Az V. Haldorádó Fórumtalálkozó és Kupa csapatunknak nagyon jól sikerült. A kemény küzdelemben megszerzett csapat elsőség azért is kedves szívemnek, mert egy rendkívül jó hangulatú, halfogásban bővelkedő, fantasztikus horgászat emlékét fogja mindig idézni. Szeretném, ha egyre többen átélhetnék ezt az érzést, ezért arra gondoltam, nem lesz haszontalan, ha megosztok pár hasznos tippet, ötletet, amelyek segítségével könnyebben megfejthető a Tóth-tó titka. Tudom, sokan sokféleképpen fejtik meg ezt a rejtvényt, a mienk is csak egy lehetséges megoldás.
A Haldorádó Fórumtalálkozó és Kupa nekem az évadnyitást jelenti. Előtte nem sokat tudok horgászni, ha már sikerül 2-3 alkalommal vízpart közelébe jutnom, boldog lehetek. A berozsdásodott reflexek beolajozásához ez a pár alkalom elegendő, de ettől még nem kerül az ember csúcsformába. (Feltéve, hogy esetemben egyáltalán érvényes ez a fogalom.) A megmérettetés ráadásul kétfős csapatverseny, ahol az egyéni jó szereplés önmagában kevés. A csapat győzelméhez mind a két horgásznak jól kell szerepelnie. A Bor&Sör’s Teamnek (azaz nekünk) eddig minden alkalommal sikerült ez a jó szereplés, de a koronát a közös munkára az idei találkozón megszerzett csapat elsőség tette fel.
A jó szereplés kulcsa, hogy kinek sikerül megfejteni a Tóth-tó titkát. Nem tudom, mennyire létezik ez a titok, hiszen már többen rájöttek arra, hogyan kell itt horgászni, de úgy gondolom, nem haszontalan az, ha megírom, hogy csapatunknál mi volt a bevált taktika ezen a versenyen, és hogy milyen szerelékekkel tudtuk megoldani a feladatokat. Sokan most ördöngös trükkökre számítanak, „top secret” etetőanyag receptekre. Előre bocsátom, hogy ilyenekről szó sem lesz. Nem azért, mert nem szeretném elárulni a titkokat, hanem azért, mert valóban nincsenek ilyenek. A lényeg: egyszerűen, de pontosan!
Hol keressük a halakat?
Az első fórumtalálkozón még kevesen jöttek rá arra, hogy a siker kulcsa a szemközti part közvetlen közelének a meghorgászása. Elég hűvös, borús április volt akkor, de a kárászok szemmel láthatóan a szemközti part előtt lebzseltek. Ez nem változott az évek során. Minden egyes találkozóra igaz volt: cél a túlpart! Később, mikor csapatversennyé vált a találkozó, a fenekező bottal horgászók is rájöttek erre, és tudatosan horgászták a túloldalt.
Finomodtak a technikai megoldások mind az etetés (etetőrakéta, parittya, speciális „gombócnyomó” készülék), mind a szerelékek terén. Az egyre pontosabb horgászatnak köszönhetően az úszósok versenyére a túloldalt rendesen feletették a versenyzők. Aki tehát jól szeretne szerepelni, annak pontosan kell meghorgászni a túlsó part előtti keskeny sávot. Ezt a fenekezésnél és az úszózásnál más-más módon tudjuk megoldani.
Kezdjük a fenekező horgászattal!
Csapattársamat (Zsollit, vagy ahogyan csak én nevezem, Séró Bárót) is a Haldorádónak köszönhetően ismertem meg. Elsősorban ösztönös horgász. Nagyon szeret bojlizni, de a rezgőspicces bottal is ügyesen bánik. Miért írtam azt, hogy ösztönös horgász? Zsolli szerintem az a horgász, akinek valahol a génjeiben kódolt a halak vonzása. Többször előfordult már, hogy amíg sehol senki nem érintett halat, addig az ő horgát mindig megtalálta pár potyka. Megvan benne az a fajta ráérzés, ami sok esetben mindennél többet érhet.
Végtelenül egyszerűen, mindenféle sallangtól mentesen, de pontosan horgászik. Meghallgatja mások tanácsait, és be is építi azokat a horgászatába. Türelmes, nem kapkod, és nem veszi véresen komolyan a versenyt. Úgy ül le, mintha csak horgászna egyet. A fórumtalálkozón alkalmazott végszereléke sem ördöngös, de évek óta jól működik.
