Van egy módszer, mely valamikor felbukkant valahol, és a bennfentesek elkezdték a segítségével fogni a nagy pontyokat, amurokat. Ha csekély anyagi ráfordítással szeretnéd átélni a bojlizás élményét, Te is szeretnél nagy pontyokat, amurokat fogni, „bennfentes” lenni, akkor ez az írás neked szól. Nem kell más hozzá, csak egy kis magyaros praktika és elhatározás.
Amióta ember él a földön (de még tán azelőtt is) jelen van a bolygón a vadászösztön, a zsákmányszerzési vágy. Az ember veleszületett tulajdonsága, hogy igénye van a kalandra, még ha ez már nincs is a létért folytatott küzdelemmel szoros összefüggésben. Egyesek a vadászatot választják, míg mások a horgászat csendesebb és humánusabb lagúnái között keresik a megnyugvást a mai rohanó világ tarajos hullámai elől menekülve. A kalandban lényeges szerep jut a másik félnek, a zsákmánynak, illetve a zsákmány méretének. Nem mindegy ugyanis, hogy a zsinór másik végét egy átlagos méretű egyed húzza, vagy egy darabosabb dalia, esetleg életünk halát jelentő, rekord méreteket öltő matuzsálem.
Sajnos a mai gazdasági helyzet, melyet a közgazdászok gazdasági válságnak, recessziónak neveztek el, minden embert sújt. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy a bojlizás gyönyörű, ám méregdrága szenvedélyének hódoljon, ahol egymást érik a 15-20 kilón felüli óriások - a velük folytatott küzdelmektől hangos a horgászsajtó. Ezekre a halakra, illetve a velük vívott párbaj élményére azonban minden békéshalazó horgász vágyakozva tekint, és titkos álmaiban szerepel egy ilyen óriással megvívott küzdelem. Írásommal nekik szeretnék segíteni, egy olyan módszert adva a kezükbe, mely csekély anyagi ráfordítással és egy kis leleményességgel a bojlis módszer élményével jutalmazza meg a kitartó horgászt.
Szóval, a fagyi. Leszögezem, hogy nem én találtam ki, nekem is megmutatták annak idején, már lassan tizenöt esztendeje…
Ameddig ki nem próbáltam, nem hittem benne. „Szárazkukoricával? Fenéken? Semmi finom csalogatóanyag? Napokig ülhetsz, kispajtás, a botjaid mögött, míg valami arra járó kósza hal meglöki a zsinórodat!”… ez volt a hozzáállásom, míg bele nem kóstoltam az ízébe. Gimnazisták voltunk akkor, és már zsinórban szedtük a 1,5-2 kg-os potykákat a galgahévízi víztározón. Egy alkalommal a cimborán előállt a fagyival, hogy próbáljuk meg. Valami buli után hajnalban mentünk ki a vízre kicsit kiszellőztetni a fejünket. Kapóra is jött a hatalmas betlivel „kecsegtető” inaktív peca lehetősége, elvégre pihenni mentünk, vagy mi a szösz… Legmerészebb lázálmainkban nem gondoltuk, hogy azon a reggelen megostromolnak minket a 10 kg körüli amurok, melyek létezését addig sűrű homály fedte, de még az akkori nagy tudorok is csak szökőévente akadtak össze eggyel a tározón. Az a peca elindított egy olyan ösvényen, amely mentén eddig is - remélhetőleg ezután is - rengeteg élménnyel és főleg gyönyörű halakkal gyarapodtam. Ezt szeretném megosztani veletek.
Isten megalkotta az embert, az ember a műanyagot. Ennél nagyobb badarságot nem is csinálhatott volna, de ha már megtörtént, csinált belőle poharakat is, kisebbet, nagyobbat vegyesen, lehet, hogy még jó lesz valamire alapon. Egyszer csak jött egy ember, felcsalizott egy horgot (takarmánykukoricával), az előkét a felcsalizott horoggal egy nagy marék kukorica társaságában beletette a decis műanyag kávéspohárba, az előke fülét kilógatta, a poharat telitöltötte vízzel, betette a fagyasztószekrénybe, másnap kivette, majd azt mondta, hogy itt a fagyi.
Ha józan paraszti ésszel belegondolunk, a tógazdaságokban nevelkedett pontyok a kukoricát ismerik, ezzel etették őket már ivadékkorukban is. Miért ne szeretnék ezt az eledelt nagyobb, akár kapitális, aggastyán korukban is?
