Egyéb irányú elfoglaltságaim, valamint a napok óta tartó esős, borús időjárás hosszabb időre elragadott horgászszenvedélyem gyakorlásától. A kényszerű szünet alatt felszereléseimet tisztogatva, rakosgatva, a következő horgászkirándulást tervezgettem. Alig akartam hinni a szememnek, mikor végre vidám napsütéssel köszöntött rám a reggel. Bár délelőttre akadt némi tennivalóm, eltökéltségemtől - miszerint én ma horgászni fogok - semmi sem tántoríthatott, ezért kora délután már kedvenc kis tározóm felé autóztam, az időközben kibontakozott kánikula dacára. Amolyan egyszemélyes versenyre voltam hivatalos, mivel lelkesedésemben elkövettem azt az alapvető hibát, hogy halat ígértem családomnak. Normál esetben nem jellemző rám az eredményorientált pecázás, mivel a horgászat önmagában elég élményt, kikapcsolódást jelent számomra, és adott esetben megelégszem szerényebb zsákmánnyal is, de meggondolatlanul tett ajánlatommal jól behúztam magam a csőbe.
A halőrházhoz érkezve sietve szemügyre vettem a völgyben szerényen megbúvó vizet. A Határréti tározó nem tartozik a legfrekventáltabb horgászvizek közé, mégis sokan látogatják és különösen hétvégén igen korai kelés, valamint nagy szerencse kell egy-egy jobb hely megszerzéséhez. Nekem szerencsém volt, bár jócskán elmúlt már 13.00 óra - hétköznap lévén - válogathattam a horgászhelyek között. A napijegyváltást követően átmálháztam a gátőrházzal szemközti oldalra és megkezdtem a békéshalas horgászat rituális előkészületeit: horgászhely kialakítás, etetőanyag keverés, felszerelés összeállítás, stb. Szakadt rólam a víz, mire végeztem.
Botjaim tettre készen várták a bevetést, míg én a zsebkendőnyi árnyékba húzódva, kissé kifújtam magam. Időközben az etetőanyag is szépen összeállt. A szerelés megkezdése előtt két zacskónyi pontyos keveréket fél zacskó sárga angolmorzsával vegyítettem, majd az egészet szintén fél zacskó - előzetesen feláztatott - pontypogácsával dúsítottam és szükséges mennyiségű vízzel nedvesítettem. Az átkevert és megrostált etetőanyag így jól tartotta a hozzá adagolt 1-1,5 doboz csemegekukoricát és 2,5 deci csontit. Az árnyékban pihentetett keverék amellett, hogy vonzó illatot árasztott, valamint kiadós falatokat rejtett, gusztusos sárgás színben is pompázott, melytől azt reméltem, az opálos víz agyagos fenekén, látványával is felhívja magára a halak figyelmét.
Úgy terveztem, hogy két fronton indítok támadást a pikkelyesek ellen. Matchbotomat 12 grammos önsúlyossal - a korábbi cikkemben vázolt - erőgumis megoldással szereltem és a közepesen távoli régiók meghorgászására szántam. Feederbotomnak pedig az általam elérhető legnagyobb dobótávolságban fekvő területek halainak horogra kerítésében lett volna kulcsszerepe. Ennek érdekében orsójára 0,20-as főzsinórt csévéltem, melynek végére forgóval 60 centi hosszú erőgumit rögzítettem (mint az később kiderült balgán). Az erőgumin gubancgátlós távdobó kosár csúszott az alsó forgóig, mely 0,14-es előkére kötött 14-es horognak adott helyet.
Szerettem volna a halak darabosabbjából válogatni, ezért mindkét szerelék horgát csemege kukorica-csonti szendviccsel csaliztam. Mivel az úszóra szánt etetést közel egyenes irányban alakítottam ki, körülbelül 10-15 tyúktojásnyi gombóc becsúzlizásával, a fenekezőt kissé jobbra hajítottam, hogy halfogás esetén ne zavarja egymást a két szerszám.