A szerelék elemei a következők: gubancgátlós etetőkosár, gumigyöngy, forgó, horog.
Ennyi. Az ábrán látható az összeállítás, ami egyszerű, mint a facsipesz.
Egyedül az előke hosszával lehet variálni, és ezzel sokszor kell is foglalkozni. (Sok maszatolós kapást követően rövidíteni kellett az előke hosszát, akár 10-15 centiméterig is.) Az egyszerűségében rejlik a szerelék nagyszerűsége is. A kosárba gyúrt kajához egy plusz apró etetőanyag-darabkát nyomva ügyesen a gombócba rejti Zsolli a horgot.
Dobáskor így nullára csökken az előke feltekeredésének esélye, ráadásul a horog is mindig garantáltan az etetőanyaggal töltött kosár közvetlen közelében helyezkedik el. A parthoz közeli dobásoknál előfordul, hogy a szerelék a túlsó parton landol. Ebben az esetben is védve van a horog, és többnyire leakadás veszélye nélkül lehet a vízbe rántani a cuccot. Miért jó még ez a fajta egyszerű szerelék? Pillanatok alatt elkészíthető. Zsolli nem gyűjti a botokat, ezért a kedvenc Spro Hexaforce botját szokta beélesíteni.
Tartalék botot vagy én hozok, vagy ha elfelejteném, Sanyamestertől kérünk segítséget. A verseny során így maximum kettő bottal számolhatunk. Ha az egyik harcképtelenné válik, ott a másik, de az így tartalékká vált botot gyorsan rendbe kell szedni. Versenyen az idő nagyon fontos, hiszen percre pontosan ki van mérve. A Zsolli által használt szereléket maximum 2-3 perc alatt el lehet készíteni. (Mivel ezen a versenyen a csapattárs ebben segíthet, nekem kellett pillanatok alatt újraszerelni.)
Az idei találkozón egy aprócska nyiladékba kellett horgásznia Zsollinak. Ha sikerült pontosan odadobnia, szinte azonnal lehetett számítani kapásra. Ha csak pár méterrel távolabb csapódott be a kosár, el kellett telnie pár percnek, míg a pontyok ráleltek a csalira. Sok esetben érdemes inkább újat dobni, mintsem kockázatosan sokat várni az esetleges későbbi kapásra. Egy adott, kicsike helyre azonban nem egyszerű pontosan bedobni a szereléket. Ha valaki sokat tud horgászni, már a „kezében” van a távolság. Akinek ez nem adatik meg, bátran használjon segítséget. Ha sikerült pontosan bedobni a szereléket, egyszerűen akassza ki a zsinórt az orsó „klipszébe”. Mivel a túlsó part elé horgászunk, a megakasztott hal csak oldalra tud elindulni. Ezt az első kirohanást a bottal könnyedén kivédhetjük, de számolhatunk a monofil zsinór nyúlásával is, ami szintén segítségünkre lesz a küzdelem elején. Az orsó fékje többnyire csak a partközeli huzavonában szólalhat meg, de ekkor már jó pár méter zsinórt felcsévéltünk. A kiakasztott zsinórnak köszönhetően a szerelék garantáltan ugyanabban a távolságban fog vizet érni, ezért csak az irányzékra kell figyelnünk, hogy a helyet is pontosan megdobjuk. (Bedobás után egy-két menetet természetesen tekerjünk fel az orsóra, hogy a bevágás ereje ne közvetlenül a zsinórakasztó szemre hasson.)
Ha jó helyen ért vizet a kosár, nincs más dolgunk, mint várni a kapást. A kapást azonban észre kell venni. A rezgőspicc elé érdemes egy fix támpontot tenni, hiszen a mindig fújó szélben könnyen lehetünk látszatkapás áldozatai. Ez a támpont lehet egy speciálisan ezt a célt szolgáló „feeder screen”, vagy ha más nincs, egy egyszerű vödör is.
