Az idei évem horgászati szempontból meglehetősen különleges, hiszen az eddigiekhez képest lényegesen több, számomra új és ismeretlen vízre sikerült eljutnom. A korábbiakban minden „idegen” helyen eltöltött első túrám szép és emlékezetes élményekkel gazdagított, ezért mindig nagy lelkesedéssel készülök fel, illetve vágok bele egy újabb megmérettetésbe. Az események a legutóbbi horgászatomnál sem történtek másképp. Hogy hogyan sikerült az 1 hetes miszlai túrámon közel 160 kg halat fogni? Erről olvashattok ebben az írásban…
Ezt a horgászatomat is, mint ahogy általában az összes hasonló jellegűt, egy komoly dilemma előzte meg. Az a bizonyos „hová, és mikor” című fejezet…
A ballagásomat és a sikeres leérettségizésemet követően elhatároztam, hogy elmegyek nyaralni egy hétre, amit a magam módján, természetesen pecával fogok eltölteni. :-)
Egy olyan helyet igyekeztem kiszemelni, ahol még nem jártam, ahol sok a nagytestű hal, és ahol nem kell „közelharcot vívni” a szomszédokkal, tehát nem annyira felkapott. Hosszas agyalás után választásom Miszlára esett. Az általam felsorolt összes igény talán ezen a tavon teljesült leginkább. Egy magamfajta városi embernek ez a víz, mondhatni, a világ végén van, az itteni környezet egyszerűen mesébe illő!
A környék jellemzését követően térjünk a lényegre, a horgászatra…
Foglalásom a gátra szólt, és mivel ez a rész kocsival nem közelíthető meg, csónakba bepakolt motyóval indultam el a helyem felé. Megérkezvén a placcra, kipakoltam a ladikból és elkezdtem a tábor felépítését. Azonban e művelet az aznapi kánikulában nem volt egyszerűnek mondható. A fullasztó melegben összerakott sátramba bepakolván valósággal egy szaunában éreztem magam.
Táborhelyem kialakítását követően kezdődhetett a bójázás és az alapozó etetés. A távolban csúnya viharfelhők látszottak közelegni, a szél eközben már elérte a viharos szintet, ezért úgy döntöttem, hogy amíg a zuhé el nem vonul, inkább csak a dobálós végszerelékeimet kötöm fel. Mire a harmadik cájgom is bevetésre került, leszakadt az ég, és a közel egy órán át tartó vihar után komoly lehűlés következett. Fedezékemből kimászva szétnézem a házam táján, hogy mekkora a kár, de szerencsére néhány üres táska teljes mértékű elázásán kívül semmi komoly nem történt. Eközben egy visító hang törte meg a kora esti nagy csendet…
Füstöl a balos bot! A saját bojlival csalizott végszereléket húzta el a ponty. Számomra ez a kapás akkor nagyon „váratlanul” jött, hiszen a túra előtt azt a hírt kaptam, hogy ne lepődjek meg, ha az első két-három napon semmi mozgás nem lesz. Az pedig, hogy már az első éjszakán jelentkezett egy gyönyörű pikkelyes, számomra várakozáson felüli volt.
Elérkezett a második nap, és amint hajnalodott, már ébredeztem is. A reggelizést követően elhatároztam, hogy frissítek, újrahúzom mindhárom végszereléket. Az egyik cájg kitekerése közben azonban úgy éreztem, mintha a cucc másik végén ott „figyelne” valami. Túlságosan nagy ellenállást nem tanúsított a hal, ezért hamar partközelbe sikerült terelnem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy süllő volt az elkövető, aminek a horog szabályosan a szája szélébe volt akadva.
A tüskéshátú visszaengedését követően behordtam a felcsalizott végszerelékeket, és vártam az aranyhasúak jelentkezését. Érdemesnek tartom megemlíteni azokat az általam meghorgászott szakaszokat, melyek a halaim többségét adták. A jobb oldali botommal a nádas előtti szakaszt néztem ki magamnak. Ez egy merész lépés volt részemről, hiszen radar nélkül fogalmam se volt arról, hogy mennyire akadós, illetve mennyire torzsás az adott terep. Főleg ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy nyerő helyként nekem a nádtól mindössze fél-egy méteres távolságot javasoltak. A saját tapasztalataim ezzel szemben egészen mások voltak. Ha a part menti növényzettől számítva 5 méterre (nem mért, csak saccolt táv) raktam le a végszereléket, fogtam halat, ha pedig ennél közelebb, akkor bármennyire is horogálló bojlit raktam fel, az eredmény mindig ugyanaz volt: „kopasztás”. Távolabb rakni pedig azért nem szándékoztam a cuccost, mert az már inkább nyílt vízi pecának minősült volna, erre a célra pedig ott volt a középső bot. A jobb oldali bottal a választó bója, valamint az akadósor előtti részt horgásztam meg.