A hozzávalók ára rendkívül pénztárcabarát, és ami esetleg költségesebb, az örök darab, egyszeri beruházás. Lássuk, mi is kell a fagyihoz. Mint már említettem, decis kávéspohár (100 db-os kiszerelésben árusítják, de darabra is kapható 4-6 Ft/db áron), száraz takarmánykukorica (65-75 Ft/kg), jó minőségű 1-es vagy 2-es méretű pontyozó horog (600-800 Ft/10 db), fonott zsinór 16-20-as méretben (már léteznek 10 méteres kiszerelésben is jó minőségűek 600-700 Ft-ért), jó minőségű karabineres forgókapocs (50-100 Ft/db), csúszó szivarólom (100-200 Ft). Ennyi. A főzsinórra felhúzzuk a csúszó ólmot, alákötjük a karabineres forgókapcsot, a karabinerbe beakasztjuk a fagyiból kilógó előke fülét, a fagyiról levesszük a kávéspoharat, és a szerelék már bevetésre kész. Ha vízbe kerül, alkalmas a halfogásra.
Az én verzióm ettől az alapfelállástól nem sokban tér el. Az általam használt szereléknél a szivarólom helyett egy gubanc gátló csőben fut a főzsinór, melynek a karabínerébe van akasztva a nehezék. A gubanc gátló cső után egy gumigyöngyöt fűzök a főzsinórra, majd felkötöm (biztosított Click csomó) a karabíneres forgókapcsot. A gumigyöngy a csomót védi,és „lökhárítóként” funkcionál a gubancgátló és a forgókapocs között. A nehezék a külső tényezők hatására (pl. hullámzás, szélerősség, mederviszonyok stb.) szabadon variálható. Általában 30-70 g közötti cseppólmot szoktam használni, szélcsendben elég a 30 g, míg a 70 g-os akár viharos erejű szélben is helyben tartja a szereléket. Fontos, hogy a szerelék a bedobás után ne mozduljon el a fenéken, mert akkor a lényegét veszti el, lekerül a felcsalizott horog arról az 1-2 tenyérnyi igen koncentrált etetésről melyet a kávéspohárnyi kukorica mennyisége koncentrál a horog körül.
A másik dolog, amelyben az általam használt végszerelék eltér a leegyszerűsített végszereléktől, hogy én a forgókapocs karabinerébe a fagyi előkéje mellé akasztok egy másik előkét is, ezt nevezhetjük akár kísérőhorognak. A kísérőhorog jelentősége abban áll, hogy variálási lehetőséget biztosít a fagyi mellett egyéb csalik alkalmazására is. A fagyiban található kukoricával csalizott horog mellett így - a kísérőhorgon - felkínálhatunk bármilyen, a nagy pontyok és amurok számára kívánatos csalétket, legyen az giliszta, pióca, kagyló, salátalevél, nádhajtás, zöldborsó, különböző ízesített kukorica készítmények, tigrismogyoró, de lehet akár bojli vagy pellet is. A kísérőhorgon felkínált csalit akár meg is lebegtethetjük, hungarocell golyóval, parafával, pop-up csalikkal, még tovább szélesítve így a csalizási lehetőségek amúgy is széles palettáját. Magam részéről nem szoktam nagyon túlcifrázni a dolgot, leggyakrabban a csalizáskor (amely tulajdonképpen a pohár levételéből és az előke fülének beakasztásából áll), egyszerűen az előző fagyiból kikerült előkét hagyom a frissen bevetésre kerülő fagyi mellett. A kísérőhoroggal kapcsolatban van még egy kis turpisság. A kísérőhorog előkéjének zsinórját szorosan a fagyis előke köré tekerem egészen le a fagyiig úgy, hogy a kísérőhorognak csak a fagyi mellett legyen 5-8 cm-es szabad mozgástere. Ezáltal a fagyi előkéjének szinte teljes hossza is gubancgátló szerepet tölt be a dobáskor, nem kell attól félni, hogy a kísérőhorog visszaakadva a teljesen szabadon futó szereléket leblokkolja. A szerelékünket egyetlen kötés gyengíti a forgókapocsnál - csakúgy, mint a bojlisok végszerelékét. Nagy pontyok és amurok fogására tökéletesen alkalmas.