A pontyok kapásait legtöbbször apró pöccintések jelzik, és csak ezután következik az erőteljes húzás a spiccen. Ha ezeket az apró moccanásokat észleljük, az igazi kapásra már felkészülten, koncentráltan tudunk bevágni. Zsollinál ez a művelet igen határozott, ezért mindenkit figyelmeztetni kellett, hogy még csak véletlenül se álljon a bot hatósugarába. Életveszélyes! :-)
A fárasztásnál megalkottam egy igen találó meghatározást, ami - azt hiszem - rajtam is maradt. „Tépd ki, de csak óvatosan!” Tulajdonképpen ez alatt a meghatározás alatt azt értettem, hogy a szerelék teherbírásának határát súrolva határozottan kell húzni a halat, hiszen időre megy a játék, és amíg a szerelék nincs az etetésen, nem fog halat. (Más kérdés, hogy a horgon lévőt pedig nagyon meg kell becsülni, hiszen újat fogni nehezebb, mint a horgon lévőt ügyesen kifárasztani.)
A horgászat gyorsabbá tételének érdekében használjuk ki a csapattárs adta előnyöket. Sok csapatnál valóban igazi csapatmunkát láttam. A szabályok adta kereteket kihasználva sok hasznos perceket szerezhetünk. A kifogott halat, a megszákolást követően a segítő csapattárs veszi pártfogásba. Ő szedi ki a horgot, helyezi a halat a haltartóba. Mikor a társ halat akaszt, a segítő már töltheti is a tartalék bot etetőkosarát, csalizhatja a horgot, hogy amint a megakasztott hal partra kerül, máris lehessen újra dobni. Velünk is előfordult, hogy a kifogott halat éppen a haltartóba helyeztem, mikor Zsolli már meg is akasztotta a következő delikvenst.
Úszós horgászat:
A fenekező horgászatot követően másnap az úszós botok veszik át a főszerepet. A cél itt is ugyanaz. A csalit a túlsó parthoz minél közelebb kell juttatni, és ott is kell tudni tartani. A rakós botok az idei találkozón bizonyos szektorokban szóhoz jutottak, de ami minden esetben hatékonyan működik, az a match bot. A távolság, amit meg kell horgászni, helytől függ, a legrosszabb esetben akár 60 méterre is tudni kell pontosan horgászni. Ehhez én a következő felszerelést állítom össze. A csúszó úszós szerelékem elemei a következők: 14-es főzsinór, 20-as (monofil) dobóelőke, 18-as előke, tripla forgó, 10-12-es horog, kb. 4-5 grammos zsinórterhelés, 20 grammos waggler. A szerelék összeállítása könnyen megérthető az ábrán, itt inkább néhány miértre próbálok meg válaszolni.
Miért csúszó úszó?
A vízmélység a Tóth-tavon többnyire 2-2,5 méter, ami könnyedén meghorgászható fix szerelékkel is, ám a túlparthoz egészen közel egy 2-2,5 méteres zászlóval nem lehet horgászni. A csúszó úszóval azonban egészen közelre is dobhatunk, és a zsinór süllyesztését megoldja az 5 grammos fősúly, amint lezúg a meder közelébe. Eközben a bot első harmadát érdemes a vízbe nyomni.
Nem túl vékony a főzsinór?
A főzsinór egészen vékonynak tűnhet, a dobóelőke pedig vastagnak. (Nem is egyszerű a kettőt összekötni.)
A vastagabb dobóelőkét két dolog miatt használom. A nagytestű wagglerek eldobásához szükség van egy jól terhelhető, erős, merevebb zsinórra, ami kevésbé hajlamos a gubancolódásra, ezért használok itt monofil dobóelőkét. Másik említésre méltó tulajdonsága, hogy mikor a fárasztás érdemi része következik, már ez a vastagabb, erősebb damil van a dobon. A pontyok megakasztásukat követően viszonylag gond nélkül áthozhatók a túlpartról.
A víz mélységéből adódóan megadóan, nyugodtan viselkednek egészen addig, míg meg nem érzik a part közelségét. Ekkor kapnak észbe, hogy itt bizony baj lehet. A dobon azonban ekkor már a 0,20-as dobóelőke feszül, amivel bátrabban, magabiztosabban kormányozhatom a halat. A lényegesen vékonyabb főzsinór viszont a távoli dobásoknál tesz jó szolgálatot, hiszen sokkal könnyebb az adott távolságot megdobni vele, és könnyebben süllyeszthető, mint a vastagabb. (Sok bevágásom még így is, pont a szél miatt beöblösödött zsinór miatt nem ült rendesen.)