A horgászatkor oly jellemző kellemes izgalom hatalmasodott el rajtam. Figyelmem minduntalan úszóm és színes kapásjelző spiccem között ugrált, csak néha pihent meg a szemközti hegység lágy ormain zöldellő, szemet gyönyörködtető erdőségen. Halak sajnos nem kötöttek le, mindössze a waggler ismétlődő dobálása és a kényszeredett etetőanyag csúzlizás vitt valamennyi mozgalmasságot horgászatomba. Hiába próbáltam keresgélni fenék felett, vízközt, sőt egészen felszín közelben, a halak nem díjazták elkeseredett próbálkozásaimat. Órámra pillantva rádöbbentem, hogy közel 2 órája ülök tök eredménytelenül, még egy valamirevaló kapást sem tudok felmutatni. Istenem, hányszor megfogadtam, hogy nem ígérek senkinek halat. Annak sosem volt jó vége. Persze nem fővesztés volt a tét, de nem szeretettem volna csalódást okozni.
Mivel ez idáig semmit sem tudtam kicsikarni a vízből, ezért nem volt túl sok veszteni valóm, radikális változtatásra szántam el magam. A közép távoli, távoli területek eredménytelen horgászatát követően, úszómat 6-8 méter távolságra, a partszél 0,8-1 méter mély vízébe húztam, és alaposan ráetettem. Antennáját és súlyozását is ennek megfelelően módosítottam. Nem volt már szükség a távolból jól kivehető vastag adapterre, helyét a legvékonyabb vette át, melyből minimális plusz ólmozással csak 1-1,5 centit hagytam kint a vízből. A csalit keszegek reményében 2-3 szem csontira cseréltem.
A feeder horgára változatlanul nagyobb zsákmány reményében kukorica-csonti szendvicset tűztem, de dobásaimmal az úszós korábbi etetésére koncentráltam, melyre további gombócokat lőttem. Eltelt vagy fél óra, nem történt semmi. Szinte már éreztem a vereség keserűségét és különböző indokokat próbáltam felsorolni saját védelmemben, halra kiéhezett családtagjaim számára, mikor váratlanul kapást jelzett a finom úszóhegy. Bevágtam és azonnal éreztem a tenyeres keszeg verető menekülését. Finomra állított fék ide, erőgumi oda, nem akartam túlterhelni a 0,10-es előkét, inkább merítettem a halat. Vonakodva helyeztem tátongó haltartómba, mivel az addigiak tükrében nem számítottam fényes folytatásra. Ám legnagyobb meglepetésemre 10 perc múltán hasonló fehérnépség örvendeztetett meg. Kicsit botladozva, kicsit nehézkesen, de 10-20 perces szünetecskékkel szépen lassan szedegetni kezdtem a partközelbe óvatoskodó keszegekből.
Annyira belemerültem a váratlanul meginduló halfogásba, hogy a feederről teljesen megfeledkeztem, ezért szinte sokkolt a pillanat, mikor fékje minden átmenet nélkül visításba kezdett.
"Itt a ponty!" - szisszentettem lelkesen és leemeltem a bólogató pálcát tartójáról. Az effajta botvivős halaknak nem szoktam bevágni, mivel eddig úgy tapasztaltam, hogy bőven elég, ha finoman parírozva útját álljuk vágtatásuknak. Halam szépen oldalazott, de pumpálásomnak engedve, azért mégiscsak közeledni kezdett. Körülbelül félúton járt, mikor szerelékem váratlanul megkönnyebbült. De vajon mi történhetett? A főzsinór és az előke ép volt, a horog nem egyenesedett ki, összességében semmi jel nem utalt a vereség okaira. Persze egy-egy hal lemaradása nem nagy dolog, mindenkivel előfordul. Bennem viszont azért motoszkált a kisördög, mert ez idáig minden "botindító" halam biztosan megakasztotta magát, még ha le is késtem kissé a kapásról, ráadásul - miért is tagadnám - bántott, hogy a keszegek mellé nem sikerült egy pontyot prezentálnom. A hátralévő 1,5 órától nem túl sokat várhattam, ha egész nap csupán egyetlen pontykapásra futotta.