Mikor érdemes a fagyit alkalmazni? A legegyszerűbb válasz, hogy mindig. A helyzet azonban az, hogy a módszernek létjogosultsága a már felmelegedett vizekben van, 20 Celsius-foknál magasabb vízhőmérséklet felett, amikor a pontyok már szépen esznek, és az amur is étvágyánál van (konkrétan két pofára zabál). A fagyis módszerhez én május 1. és szeptember 30. között nyúlok, ekkor kecsegtet a legjobb eredménnyel. A napszak tekintetében a nap 24 órája jó lehet, de mint más módszereknél, itt is kiemelt jelentőséggel bírnak a kora hajnali és esti órák. Megfigyeltem, hogy míg más módszerek a nyári, déli rekkenő kánikulában nem mindig nyújtanak sikerélményt, addig a fagyi a legnagyobb déli hőségben is „felborzolja a kedélyeket” a víz tükre alatt.
A módszernél fontos az alapozó etetés, mely megoldható etetőrakétával, de ez igen időigényes elfoglaltság. Az etetés esetében én ismét a műanyag pohárhoz nyúlok, és a -18 Celsius-fokos fagyasztószekrényt hívom segítségül. 2 dl-es műanyag poharakat (20-30 db) színültig töltök kukoricával, majd a poharat feltöltöm vízzel és beteszem a fagyasztóba 10-12 órára. Ennyi idő alatt az „etetőfagyi” megfagy. A vízparton a műanyag poharat a Calippo jégkrém módjára leveszem a jégtömbről, és már repülhet is az etetés helyszínére az etetőanyag. Ennek a 20-30 etetőfagyinak a beszórása időben kb. 5 percet vesz igénybe. Az etetés a tesi órás kislabda-dobás gyakorlathoz hasonlóan, kézzel történik. Az nem baj, ha tudunk nagyot dobni, nekem ezzel a két deciliteres, telekukoricás jégdarabbal kb. 40 méter sikerül. Ez a távolság elég, a fagyival sem horgászunk sokkal messzebb.
Néhány szót az alkalmazott felszerelésről.
A fagyi a 100 g-nál is nagyobb tömegével, valamint az orkánerejű szélben alkalmazott 70 g-os ólommal már igen jelentős tömeget képvisel, melyet nem minden bot képes megfelelő távolságra a vízbe juttatni. A régi, 100-200 gramm dobósúlyú kétrészes botok már alkalmasak erre a feladatra, mi annak idején erre a sárgavégű, 3 méteres, 100-300 g dobósúlyú SILSTAR-okat használtuk. A világ nagyot fordult azóta, és bár azokkal a felszerelésekkel még mindig meg lehet fogni a halat, összehasonlíthatatlanul nagyobb az élmény, ha ugyanezt egy kimondottan arra a halfajra, a hal harcmodorára kialakított karakterisztikájú bottal végezzük. A pontyozásban megjelentek a bojlis botok, melyek kialakítása, karakterisztikája erre a halfajra szakosodott. Már kézbevételkor nem a régi „dióverő / medveölő” benyomását keltik, hanem egy kecses, az adott célhoz mérten képest könnyű botot látunk. A modern design mögött azonban a régi botok mind dobási, mind fárasztási paramétereit messze meghaladó értékek lapulnak, melyek az első velük történő horgászat alkalmával azonnal szembeötlik. Ha az ember egy ilyen bottal akaszt és szákba terel egy nagyobbacska pontyot, a régi medveölőket egyszerűen a sarokba állítva nyugdíjazza, mert olyan élményben volt része, melyeket a régi pálcákkal nem tudott így átélni. Szóval, a fagyihoz is a jó minőségű bojlis botok a legalkalmasabbak. A botoknál sajnos félre kell tennünk a 2,5-2,75 lbs tesztgörbéjű pálcákat, ezek a fagyis terhelés alatt sajnos megadják magukat, akár el is törhetnek (láttam már ilyet). A fagyi esetében csak a jó minőségű, 3,0-3,25-3,5 lbs terhelhetőségű botok jöhetnek számításba, ezek már bírják a strapát. Jómagam a hosszúság tekintetében a 3,6 méteres botokkal horgászom. Van egy cimborám, aki a módszerhez egy 3,9 méteres, 3,5 librás kétrészes botot használ. Azzal a felszereléssel nem okoz problémát neki a fagyi akár 100 méteren felüli dobástávra történő bejuttatása sem. Az orsó esetében szintén csak a jó minőségű, elnyűhetetlen darabok alkalmasak a módszerhez, dobjukon 30-as vagy 35-ös, minőségi damillal feltöltve. A fagyi nem az a módszer, ahol 10-15 percenként húzza a hal a botot. Amikor azonban megérkezik a várva várt kapás, akkor ott a hal nem cicózik, nincs finomkodás, a kapás az esetek 95%-ában fékvisítással és folyamatos, nagy erejű húzással jelentkezik. Ha ilyenkor nincs kiengedve a fék - vagy bekapcsolva a nyeletőfék -, akkor bizony repül a bot, és oda a drága felszerelés (sajnos erre is láttam már példát)! Ehhez a módszerhez célszerű nyeletőfékes orsót alkalmazni. Én nagy dobátmérőjű, első fékes, távdobó orsótípusokat használok, ezekkel adott esetben tudok - ha kell - kicsit is dobni, viszont ha szükséges, mehet a horizont szélére is a cucc. A fagyinál ezekkel sem lehet hatalmasakat dobni a nagy bevetendő súly miatt, de jól jöhet az a plusz néhány méter, amit a nagyobb dobátmérő jelent. Zsinórból a 30-35-ös méretek között kell keresgélni, ez a méret már alkalmas dobóelőke nélkül is a fagyi bejuttatására.