A horog lehet erős, nagyobb méretű, a pontyokat nem igazán zavarja a horog mérete. A waggler mérete igazodjon a bothoz. Ne akarjunk lágy bottal testes wagglert eldobni, de igaz fordítva is. Én, a magam részéről egy jó öreg Shimano Solstace match botot használtam, ami igazán a 18-25 grammos mérettartományban érzi elemében magát. Elég gerinces a nagy testű úszó pontos eldobásához, de terhelés alatt kellően lágy is, hogy segítsen a fárasztáskor. A lényeg, hogy ismerjük a botunkat, és legyen meg a kellő összhang a szerelék összeállításában.
Az etetés:
Nem véletlenül hagytam a végére ezt a kérdést. A helyesen összeállított szerelék és a pontos horgászat szerintem sokkal fontosabb. Valamilyen csalogatóanyagot azonban mindenképpen kell dobni a halaknak. Tudom, hogy mindenki másra esküszik. Én azt tapasztaltam, hogy itt is az egyszerűség a célravezető.
Nem érdemes 100-féle adalékot, aromát összekutyulni. Bőven elég egyfajta etető, és egy fogós aroma, amit a versenyt megelőző napon érdemes kipróbálni. Ha működik, akkor a versenyen is használjuk ezt. Én kétféle keveréket használtam. Korábban minden versenyen Milo Special Carpa és Milo VIP keveréke volt számomra a nyerő, de az idei versenyen Zsollival Timár Mix piros ponty-kárász Extrát kevertünk. Az etetőanyagot mindig kukoricapogácsával nedvesítjük, és úgy állítjuk be a nedvességét, hogy a meder alján gyorsan bontson.
A kész etetőanyagot bőven megszórtuk csemegekukoricával, tört mogyoróval. Élő anyagnak csontit ragasztottunk, amit Zsolli a kosárral juttatott be, míg én kaviccsal nehezítve csúzlival lőttem be. Apropó, csúzli. Sokáig szenvedtünk a távolság miatt. A piros Drennan csúzli szél esetén már nem volt elég a nagy távolsághoz. A verseny előtt Zsolli beszerezte a Fox method csúzliját. Aki már használta, tudja, mire képes ez a csúzli. Megfelelő méretű gombóccal ki lehet lőni vele a világból. Nekem is egyedül ezzel sikerült a ragasztott csontit belőnöm a horgászhelyemre. (Erősödő szélben még ez is kevés volt, de mire jó a csapattárs? Szélcsendben villámsebesen adagolta a lőszert, nekem csak lőni kellett.)
Megszívlelendő jó tanács, hogy az etetőanyag gombócok nagyságával métereket tudunk nyerni. Nem kell mindenáron kétkezes gombócokat belőni, ha azokat csak 15 méterre tudjuk belőni csúzlinkkal. A lényegesen kisebb, és egyforma méretű lőszer már sokkal messzebb fog repülni. Az etetésnél is fontos a pontosság.
Végezetül egy olyan megfoghatatlan dologról szeretnék írni, amit egyszerűen csak „szerencsefaktornak” hívok. A versenyeken bizony erre is szükség van, de erre sajnos nem lehet készülni. Arra viszont igen, hogy ne csüggedjünk, ha nem ülhetünk a hőn áhított rajthelyre. Mindenütt érhet bennünket kellemes meglepetés. Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, a szerencse is mellénk fog szegődni.
A fórumtalálkozó pedig csak részben verseny, sokkal inkább buli.
Bízom benne, hogy írásom kapcsán jövőre még többen fognak jól szerepelni. Még egy fontos dolog! Érdemes megszívlelni a találkozón megjelenő tapasztalt versenyzők tanácsait. Mindig önzetlenül, szívesen adnak tanácsot, ötletet. Csak rajtunk múlik, hogy megfogadjuk-e azokat. Tóth Feri, Papp József, Döme Gábor olyanok, akiktől lehet, és érdemes tanulni. Már csak ezért is érdemes ellátogatni erre a találkozóra.
Íme néhány perc, amely visszaadja a nem hétköznapi esemény legizgalmasabb pillanatait:
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Vágó Ádám (origo), Tóth Ferenc
Ábrák: Polyák Csaba
Videó: Balogh Róbert