Persze azért újra gyúrtam a kosarat, csaliztam és ismét az etetésre dobtam. Lassan belenyugodtam a megmásíthatatlanba és figyelmemet lekötötték az úszós cuccra egymás után érkező keszegek. Azt próbálgattam, hogy vajon mennyire rugalmasan terhelhető az erőgumival szerelt készségem. Ennek érdekében merítés helyett gyakrabban röptettem a halat és szándékosan nem cseréltem le a keszegek fogásától igencsak megfáradt, 0,10-es előkémet. A beépített "lengéscsillapító" jóvoltából azonban szakadás nem következett be. Ekkor esett le a tantusz. Hát persze! Azért maradt le feederemről a ponty, mert a távolabbra vetett szerelék hosszabb zsinórja, valamint az erőgumi nyúlása összeadódva - különösen bevágás nélkül - nem tette lehetővé a biztos akadást.
Na, majd legközelebb rendeset bemasszírozok! - fogadkoztam magamban.
Mivel már csak 1 órám volt hátra zárásig, jobbnak láttam, ha kissé összeszedegetem széthányt holmijaimat. A ravaszdi pikkelyes, mintha csak ezt várta volna. Ahogy hátat fordítottam a víznek, nyomban villámként csapott feederbotomra. A fék ismét panaszosan felsírt, amint újból hullámsírba akarta ragadni a meglóduló "iszaptúró". Ezúttal azonban résen voltam. Megragadtam a feszülő pálcát és derekasat betöröltem a delikvensnek. Megakadt! Diadalittasan terelgettem a part közelébe.
"Lám-lám rajtam nem tudtál kifogni! Azt hitted, hogy az erőgumi, meg a nagy távolság megment, és hogy megint hagyom magam elaltatni a botelragadós trükkel?!" - gondoltam magamban kéjjel, mikor váratlanul megkönnyebbült a szerelékem. Bambán meredtem a felszínre törő burványra, melyet a hal búcsúzóul felém intett.
"Ezt nem hiszem el, hogy én mekkora looser vagyok...!" - szakadt ki belőlem hangosan. Szerencsére a kevés horgász zöme is hazament addigra, így csak a közelben sipítozó szárcsák erősítették meg szomorú felismerésemet.
A lezajlott események hatására meglehetősen zaklatottan kezdtem bele az utolsó háromnegyed órába. Feederem visszakerült iménti helyére, az úszós pedig változatlanul a part közelében termelte a keszegeket. Csábító volt a gondolat, hogy a késő délután elcsendesedett part közelébe kimerészkedő pontyok, talán megkönyörülnek rajtam, de az előzmények ismeretében nem túl sok esélyt adtam magamnak. Eddig 2:0 oda, a találkozó lefújása pedig vészesen közelgett.
A kánikulai hőség és az átélt izgalmak sokat kivettek belőlem. Ernyedten terpeszkedtem székemen és próbáltam erőt gyűjteni a megkezdett pakolászás folytatásához. Épp a szemetesnek kinevezett zacskóba gyűjtögettem a hulladékot, mikor rutinszerűen fölpillantottam botjaimra. A feeder rendben volt, finoman hajló spicce mozdulatlanul hallgatott a víztükör felett, ám a match úszója hiányzott, sőt folyamatosan kifeszülő zsinórja újabb botlerántási kísérletről árulkodott. Az orsó fékje abban a pillanatban kezdett muzsikálni, amint megmarkoltam a nyelet. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy a bevágásba ne sűrítsem az egész nap pontyok okozta keserűségét. Határozott emelésemre heves kitörés lett a válasz, de ennek sem sokáig örülhettem. Halam 2 méter megtétele után leakadt. Mint kiderült, nem tépett, szakított, tört, csupán a horgot hajlotta ki annyira, hogy kereket oldhasson.