A fagyi egy alapötlet, amelyet már én is továbbfejlesztettem a saját ötleteim alapján, de mindenki azt tesz hozzá, amit kénye-kedve megkíván. A bojlizásban rengeteg okos praktika lát napvilágot nap mint nap, egy kis magyar leleményességgel azok átültethetők a fagyis módszerbe is, hogy csak a dipeket említsem.
És hogy ezzel a módszerrel halakat is lehet fogni…
Jöjjön egy beszámoló, egy élmény, amely e cikk megírásakor még egészen friss, hisz nincs még egy hetes sem.
A víz, ahol a horgászatot terveztem, a Galgahévízi-víztározó. A völgyzárógátas víztározó mintegy 20 hektár, a vége sekélyebb, a gátnál jelentősebb a mélység, ahogy az lenni szokott. Az átlagmélység 3 méter körül alakul. Festői környezetben fekszik, egyik oldalát őstölgyes határolja, de a másik oldal is kellemes, ligetes partszakasz. Valamikor a 70-es évek végén árasztották el a területet, lehalászva tudtom szerint még sose volt. A halfauna igen változatos, a fő hal a ponty, de gyönyörűen jön felfelé a ragadozóállomány is. Rendszeresen, bőségesen telepíti az egyesület, ahhoz kell inkább a tudás, hogy innen valaki hal nélkül menjen el. Ha valaki el akar vonulni a civilizációtól, ha nyugalomra, csendre vágyik, az „Erdő-alja Szanatórium” tárt karokkal várja. Pesttől sincs messze, a bagi lehajtótól kb. 10 perc.
Június 10. és 20. között kivettem egy hét szabit péntekkel és hétfővel megtoldva. Tettem ezt azért, hogy ne legyen itthon háború, előre eltervezett szándékkal történt titkos szervezkedésem, egy több mint 50 órás non-stop horgászat a Galgahévízi víztározón. A család így egész héten pont eleget lát ahhoz, hogy ilyenformán történő félrevonulásom ne képezze vita tárgyát.
