Egy ilyen cikk 20 évvel ezelőtt meg sem íródhatott volna. Vagy ha mégis, hát igen rövidre sikeredik, hiszen akkoriban nem túl sokféle önetetővel találkozhattunk a horgászboltok polcain. Ma már azonban - köszönhetően elsősorban a feederbotos horgászatnak - egy kezdő csak kapkodhatja a fejét a számtalan változat között. Talán nem lesz haszontalan, ha beszélgetünk kicsit az etetőkosarakról…
Az etetőkosár a fenekező végszerelék egyik lehetséges - és fontos - eleme. Etetőanyagot, élőcsalit juttathatunk vele horgunk közvetlen közelébe. Ezt az egyszerűnek tűnő feladatot sokféleképp meg lehet oldani, ennek megfelelően a ma kapható - vagy épp házilagos kivitelezésben készülő - etetőkosarak is igen sokfélék. Az, hogy éppen melyiket fűzzük a zsinórra, vagy akasztjuk a kapocsra, több körülménytől függ. A dobástávolság, az áramlási viszonyok, a bejuttatni kívánt anyag tulajdonságai, de egyéb tényezők is befolyásolhatják döntésünket. Nem ördöngösség persze ez sem, senki nem kapott még ezért a tudományért egyetemi katedrát. Néhány egyszerű dologra odafigyelve biztos nem nyúlunk nagyon mellé.
Az etetőkosár etetőanyaggal vagy élőanyaggal együtt mérhető össztömege fontos tényező. Ez a tömeg nem lehet nagyobb annál, mint amit botunkkal annak károsodása nélkül el tudunk dobni. Bár ez nyilván botonként eltérő, mégis, ha valamilyen szabályt akarunk felállítani, akkor a dobástávolság szempontjából optimális tömeg tapasztalataim szerint valahol a bot megadott dobósúlyának 2/3-a, 3/4-e környékén van. Ennek persze csak akkor van jelentősége, ha valóban messzire kell dobnunk.
Feederbotok esetében figyelemmel kell lennünk arra, hogy milyen érzékenységű spiccet tettünk rá. Bár a bot dobáskor mutatott karakterisztikájában a spicctagnak általában nincs meghatározó szerepe, mégsem szerencsés a legérzékenyebb spiccel dobni a lehetséges legnagyobb tömegű végszereléket. Nem biztos, hogy kárt teszünk vele (botja válogatja), de az ördög nem alszik. Célszerű a nagyobb tömeghez, távoli dobásokhoz erősebb spiccet választani. Az sem jó, ha a megtöltött kosár túl könnyű. Nyilván ezzel nem veszélyeztetjük majd botunk épségét, viszont dobásaink hossza drasztikusan csökkenhet egy, a bot dobósúlyához mérten kis tömegű szerelékkel. De megismétlem: sokszor nem szükséges messzire dobnunk.
A kosár üres tömege is fontos szempont, hiszen az etetőanyag kioldódása után is helyben kell tartania a végszereléket. Még állóvízen is kialakulhatnak olyan alsó áramlások, melyek - viszonylag - nagyobb tömegű kosarat kívánnak meg. Állóvízre azért általában 30-40 grammos kosárnál nagyobb nem kell (hacsak nem horgászunk extrém nagy távolságra), míg folyóvízen néha a 100 gramm sem túlzás. Itt jegyzem meg, hogy a kosarakon látható szám sokszor a rajtuk lévő ólom tömegét mutatja, nem pedig az önetető össztömegét, így a kosarak ténylegesen néhány grammal nehezebbek lehetnek a feltüntetett értéknél. Ennek persze nincs túlzottan nagy jelentősége. Vegyük figyelembe, hogy a dobástávolság növekedésével a kint lévő hosszú zsinórszakaszt is meg kell tartania a kosárnak, még üresen is, ezért nagy távolságra horgászva e miatt is célszerű nagyobb tömegű önetetőt felrakni, mint közelre.
