Aki jó horgász akar lenni, pokolra kell annak menni! Vagy mégsem? Egy biztos, minden horgásznak megvan a saját története. Ebben az írásban elmesélem nektek, hogy indult számomra a nagyponty-horgászat, és mi volt ennek a története.
A történet akkor kezdődött, amikor gimnáziumi évek kezdődtek. Ekkortájt már túl voltam sok-sok horgászaton, szép fogásokon köszönhetően nagymamámnak és nagypapámnak, akik megszerettették velem a természetet, a horgászatot. Ez volt a legmeghatározóbb emlék gyerekkoromból, ekkor kezdődött minden. Mintha tegnap történt volna, hogy beléptem a Haldorádóba nagypapámmal, aki már akkor büszkén mesélt rólam, a hobbinkról, szép fogásainkról Döme Gábornak. Mai napig egy kedves és örök történet, melyet mosolyogva idézünk fel Gáborral. Megvolt az a bizonyos létra, amelyen haladtam, hogy igazi és talán jó, értékes horgász legyek. Ekkortájt már hazánkban is bontogatta szárnyait a hajszálelőkés pontyhorgászat, de még nem voltak gyakoriak a különféle pontysimogatók, bojlis tavak. Nagymenőnek számító bojlisok már voltak a 2000-es évek elején is, visszagondolva sokan ittuk szavaikat, pedig ők sem voltak mindenhatók, sőt! Manapság már egyre több és túl sok az ügyeletes szakértő „teszthorgász” is köszönhetően a közösségi médiának. Régen (15-20 éve) nem volt ilyen, vagy az újságból vagy pár VHS kazettáról lehetett tájékozódni, vagy persze ismeretség úján, személyes elbeszélésekből. De persze sokan féltették azt a keveset is, amit tudtak, megszereztek. A régi pecások közül azóta sokan pedig elkoptak, vagy maguknak horgásznak vagy letették a „fegyvert”.
No de térjünk vissza a tavakra, 3 nagymenő víz volt: Merenye, Palotás, Háromfa.
A gimnáziumi éveimben szerencsés voltam, jó iskolába jártam, értékes emberek közé, ahol megismertem egy hozzám hasonló ifjú fanatikust, Hunyadi Ádámot. Az említett vizek közül választottunk Ádám barátommal célpontot, hogy megkezdjük közös pontyos utunkat egyik nyári szünetünk kellős közepén. Merenyére esett a választás, mely csúnya szóval élve zöldfülű létünkre, de a legkönnyebbnek tűnt, és adott volt a lehetőség, hogy jó szájízzel térjünk vissza első bojlis túránkról. Ekkor még nem voltak azok az igazi óriás pontyok, a 20 kilogramm feletti hal is nagy hírnek számított, de persze az volt már az álom sokaknak akkor is. Mi ilyenre akkor viszont gondolni sem mertünk! Az akkori tórekord Merenyén szűk 24 kilós tükörponty volt ma pedig már a jócskán 40 kilogramm feletti Púpos.
Ez a horgászat is természetesen lázas tervezéssel indult, emlékszem a haditanács megbeszélésére, melyre a magyar órák pont tökéletesek voltak, a hátsó padsorra hasalva tervezni, szervezni, álmodozni. Naponta mentünk a Haldorádó Centrumba nézelődni, szaglászni, ízlelni egy kicsit a már akkor páratlan miliőt. Ez tényleg a Mekka volt számunkra már akkor is. Jó volt beszélgetni a nálunk picit idősebb, de már akkor ügyes és elszánt Haskó Tomival.
Eljött az indulás napja, irány Merenye! Édesanyám volt a sofőr és akire mindig számíthattunk. Ő hozott-vitt éveken át minket a cseppet sem közeli baranyai tározóra. Gyors táborépítés és behúzás után elégedetten dőltünk hátra a kapásokat várva. Mintha csak egy álom lett volna, de ez az álom örökké tart. Beszéljenek a hőskori képek:
Írhatnék zárást, de nem teszem, mert ez a barátság és szenvedély örökké tart. Közös út, közös szenvedély, tisztelettel, alázattal pontyhorgászat mindörökké!
Írta: Rokolya Péter
Fotók: Hunyadi Ádám, Rokolya Péter