Nekem már nagyon hiányzott egy ilyen komolyabb, többnapos kikapcsolás távol a civilizációtól, csak a szenvedélyemnek élve, minden idegszálammal csak a halakra és a horgászatra koncentrálva. Vetettem egy sanda pillantást a szolunáris táblára, mely a június 17-19 között (az akció tervezett időtartamára) semmi jóval nem kecsegtetett, igen gyenge fogási esélyt valószínűsített. A meteorológiai előrejelzést már nem is mondom, frontok jönnek-mennek, nagy szél, zápor, zivatar, jégeső, hurrikán, tornádó… lesz itt minden, mint a búcsúban. Mindegy, semmi sem tántoríthat el, bármi legyen is, én kint leszek! A már fent leírt fagyis megoldást mint 50 óra alatt bevetendő, folyamatosan alkalmazott módszert helyeztem készenlétbe. Nem bíztam semmit a véletlenre, szerda és csütörtök este 35-35 etetőfagyival szőnyegbombázást hajtottam végre az általunk csak „Erdő-spicc”-nek nevezett, a Galgahévízi-víztározón szerintem legjobb helyen. Etetett területként a parttól kb. 40 méterre, a parttal párhuzamos 8-10 méter hosszú és kb. 2 méter széles sávot kell elképzelni. Kézzel addig tudok eldobni, és az így kialakított etetésre akár 4 horgászkészség is kényelmesen ráfér, egymás zavarása nélkül akár két horgász is kényelmesen elhorgászhat (ha valamelyik cimborám úgy döntene, hogy meglátogat…). Péntek hajnali 2-kor ébresztett a vekker, hogy helyzet van! A fagyikat kellett már csak a hűtőládákba berámolni, és indulhattam is - a felszerelés már a kocsiban volt ugrásra készen. Itt jegyezném meg, hogy a fagyis horgászmódszerhez szükség van hűtőtáskára, pontosabban mindjárt kettőre. Az egyikben jégakkukkal alaposan kibélelve (alul, oldalt, és felül is!!!) a horgos fagyikat szállítjuk, míg a másikban az etetésre szánt 25-30 db etetőfagyi jégakku nélkül is kibírja a szállítást és az etetésig eltelő időt. Amint kiérünk a vízre, első dolgunk legyen, hogy beetetünk! Ne zavarjuk később folyamatos dobálással az etetést és környékét, mert ezzel csak elriasztjuk, gyanakvóvá tesszük a nagy halakat, amelyek egyébként már az etetésre merészkednének.
Kiértem, beetettem, becuccoltam a rengeteg motyót az „Erdő” alá. Aki ismeri a helyet, annak nem kell magyaráznom, hogy mivel sikerült a hajnal legszebb óráit szükségből eltöltenem horgászat helyett. Bevittem mindent, ami kellhet - és ami nem kellhet - az 50 óra során. A galgahévízi templomban pont harangozták a 6 órát, amikor végre sikerült mindent elrámolva kényelmesen elhelyezkednem bedobott készségeim mögött. Az etetésen ebben az időszakban már jelentkezett néhány fordulás, ugrás, és a néha leheletnyiket mozduló jelzők révén a beleúszások tudatták velem, hogy nagy a nyüzsi a terített asztalon.
Apropó, ennél a módszernél a fagyikat mindig igyekszem az etetés mögé dobni, de csak néhány méterrel. Az az elméletem, hogy a nagyobb halak csak ritkán tartózkodnak az etetésen, inkább annak perifériáján, az etetés mögött mozognak, csak ritkán úsznak be a bolyba, az etetésen zajló nagy kavalkád közé.
Nem kellett sokat várnom az első akcióra, 6:45-kor fékvisítós kapással jelentkezett az első érdeklődő, egy gyönyörű, izmos, 4 kg körüli amur. Gyors horogszabadítás, puszi, és mehetett Isten hírével vissza dorbézolni. A csalizás a fagyi jellegéből adódóan igen gyors művelet, fagyi előkéjének füle karabinerbe, karabiner visszakapcsol, pohár levesz, kísérőhorog előkéje körbeteker, és már repülhet is vissza a helyére a szerelék! A következő jelentkező is igen hamar követte cimboráját, 7:30-ra már a merítőben pihent a hármas tükrös. Beindul itt a bolt, kérem szépen! Nem szeretném túlragozni a pénteki napot, ahogy az eddigiek mutatják, beindult az etetés és a fagyi.
Péntek nappalra 20 db horgos fagyit vittem a partra, melyeket délután négyig sikeresen el is horgásztam. A pénteki nap folyamán a pontyok és amurok vegyesen, kb. 50-50% arányban jöttek. A méret a pontyok között 3-4 kiló között mozgott, míg az amurok 4 kilótól indultak és a csúcs úgy 7 kg körül mozgott. Remek, fárasztásokkal teli 10 óra aktív peca állt mögöttem. A húsz horgos fagyiból szerencsére egyiket sem kellett kapás és fárasztás nélkül kivennem a vízből, de két esetben nem én voltam a győztes. Egy óra körül egy éppen aktuális fékvisítós kapás bevágása után éreztem, hogy valami darabosabb jószágot akasztottam. Az egész esemény sajnos igen rövid idő (kb. fél perc) alatt véget ért, melyből sajnos én kerültem ki vesztesen. A megakasztott hal egy centit sem jött a part felé (bot persze karikában), hanem igazi „öregpontyosan”, lomhán elindult a parttal párhuzamosan, és bár az orsóról nem kért több zsinórt, megállíthatatlanul tett egy negyed körívet a kint lévő damilon. Amikor megkönnyebbült a szerelék, azt hittem, a szívem szakad meg. Fogtam már a fagyival 10 kg feletti tövest, 9 kg-os tükröst, azok szintén hasonló elszántsággal indultak el egy általuk kitűzött cél felé, csak ott nekem kedvezett a szerencse. Veszíteni is tudni kell. A következő versenyző akasztásánál szintén komolyabb ellenfelet kaptam, amelyet már a partig sikerült pumpálnom. A szákolás előtt már láttam, hogy egy gyönyörű tőponttyal akasztottam össze a bajuszt. A másik botom bedobott zsinórja kicsit útban volt, a hal pont ezt a lehetőséget ragadta meg… keményítenem kellett, mert összeszedte volna a még bent lévő szerelést… a fagyi 18-as fonott előkéje volt a leggyengébb láncszem…
Eddig 2:0 oda, vettem tudomásul a meccs állását, de hát még csak most kezdek belejönni. Itt van még előttem két éjszaka és egy teljes nap, ami ha akciókban hasonlóan dús lesz, mint az eltelt szűk 12 óra, akkor talán lehetőségem nyílik legalább a szépítésre, de akár meg is fordítható a mérkőzés!