A kosár formája is meghatározó lehet. Álló- vagy csak enyhén áramló vízen remekül beválnak a hengeres vagy csepp formájú önetetők, folyóvízen azonban inkább olyan típust célszerű választani, mely laposabb, kialakítása révén az áramlásnak kisebb felületet „mutat”. Erős áramlásban az állóvízen bevált formák könnyebben elmozdulnak a helyükről. Az üres kosár stabilitását lehet növelni néhány más módon is, de erről majd később.
Említést érdemel még a kosár „nyitottsága”. Ezt a fogalmat csak nehezen tudom szavakkal körülírni, de teszek rá egy kísérletet. Az etetőanyag vízbe érve „oldódni” kezd, kötőanyagai fellazulnak, így fejti ki az általunk kívánt csalogató hatást. Ez a folyamat annál gyorsabban megy végbe, minél nagyobb felületen érintkezik a vízzel. Csupán a példa kedvéért: ha adott mennyiségű etetőanyagot egy műanyag csőbe helyezve teszek a vízbe, abban lényegesen lassabban bomlik majd, mintha ugyanazt a mennyiséget egy gombóc formájában dobom be, hiszen az első esetben csak a cső két végén érintkezik a kaja a vízzel, míg a gombóc esetében annak majdnem teljes felületén. Talán így már érthető, mire is gondolok: a kosár formájának megválasztásával bizonyos mértékben befolyásolható ugyanazon etetőanyag kioldódásának sebessége.
Ha a fenti példában említett műanyag csövet egy fémhálóból készült csővel helyettesítem (ilyen kosarakat sokan használunk), az eredmény nyilván gyorsabb „oldódás” lesz, bár a gombóc szétmállásának sebességét így sem fogja elérni. Ez tehát még mindig zártabb forma. És még valami. A boltokban kapható etetőanyagok általában kisebb-nagyobb mennyiségben tartalmaznak felszálló részeket. Ezek a vízbe került etetőanyag bomlását is segítik, szinte szétrobbantják azt, apró „krátereket” hagyva maguk után az anyagban. Könnyen belátható, hogy például egy előbb említett csőszerű kialakítású kosárnál ezek hatása kevésbé érvényesülhet, mint egy jóval nyitottabb method kosárnál. (Az angolok methodnak neveznek minden olyan kosarat, amelyre az etetőanyagot rágyúrják és nem bele.)
Az önetetők sokféleségében valamilyen csoportosítás segítségével vághatunk rendet. Rendszerbe szedhetjük az etetőkosarakat anyaguk, funkciójuk (pl. etetőanyaghoz vagy csontihoz használjuk), formájuk, vagy valamilyen speciális tulajdonságuk (pl. gumis vagy nem) szerint. Én mégis inkább a zsinórra való rögzítés módja szerint osztottam őket csoportokba. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle…
Csúszó kosárnak nevezem azokat a típusokat, melyeket oly módon tehetünk fel a szerelékre, hogy a zsinórt a hossztengelyükön végigfutó lyukon keresztülfűzzük. Egypontos rögzítésűek azok a típusok, melyeket egy zsinórvezető szem vagy forgókapocs segítségével tehetünk a zsinórra, vagy a zsinóron csúszó, esetleg arra rögzített gubancgátló, karabineres forgó kapcsába. A fix kosarak „családja” a harmadik, ezeken két csatlakozási pont van, melyből az egyikbe a főzsinórt, a másikba pedig a horogelőkét köthetjük. Ez utóbbi esetben a kosár természetesen csak rögzítetten, míg az előző két típus esetén csúszóra is szerelhető.
Csúszó kosarak
Ezeket tehát mindig közvetlenül a zsinórra, esetleg a főzsinór és a horogelőke közé iktatott erőgumira fűzzük fel, a hossztengelyükön végigfutó furaton keresztül. Szerelhetjük őket csúszóra, fixre (közvetlenül a kosár fölé kötött ütközővel), vagy hosszabb-rövidebb távolságon megütköztetve. Egyes típusaikat gubancgátló csővel is összeépítik. Ha a horogelőkét és a főzsinórt forgókapoccsal kötjük össze, célszerű az etetőkosár alá gumigyöngyöt fűzni, védendő a csomót a nekiütköző kosártól.