Mivel a saját bójámnak túlságosan nagy jelentőseget nem tulajdonítottam, már a második (!) napon ki is szedtem a helyéről, hogy ne legyen útban a későbbiekben (pl. fárasztások során). Tehát fogalmazhatnék akár úgy is, hogy ezen a vízen is a már korábbi cikkemben említett „kereső” horgászat bizonyult számomra a legeredményesebbnek. E taktika jelen esetben úgy működött, hogy adott támpontok segítségével gyakorlatilag mindig ugyanoda húztam vissza az éppen bevetésre kész végszereléket, melyek mindegyikére egy kimért adag, saját elképzelés alapján összeállított, vegyes etetnivaló került. A csalogatóanyag a horogravalóval megegyező bojlikat, általam tesztelt, etetésre alkalmas halas pelleteket, áztatott kukoricát és tigrismogyorót tartalmazott. Ez utóbbi kettőből kizárólag a nád elé letett szerelékemre szórtam, mégpedig a környéken esetlegesen tartózkodó amurok kapókedvében (is) bízva.
A csalik tekintetében is volt némi változatosság. Az akadósor közelébe letett végszereléken a saját májas-halas jellegű, illetve a Formula X névre hallgató bojlikat váltogattam, a középső botra hol édes, hol fűszeres bojli került, míg a nád melletti etetésen egyedül a tigrismogyorós ízt erőltettem.
E csalizási stratégiák mindegyikének megvolt a maga jellegzetessége, működésének leghatásosabb időszaka. Hajnalban, valamint reggelente a kapások zöme általában nyílt vízen volt, ezzel szemben a választó bója előtti rész inkább napközben adta a halat, a part menti növényzet elé behurcolt végszerelékre pedig éjszaka érkezek a szebb példányok.
A harmadik nap délutánján érdekes jelenséget tapasztaltam. A késő délelőtti kánikula betörésétől órákon át tartó kapástalan időszak következett. Mivel eme jelenséget ekkor semmilyen tényezőhöz nem tudtam hozzákötni a tikkasztó hőségen kívül, ezért úgy döntöttem, hogy nem változtatok a korábbi elképzelésemen, inkább várok az est beköszöntéig. Kitartásom meghozta gyümölcsét!
Napnyugta környékén egymás után füstöltek el a - már órák óta meg sem csippanó - cájgok, amiket a visszahúzást követően újból és újból elhúzott egy ponty. Ez a tendencia ettől kezdve ki is tartott a nap még hátralévő részében, egészen másnap hajnalig.
Csak zárójelben jegyezném meg, hogy bár babonás nem vagyok, mégis ez volt a halfogásban leggazdagabb nap a túra alatt, amely pont a nevem napjára esett. :-) Ráadásul két halfaj egy-egy kapitális példánya is horogra akadt az éjszaka folyamán, melyek a maguk „súlycsoportjában” mindketten új egyéni rekordomnak minősültek.
A túra második felében a kapások száma észrevehetően csökkenni látszott, és ahogy közeledett a túra vége, úgy vált egyre nehezebbé a nagytestű halak horogra kerítése. Ekkor a kisebb példányok domináltak inkább mindegyik bevetett szereléken, és már „csak” minden harmadik-negyedik ponty volt 5 kg feletti. De ugye, ahogy a mondás is tartja, „ki a kicsit nem becsüli…”.
Számomra kellemes szórakozást nyújtottak a kisebb példányok is, ebben a - nagyhalas szempontból - kapástalan időszakban, és habár az átlagsúlyt nem is, de a darabszámot és az összsúlyt legalább gyarapították. :) Természetesen azért ez az időszak sem volt teljesen nagyponty-mentes.
Horgászatom utolsó két napjára ismét drámai változások történtek. A rafinált nagytestű halak szinte a szó szoros értelmében kiismerték az összes addig bevetett nyerő csalimat, melyeket végül már egyáltalán nem voltak hajlandóak felvenni. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ismét változtatni kell valamin, az egyetlen bökkenő ezzel csupán az volt, hogy addigra már szinte az összes nálam lévő büdös és fűszeres jellegű bojlit kipróbáltam. Ismét egy újdonság kéne, de már egyszerűen minden típus volt a horog alatt…
A tóban lévő bőséges compóállomány miatt kezdetben kételkedtem az édes jellegű bojlik létjogosultságában, egészen idáig! Végül határoztam: választásom egy epres-halas ízre esett. Viszont az apróhalak kiküszöbölésének érdekében rögtön 30 mm-es átmérővel nyitottam az édes horogra valókkal történő horgászatot.
Az eredmény azt kell, hogy mondjam, még engem is meglepett: 5 óra leforgása alatt két 10 kg feletti pikkelyes, és semmi „egyéb”. A túra utolsó előtti napján szerintem mondanom sem kell, hogy mekkora örömet jelentett e két hal nekem.
A finisre ismét sikerült a „jó” időt kifogni. Akárcsak a nyitó napon, a zárón is lecsapott egy vihar a vízparton. Ez csomagolás előtti időszakban nem volt éppen kellemes, de a pakolásig szerencsére megszáradtak az elázott motyók.
A táborbontás alatt még végszóra elhúzta egy hal a pingponglabda méretű (30-as) bojlit. :)
Egy élmény volt számomra az itt eltöltött egy hét, KÖSZÖNÖM NEKED, MISZLA ezt a nagyszerű eredményt, valamint köszönet Istvánnak, a tó halőrének a lehetőségért, és a sok segítségért! Végezetül pedig hasonló szép eredményeket kívánok mindenkinek!
Írta: Jávorka Dániel (jdcm333)
Fotók: jdcm333
