A kétharmad rész Balaton sajnos jelentheti azt is, hogy Közép-Európa legnagyobb taván az optimális vízszintnek nemrég még körülbelül egyharmada hiányzott. Ez nem csak a horgásztársadalom számára volt aggasztó. Az, hogy ez a vízhiányt ki és mi okozta, az egy másik történet, a mi csapatunk számára azonban örömteli, hogy ez az arány másra is emlékeztet minket. Amikor megkérdezik csapatunkat, hogy merre szoktunk horgászni, akkor büszkén mondhatjuk, hogy horgászataink kétharmadát a magyar tengeren töltjük és csak egyharmadát víztározókon, illetve kisebb vizeken. Az alábbi sorokban egy felemás érzésekkel teli amatőr balatoni bojlis versenyről szeretnék beszámolni.
A „megfertőződés” a horgászat iránt - ahogy sokan másokat - minket is gyermekkorunkban ért. Az iskolai szünetek kötelező programjai közé tartoztak a Balaton-parti üdülések, melyek nagy százalékban a horgászatról szóltak. Ebben az időben (80-as évek) részünkről még nem beszélhettünk tudatos „nagyponty-horgászatról”, azonban nagykorúvá válásunk idején gyökeres szemléletváltáson estünk át. Elsajátítottuk a halakkal való kulturált bánásmódot és a hajszálelőkés csali-felkínálás csínját-bínját. A Balaton északi és déli partjához is sok horgászélményünk fűződik, felsorolni is hosszú lenne azokat a településeket, amelyeknél a hosszabb-rövidebb horgászatokat töltöttük.
A 2010-es esztendőben az általunk rendszeresen látogatott Balaton-parti üdülő legsegítőkészebb, egyben legemberibb tulajdonságokkal rendelkező alkalmazottja és rendésze, Balázs László életét vesztette. A következő évben az üdülő vezetősége és a Prologic Baits közösen létrehoztak egy emlékkupát, melynek köszönhetően az üdülőben megrendezett bojlis verseny keretében tudtunk emlékezni barátunkra, Lászlóra. A Prologic Baits - Balázs László Emlékkupán való részvételünk - csapatunk, a Boilie Project Company számára - nem lehetett kérdés. A csapat tagjai (Adorján László, Szabó Zsolt és Surmann Csaba) kellő rutinnal rendelkeznek a hosszú távú horgászatokkal kapcsolatban, így felkészülten várhattuk a megmérettetést. A versenyen végül csak hat csapat tudott részt venni, pár nagyon várt csapat sajnos nem tudott a szeptemberi időpontban megjelenni. A kevés résztvevő ellenére úgy gondoltuk, hogy a dobogóra felérni sem lesz könnyű, hiszen kivétel nélkül tapasztalt, a balatoni bojlis horgászati viszonyokat kiválóan ismerő pecások érkeztek az Emlékkupára. Persze célunk a dobogó legfelső fokának elérése volt, és ezért mindent meg is tettünk. Az üdülő majd 1 km-es partszakasza (ebből kb. 400 méter horgászhelyként is funkciónál!) kényelmes lehetőséget biztosított a csapatok elhelyezkedéséhez, így a 140 órás verseny alatt zavartalanul hódolhattunk szenvedélyünknek.
A mostanában divatos „feles poharas” sorsolás alapján megkaptuk az egyik szélső pályát. Ezen a szélső helyen az üdülő szabályzata értelmében a normál napokon nem engedélyezett a horgászat, mert túl közel van a strandrészhez, ezért nem sok tapasztalatunk volt az előttünk álló területről (van-e kagylópad, hínár stb.). Így természetesen előkerült a 6 m-es alumínium tapogatórúd, melynek nagy hasznát vettük. Ekkor még nem csak dobással lehetett a szereléket a vízbe juttatni, így bójáinkat a parttól 200 m-re helyeztük el. Itt volt optimális aljzat kagylópaddal, kellő távolságra a szomszédoktól és a szektorunkon belül. Nálunk általában nem a mennyiségi, sokkal inkább a minőségi etetés a koncepció. Ennek szellemében a kiválasztott területre jó minőségű házi készítésű bojlik, különböző méretű pelletek és különféle magok kerültek. A versenybe a 3 kg-ot meghaladó súlyú pontyok és amurok számítottak bele. Kisebb meglepetésünkre az első értékelhető halat csak másfél nap után segítettük partra, apró vigasz volt, hogy a többi csapat a favoritnak vélt helyeken sem mutatott fel még ekkor 3 kg feletti példányt. Eddig nem ehhez voltunk hozzászokva, de az első halat követően elkezdtek menetrendszerűen érkezni a 3-7 kg közötti tőpontyok.