E csoportba tartozik az az önetető, mely nekem minden etetőkosarak ősét jelenti. Történeti szempontból ez nyilván nem igaz, de számomra ezzel kezdődött minden. Tengelye ólom, rajta pedig a sűrű spirálban feltekert drót. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttünk Gábor barátomék erzsébeti konyhájában, s ezeket az ólomtengelyeket öntöttük szorgalmasan. Ma már nem használom, de ereklyeként őrzök néhány darabot belőlük. Amikor a ládában rájuk téved a tekintetem, mindig mosolygok.
A spirálkosarakat gyártják ólomból készült, vagy ólmozott tengellyel és ólmozás nélkül is. Jellemzően állóvízen használják őket, az ólmozatlan változatok csak közeli horgászatra alkalmasak. Komoly hátrányuk, hogy kisebb-nagyobb mértékben csavarják a zsinórt a szerelék kitekerése során. Igen széles mérettartományban készülnek, bár a kereskedelemben kapható legnagyobb darabok saját tömege a 70-80 grammot nemigen haladja meg, de nagyobbra rendszerint nincs is szükség. Közepesen nyitottnak mondanám őket, ezt a spirálozás sűrűsége befolyásolhatja.
A spirálos kosarak utódai voltak a horgászboltokban és az én szerelékeimen is azok, melyeknél a drótok a hossztengellyel párhuzamosan helyezkednek el. Ezek már kiküszöbölték a spirál zsinórcsavaró hatását és ma is az egyik legegyszerűbb és leghasznosabb típusok. Az ólmozás a tengelyről a kosár két végébe került, a drótokat az ólmozás tartja össze. Tömegük általában - mérettől és az ólmozás mértékétől függően - 15 és 70 gramm közötti. A nagyobbak teletömve igen komoly „játékerőt” képviselnek, a 150 grammot elérő dobósúlyú bot a minimális követelmény. Ezek a kosarak igen nyitottak, leginkább álló- vagy kevéssé áramló vízen használatosak.
Leggyakrabban ezeket építik össze hosszabb-rövidebb merev gubancgátló csővel. Az így kiképzett kosarak remekül használhatók távoli dobásokhoz, feltéve, hogy a horogelőke nem hosszabb, mint a kosár és a gubancgátló együtt. Ekkor ugyanis az előke hajlamos a gubancgátló fölött a főzsinórra csavarodni. E kellemetlen jelenség kis munkával megszűntethető, csupán ólomhuzalra és minimális kézügyességre van szükség. Mivel én is meg tudom csinálni, ezért ez utóbbi hozzávaló tulajdonképp nem is szükséges… Az ólomhuzalt a kosár hosszában elhelyezkedő drótjaira tekerjük, az alábbi képen bemutatott módon. Ezzel egy aszimmetrikusan ólmozott kosarat kapunk, mely mindig az ólmozott oldalával fog a fenéken feküdni. Ha horgot a plusz ólmozással szemben finoman beledolgozzuk a rágyúrt anyag felületébe, akkor az előke dobáskor soha nem fog gubancolódni és a horog mindig a kosár közvetlen közelében marad. Akár a gubancgátló is elhagyható.