Péntek délután 6 óra körül hazaugrottam az éjszakára szánt 20 db horgos fagyiért és az esti etetésért. (Ilyenkor a már olvadásnak induló jégakkukat is kicserélem beton keményre fagyott frissekre, a kiolvadtak mennek éjszakára a fagyasztóba, azok reggel újra kopognak.) Puszi a családnak és irány vissza a partra.
A kora este már ismét a frissen beélesített szerelékek mögött ért a tározó partján. Az esti etetést 25 db etetőfagyi segítségével pikk-pakk beszórtam: jöjjön, aminek jönnie kell! Az este, a naplemente gyönyörű a Galgahévízi-víztározó partján, már ezért megérte kijönni. Ezen a vízen horgászom már 6 esztendős korom óta, de mindig rabul ejt a csodálatos víz varázsa, amelyen minden egyes napnyugta, hajnal, nappal és éjszaka felejthetetlen színorgiával kápráztatja el az embert. A háborítatlan környezetben eltöltött idő minden egyes perce megnyugvást jelent testnek és léleknek egyaránt. A 20 hektáros víz tükre csodákat rejt, bármilyen halfajra is próbálkozzon az ember, bármikor beleakadhat kapitális példányba. Én most az éjszakát a betárazott fagyikkal ismét a pontyoknak, amuroknak szánom. Szeretnék végre igazán szépet, nagyot fogni, amelyért megsüvegelik az embert. Volt már rá szerencsére nem is egyszer példa. Erre vágyom a mostani éjszakán is. Az előjelek biztatóak, az etetésen nagy a „ramazúri”, besötétedés után is hallani az előttem elterülő etetésről gyanús fordulásokat, és a bedobott zsinórokat is érik hol kisebb, hol nagyobb beleúszások, ezeket a világítópatronnal felturbózott kapásjelzőimen szépen nyomon követhetem. Minden idegszálammal érzem, hogy ott vannak, köztük a nagyok is, ott szedegetik az elemózsiát a terített asztalról. Szerdán és csütörtökön és immár pénteken is este kapták az adagjukat, kézenfekvő, hogy az éjszaka akár még mozgalmasabb lesz, mint a nappal volt. Feszülten várok, várakozom, de nagy a csönd. Van idő kicsit bandázni a szomszédokkal, megtárgyalni az elmúlt eseményeket, régi fogásokon anekdotázgatni. Elmúlt éjfél, és még nem szólt a fék… furcsa, nagyon furcsa. Lehet, hogy EZEK éreznek valamit? A székben már a lehető legkényelmesebben elhelyezkedem, ami veszélyes, mert ilyenkor tud alattomosan elnyomni az álom. Most is küzdök vele cefetül, már hosszú másodpercekre behunyom a szemem, amikor… Egy ilyen „szempihentetés” közben, lassan lecsukódó szempilláim között még éppen elkapom azt a pillanatot, amikor bal oldali botom jelzője egy elegáns mozdulattal kifeszül, mint a húr. Nem, itt semmilyen ejtegetésről, emelgetésről, „piszkálgatásról” szó sincs, ebben a mozdulatban dinamizmus és erő van, amelynek a következő pillanatban nyomatékot is ad a felsíró fék - jelezve, hogy nem csak az álom űzi velem csalfa játékát. Természetesen mint a párduc az áldozatára, úgy marok rá a botra és akasztok. IGEN!!! Újra itt van Ő, már megy a meccs. Semmi rohangálás, kispontyos kapkodás, csak folyamatos, elemi erejű húzás, mely a botomat szinte karikába görbíti. Néha meg-meghúzza a féket is, de muszáj terhelnem, mert tőlem jobbra és balra is fák, bokrok lógnak a víz fölé és a vízbe egyaránt. Balra indul, ezt igen okosan teszi, erre egy kicsit tisztább a pálya, és nincs útban a másik bevetett cucc sem, bár ha arra rámenne, most