Az ötödik nap délutánjáig magabiztosan tartottuk előnyünket, ekkor azonban a hozzánk legközelebb elhelyezkedő csapat elkezdte 15 percenként partra terelni a 3-5 kg közötti pontyokat. Az utolsó éjszakának úgy kellett nekivágnunk, hogy az összesítés alapján maradt 2,5 kg előnyünk. Nagy hajrát nyitottunk mi is. A záró nap hajnalán felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg a tó. Na, nem a fogott hal tömege miatt fogunk sokáig emlékezni rá, hanem a fogás körülményére. A szokásos egyenletes húzós kapás, majd a bot megemelését követően nem sokkal a szerelék elakadt és semmilyen „gépészkedés” hatására sem mozdult. Az időjárás nem kímélt minket, hatalmas hullámok verték a partot, csónak használata lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A fanatizmustól vezérelve és a jó meleg ruházattól megválva nem maradt más lehetőség, mint séta az elakadást okozó területre. A parttól körülbelül 180 m-re lévő elakadást úgy tudtam megközelíteni, hogy a séta második felében már minden egyes hullám a fejemet is betakarta. Ekkor még csak bíztam benne, hogy a felszerelésemmel a kezemben és épségben érek majd partot. A fejemen lévő fejlámpa fényére a víz miatt ekkor már csak korlátozottan számíthattam, ráadásul ezt a „laza hullámfürdőt” szemüvegesként sikerült átvészelni. Az elakadás helyétől pár méterre jártam, amikor szerencsémre a szerelék kiszabadult a fogságból, és örömmel tapasztaltam, hogy minden kétséget kizáróan ezzel egy új ellenállásba ütköztem, a megakasztott haléba. Jókor jött a ponty szabadító segítsége! Pár lépést hátráltam, így újra teljes talpfelületemet a homokos talajon tudhattam, de a ponty rövid ideig tartó fárasztása még így is örökkévalóságnak tűnt. Nem örültem volna, ha ennyire a célegyenesben fordult volna le a horogról, de ez nem is következett be. Társamnak a partra kiabálva a tettem egy kósza kísérletet, hogy a merítőhálóval beinvitáljam, de a nagy széltől semmit nem hallhatott. Nem maradt más lehetőség, pár méter tolatás után az oldalamhoz fogva a kifáradt halat sétáltam a partra. Nem emlékszem rá, hogy valaha is fáztam volna úgy, mint akkor kifelé menet közben. A parton a helyünkön a szomszéd csapat egyik tagja is várt már. Ahogy a parton lévők felfedezték, hogy egy „hónaljponttyal” érkezem, visítottak a nevetéstől. A „te egy állat vagy” fogadtatás után örültem a felém nyújtott Jägermeisteres üvegnek. A ponty mindössze 5,5 kg-osnak bizonyult, de ez nem szomorított el, örültem, hogy együtt értünk partra.
A versenyt végül csak 7,0 kg-os előnnyel ugyan, de megnyertük. A szoros végeredmény is mutatja, hogy egy közel egyhetes versenyen is minden halnak jelentősége van. A versenyen sok volt a 3,0 kg-os határt alulról vagy felülről karcoló hal. Nálunk is mérlegeltek 2,90, 2,96, 3,00, 3,04 és 3,10 kg súlyú halakat is. A partra segített halakat a mérlegelésekig nagyméretű pontyzsákokban tároltuk, majd a mérlegeléseket követően természetesen visszanyerték szabadságukat. Az emlékkupán résztvevő csapatok mindegyike értékes nyereményekkel térhetett haza a Prologic jóvoltából.
Felemás érzések kerülgettek minket a verseny alatt, hiszen sokkal boldogabbak lettünk volna, ha a barátunkkal közösen tudtuk volna eltölteni ezt az 1 hetet a Balatonnál. Ugyanakkor az elmúlt közel 30 év minden balatoni horgászatát élveztük és biztosak vagyunk benne, hogy a horgásztársadalom sok ezer tagjának fog még a jövőben is élményeket nyújtani a magyar tenger. E megmérettetéstől függetlenül, az év minden napján foglalkozunk valamilyen formában a horgászattal. Mindig van olyan tennivaló (felszerelés karbantartása, szerelékek készítése, csalik elkészítése vagy épp csak a bojlirecept alapanyagain „agyalgatás”), amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a vízparton eltöltött idő halakban gazdag és eredményes legyen.
Surmann Csaba (Boilie Project Company)