A fenti két csúszó típuson túl az utóbbi időkben egyre több új forma jelenik meg a boltokban. A bojlisok is kezdik újra felfedezni az etetőkosár jelentőségét, kifejezetten ilyen célra is készítenek rendkívül nyitott kivitelű etetőkosarakat. Meglepetéssel láttam, hogy csontikosár (lyukakkal ellátott zárt műanyag tartály) is kapható csúszó kivitelben. A feederezők számára is fejlesztettek többféle érdekes kialakítású csúszó kosarat. Ezek közül csupán kettőt mutatnék meg, ezeket ugyanis használtam már. Az egyik egy gyárilag aszimmetrikusan súlyozott kosár, mely barkácsolás nélkül tudja azt, amit az előzőekben bemutattam. A másik kosár - mely Sanya barátom ötletességét dicséri - érdekessége a rövid, szokatlanul hajlított gubancgátló, mely egyedi kialakításánál fogva küszöböli ki dobáskor az előke gubancolódását. Mindkét kosár kifejezetten nyitott, az etetőanyag gyorsan „távozik” róluk.
Egypontos rögzítésű kosarak
Ezek a kosarak egy ponton keresztül fűzhetők fel közvetlenül a zsinórra, illetve a zsinóron csúszó, esetleg arra rögzített gubancgátló, forgó vagy egyéb adapter kapcsába. Egyes szerelési módoknál a kosarat egy hurokkal rögzítik a főzsinórra vagy előkére.
Igen gyakran használatos típus a „rakéta”. Egyszerű, olcsó és rendkívül hasznos. Igen nyitott kosár, az etetőanyag hamar kioldódik belőle. A bojlisoktól ellesett „helikopter” szerelési móddal közepes vagy nagyobb tömegű darabjai komoly távolságokra dobhatók. Végkosárként is szerelhető, de a zsinóron csúszva, vagy gubancgátlóra téve is használható. 15 és 60 gramm közötti tömegűekkel találkoztam eddig, de elvileg nehezebb is minden további nélkül készíthető belőle. A csepp forma ellenére a nagyobb méretek folyóvízen is megállják a helyüket, a kosarat alkotó drótok nagyobb „terpesztése” miatt. Stabilitása tovább növelhető a fent már bemutatott utólagos ólmozással.
A dróthálóból készült kosarak nagy népszerűségnek örvendenek a feederbotos horgászok körében, magam is gyakran használom őket. Hengeres vagy téglatest formában készülnek. Közepesen nyitott kosarak. Ólmozásuk általában aszimmetrikus, de a hengeres formát készítik olyan kivitelben is, ahol az ólmozás a hengeres forma tengelyében helyezkedik el. A boltokban jellemzően 10 és 100 gramm közöttiek kaphatók. Folyóvízen inkább a téglatest alak ajánlható, ez stabilabban megáll a sodrásban, mint a hengeres forma, vagy kisebb tömegű is elegendő belőle az adott körülmények között. Igazán húzós vízen azonban a szögletesből is csak a brutálisabb, 80-100 grammos darabok állnak stabilan. Vagy még azok sem…
Ötletes megoldás, amikor áramló vízben a kosár stabilitását két drótnyúlvánnyal növelik. Ezekbe „kapaszkodva” az önetető szilárdabban áll az ólmozás által képzett talpán, azonos áramlási viszonyok között kisebb tömegű kosarat használhatunk.
A csonti vízbe juttatására használatos kosarakat is leginkább az egypontos rögzítésűek között találunk. Két megoldás terjedt el e célra. Az egyik egy lyukakkal ellátott műanyag tartály, melynek fedelét kinyitva megtölthetjük nyüvekkel. A dobás során néhány ki fog belőle potyogni, de sebaj, a java a horog környékére kerül. A fenékre érve a csontik szép lassan kimásznak a kosárból. Minél több és minél nagyobb lyuk van a tartályon, annál gyorsabban. Nyilván ennek van egy határa, hiszen a lárvák egyébként kipotyognának belőle a dobás előtt, vagy annak során.