azzal sem törődnék, csak legyen meg. Már közeledik a koma. Felkapcsolom a fejlámpát, most már látok is, nemcsak érzek. Próbálom felhúzni a fenékről, de nem nagyon akar jönni. Mielőtt meglátnám, állandóan visszatör. Jól megcsináltuk annak idején ezt a helyet: most, hogy jött víz a tározóba bőven, a part előtt közvetlenül is már szinte 2 méteres a víz. Végre a felszínen köröz, van időm megcsodálni izmos testalkatát, gyönyörű barna árnyalatát. Töves, mégpedig olyan, ami nem terem minden bokorban. Felejthetetlen pillanat, amikor a nagy merítő szák kerete körülöleli, és végre elmondhatom, hogy az enyém.
Közben szépen összegyűltünk, saccolgatjuk. A mérleg nem hazudik, a gyönyörű töves 6,20 kg. A PV TV-n azért fogtak már nagyobbat, de nekünk itt és most óriásinak tűnik. Puszi, fotó, Isten áldjon! A hal elengedése után megmosom a kezem, felhőtlenül boldog vagyok. Az idei év eddigi legszebb halát adtam vissza a víznek.
Szerkók újra az etetés mögött csobbannak, helyreállt a lelki egyensúly, már a pulzusom is a régi. 2:1! Alakul ez! Hajnal felé jött még egy tükrös, de amúgy 3 óráig az idő eseménytelenül telik, a jelzők mintha oda lennének fagyva, meg sem moccannak… szétugorhatott az etetésen lebzselő horda.
Háromkor újradobom a mindkét szereléket, ez végre hat. 3:30-tól megszállják a pályát az amurok, és nem hagynak elaludni. Napfelkeltéig megjárja ideiglenesen a partot 6 eleven torpedó, az átlagsúly a tegnap reggelihez hasonlóan 4-5 kiló körül mozog. 7 óra körül ismételten volt egy ugrásom haza, hiszen a fagyasztóban már várta a bevetést a nappalra szánt 20 db horgos fagyi és a reggeli etetésre felhasználandó 25-30 db etetőfagyi. Haraptam valami meleget is (ha már otthon vagyok), és irány vissza Galgahévízre. Napközben viharos erejű széllel megérkezett a meteorológia által előre jelzett front. Ez a pontyok kapókedvén mit sem változtatott, a kapások intenzitása és vehemenciája egy cseppet sem csökkent. Azt a fránya 4 kilót nem voltak képesek átlépni, de jöttek, ettek, húzták a féket kapáskor veszettül, és ez a fő! Lényeg a lényegben, hogy sikeresen felhasználtam a betárazott horgos fagyikat az utolsó darabig. Rontott kapásom nem volt, így valamennyi bedobott fagyit halra sikerült váltani. A nagyok nappal elkerülték a horgot - azt nem tudni, hogy az etetésen tiszteletüket tették-e a világosság óráiban, velem sajnos nem voltak hajlandók közelebbi ismeretséget kötni. Sajnos ugyanez volt a helyzet az amurokkal is, hiába csináltak inváziót hajnalban, nappal szőrén-szálán eltűntek, se délelőtt, se délután nem jelentkeztek. Az amurokat nagyon hiányoltam, szeretem ezt a sportos halat, amely könnyen kivezethető, mint a bamba boci, a part közelségét vagy a szákot megérezve azonban iszonyatos ribilliót csap, és ekkortól kezdődik csak a tulajdonképpeni fárasztása. Nagyon szerettem volna közülük is egy nagyobb egyeddel megküzdeni, de a sors szeszélye életem amurját egyelőre még másfelé vezérelte. Igen nagy a valószínűsége, hogy ha a fagyit - mint ahogy azt már többször elterveztem - megcsinálnám tigrismogyoróból is, és a szoktató etetések alkalmával ilyen takarmányt is bejuttatnék az etetett helyre, akkor megfordulna a pontyok és amurok aránya a fogásokban is.
