Lesz, ami lesz alapon bevetettem az úszót a tépett zöld közé, majd ismét nekiálltam a talaj közelében növő növényzet begyűjtésének. A megfelelő mennyiség összeszedését követően visszasétáltam a felszereléshez, hogy vízre szórjam a muníciót, ekkor azonban arra lettem figyelmes, hogy a zsinór hirtelen kifeszül, majd a bot megindult a tó felé. :) A sikeres fárasztást követően egy újabb torpedó került a matracra.
Bár mindörökké megszállott bojlis horgász maradok, az én szememben e taktika levizsgázott amurozás szempontjából. Ráadásul lényegesen olcsóbb, mintha az ember venne vagy csinálna egy kiló bojlit, ami szerintem nem egy hátrány a mai válságos világban. Sőt, enyhe túlzással mondhatnám azt is, hogy ingyenes, legalábbis csali szempontjából biztosan az.
Bízom benne, hogy irományom sokak számára hasznos, és hogy a módszert remélhetőleg eredményesen alkalmazhatják majd az amurra horgászók akár Izsákon, akár az ország bármely vizén.
Végezetül tartozom egy köszönettel „Zék” kollégának a fotók készítésénél nyújtott segítségért! :)
Eredményes horgászatot kívánok mindenkinek!
Írta: Jávorka Dániel (jdcm333)
Fotók: offroad, jdcm333