A másik megoldás a szivacsos kosár. Nem tudom, hogy kitalálója hogyan jött rá erre, de biztos sokáig nézte a nyüzsgő csonikat, mire kipattant a fejéből az isteni szikra. A kosarat a csontisdobozba kell tenni, a nyüzsi tetejére, esetleg „elásni” a lárvák közé (legalább egy-másfél deci csonti ajánlott hozzá) és várni legalább 10-15 percet. Ez idő alatt a csontik bemásznak a szivacsos kosárba és a cucc már kész is a dobásra. Célszerű legalább két ilyen kosarat vinni, amíg az egyik a vízben van, a másikat lehet mászatni. A vízbe érve a csontik túlnyomó része kimászik a kosárból, bár néhány renitens mindig lesz, amelyik benne marad. Örökre. Hideg vízben nem ajánlom, mert a nyüvek rendkívül lassan távoznak majd belőle. Túl lassan.
Persze a csonti bejuttatására alkalmasak a korábbiakban említett, etetőanyaghoz való kosarak is. Legegyszerűbben az etetőanyagba keverve, bár ez nyilván csak egy bizonyos mennyiségig lehetséges. Ragasztott csontit minden további nélkül tehetünk a hengeres vagy tégla formájú drótkosárba. Egy másik megoldás szerint a dróthálóból képzett kosár aljában egy vékony „dugót” képezünk ki az etetőanyagból, majd csontival töltjük fel. Nem színültig, csak addig, hogy a tetejét is lezárhassuk egy újabb vékony etetőanyag-dugóval. (Megcsinálni egyszerűbb, mint leírni…) Sőt: van olyan ismerősöm, aki a pickerre használ kis tömegű (10-15 grammos) hengeres drótkosarat, és abba minden második dobásnál földes szúnyogot tölt. Szerinte hatékony, ha gondoljátok, ki lehet próbálni…
Fix kosarak
Az önetetők fenti két csoportjával bármilyen feladat megoldható. Mégis léteznek fixen szerelhető kosarak is. Jogos a kérdés: miért? Egyszerű reakció lehet az, hogy „csak”, illetve az, hogy „miért ne?”. Van azonban egy harmadik is, a lehetséges válasz, mely így hangzik: gumizás. Az erőgumi mibenléte sok kezdő számára ismerős lehet. A főzsinór és a horogelőke közé kötött erőgumi megóvja a kisebb szakítószilárdságú, vékony előkezsinórt a nagyobb erőhatásoktól (bevágás, a hal megugrása), főképp akkor, ha az lényegesen vékonyabb, mint a főzsinór. A ma kapható fix kosarak legtöbbje az erőgumi alkalmazása helyett kínál egy lehetséges alternatívát, hiszen ezeknél a gumi a kosárba kerül beépítésre.
Nyilván ezekhez a kosarakhoz (ha valóban szeretnék betölteni céljukat), nem használhatnak erőgumit, hiszen azok ilyen rövid hosszban nem nyúlnak megfelelő mértékben. Az itt alkalmazott gumik sokkal nagyobb nyúlásúak. A drágább darabokhoz általában adnak tartalék gumit, mellyel a kosárba befűzött gumi szükség (azaz szakadás) esetén pótolható. Ha nem kaptunk hozzá ilyet, ne essünk kétségbe: a rakós botokhoz használt színes gumik 1,2-2,0 mm-es átmérőben remekül használhatók erre a célra. Mivel az ilyen gumi elég drága, ezért nem javaslom e célból külön vásárolni. Egy 50 centis darab nekünk sok kosárhoz elegendő, ha nincs, valamelyik ismerősünktől csak be tudunk szerezni ennyit.
Így egy szuszra talán elég is lesz ennyi az etetőkosarakról. Természetesen számtalan olyan típus, egyedi forma létezhet/létezik, mely a fentiekben nem került megemlítésre, de a leírtak a szükséges tájékozódást talán megkönnyítik. Mentségemre szolgáljon, hogy az írás elkészítése során csupán saját cuccomban turkáltam a bemutatandó darabok után. Ha valaki csupán egy helyre jár rendszeresen horgászni, felesleges ennyit összegyűjteni. Egy-két típus egy-két mérete bőven elegendő lesz, csak ki kell tudni választani…
Czender Miklós (bogyo)