Elérkezett az este. Ismét (immár sokadszor) a hazaszaladásos, friss fagyi kihozós mizéria következett. A friss etetés, frissen beélesített cuccok mögött kényelmesen elhelyezkedtem. Ekkor már nagyon fáradt voltam, a horgászat megkezdése óta jó, ha összesen egy órát „pihentettem a szemem” kisebb-nagyobb időközökkel. A péntek esti síri csöndből okulva már nem számítottam nagy érdeklődésre az éj folyamán, ezért elégségesnek éreztem a 12 db horgos fagyit az éjszakára. Az éjszaka első fele megint esemény nélkül telt. Az elalvás ellen küzdve ismét bandázás a szomszédokkal… Éjfél után kiürült a környék, a sporttársak hazaszéledtek. Flame cimborám - aki velem horgászott az este folyamán - megfogta kötelező süllőét és visszaengedett egy gyönyörű, egészséges kisharcsát, majd Ő is elköszönt. Magamra maradtam az „Erdő” alatt. Sehol egy árva lélek.
„Most jönnek a nagyok”, gondoltam babonásan, és ezen elmosolyodva kényelmesen bevackoltam magam a fotelomba a botok mögé. Nem is számítottam rá, hogy a tegnap éjszakai forgatókönyv helyett megelevenedik a víz. Nagyon éreztem a két ébren töltött nap súlyát, és az álom pókhálója leragasztotta szemem… Bődületes fékvisítás rángatott vissza a valóságba. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de a két napja gyakorolt mozdulatsor már ösztönösen működött. Az akasztás pillanatában az álom utolsó morzsája is kipergett a szememből, valami ritka nagy erő akarta a kezemből kivenni a botot. Az elszánt, elemi erejű, egy kiválasztott cél felé irányuló folyamatos húzás tudatosította bennem, hogy megérkezett a várva várt, hőn áhított nagy ponty, ami lehet akár bármekkora is, de meg kell fognom. A bojlis bot kezemben egy merő karika, az orsóról is kénytelen voltam némi zsinórt kölcsönadni őkelmének, mert olyan szépen kérte. Nem nyargalászott, csak húzott, de megállíthatatlanul. Eldöntöttem, hogy őt már nem eresztem, ha leakad, utána ugrom, de kell róla egy fotó, hadd lássa otthon a csemetém, hogy apu milyen halakért is éjszakázik a parton. Éreztem, hogy gyönyörű ponttyal van dolgom, de amikor megjelent a hatalmas pikkelyes test a fejlámpa fényében, a lélegzetem is elállt. Első pillantásra láttam, hogy nagyobb, mint a tegnap esti vendégem. Leírhatatlan pillanat, amikor a nagy test átbukik a merítő káváján… „MEGFOGTAM, az enyém!”, rikkantott bennem a felismerés.
Olyan volt minden, mint egy gyönyörű, csodálatos álom. Mérleg sajnos nem volt nálam, fényképezni is csak időzítővel tudtam… nem baj, a súlya nem annyira lényeg, nagy és fotogén. Valahol 8-9 kiló környékén lehetett a szépség. Néhány fotó a masinával, és őt is elnyelték a Galgahévízi-víztározó szabad hullámai. Boldogságom határtalan volt, bármilyen madarat meg lehetett volna velem fogatni. Közben szemerkélni kezdett az eső, csak hogy érezzem a törődést, de engem már ez mit sem zavart. Megkaptam, amiért jöttem, a felejthetetlen élmény. Nagyjából vízhatlanná tettem a felszerelést és magamat is, majd folytattam a pecát (természetesen) reggelig. Hajnali 3 után volt még néhány érdeklődő az aprajából (már amennyire a 3-4 kg-os potyka aprónak számít). Nagyon fáradt voltam, de rettenetesen boldog. Fantasztikus 50 órát horgásztam, és Galgahévíz ismét olyan emléket égetett bele a memóriámba, amelyet innen kitörölni képtelenség lesz az elkövetkezendő 300 évben. A kelő nap rendkívül csúnya fellegekre ébredt, így én sem halogattam soká a hazaindulást.
Ilyen és ehhez hasonló élményeket kívánok még rengeteget mindnyájunknak!
Aztán görbüljön!
Morgó