Gyorsan újrakötöttem az előkét és szinte megbabonázva pöttyintettem etetésemre a szereléket. A parton én voltam az utolsó. Szemben akadt még egy spori, de a többiek régen elmentek. Többször tapasztaltam, hogy kora hajnali és késő délutáni időszakban, mikor még, vagy már alig horgásznak a vízen, a halak kilátogatnak a sekélyesbe és szinte a spicc alatt mozognak. Volt még fél órám és valahogy éreztem, hogy ennek a horgászatnak még nincs, és így nem is lehet vége. Sejtésem beigazolódott. Csendben álldogáló úszóm szép komótosan oldalazva merülni kezdett. Bevágásom nyomán botom lement karikába, ám mielőtt megindulhatott volna orsómról a zsinór, megint megkönnyebbült a készség. Ez volt az a pillanat, mikor komoly dilemmába kerültem: vagy ciklámenlila fejjel leüvöltöm a vizet a halakról és egyenként kloákán billentem mindegyiket, vagy nyelek egy nagyot és minnél kisebb zajt csapva tovább próbálkozom a partközeli horgászattal. Ez utóbbi mellett döntöttem..., bár meg kell mondjam, nem egyet kellett nyelnem, hogy a feltörő káromkodáslavinának elejét vegyem...
Szerelgetni már nem akartam, ezért fogóval finoman visszaegyengettem az úszós szerelék újfent kihajlított horgát, a fenekezőt pedig a lehető legkisebb zajt csapva, alig több, mint bothossznyi zsinóron vetettem az úszó vonalába.
Húsz perc volt vissza. Makacs kitartással meredtem botjaimra, valósággal rájuk akartam bűvölni a halat. Egyszer csak megrezdült a feeder spicce, mely rögtön utána intenzív hajlással követte a feszülő zsinór útját. Mély levegőt vettem és beleadtam apait-anyait. Jobb érzésű ember 50 méterről sem vágott volna be akkorát, mint amekkorát én 5 méterről. Maximálisan kihasználtam a kemény, gerinces bot, valamint az erőgumival "puhított" lágy zsinór adta előnyöket és ami nem működött messziről, közelről bejönni látszott. A rugalmasság és erő kettőssége hamar felőrölte a formás pikkelyes tartalékait, egy perc alatt a merítőben kötött ki.
Jóleső elégedettség áradt szét bennem. Ennyi kudarc után, az utolsó percekben végre sikerült. Órámra pillantva láttam, hogy tíz percem van indulásig. Mialatt kényelmesen szétszedtem a fenekezőt, összerámolgattam motyóimat, az úszós botot - a szokás rabjaként - szándékosan bent hagytam. Halat fogni már nem igazán akartam, de zárult már ilyenkor beköszönő meglepetés hallal a horgászatom, ráadásul pont ezen a vízen. Noha jócskán akadt mit rámolni, fél szememet folyamatosan az úszón tartottam. Már a napernyő összezárásánál tartottam, mikor úszóm kissé megemelkedett, majd határozottan elmerült. Holmijaimat félredobva iramodtam a bothoz, majd késlekedés nélkül beütöttem. Ezúttal is szerencsém volt. Halam nem lépett meg az első 2 méteren, sőt azután sem. A finomabb cuccal jóval puhábbra vettem a figurát, ám annál élvezetesebbre sikerült a fárasztás.
Halam kisebb volt előző társánál, de mégis nagyon örültem megfogásának. Szebben nem is kárpótolhattak volna a kis tározó lakói.
A földúton hazafelé zötykölődve aztán összegeztem kalandos horgászatom tanúságait: nagy távolságra feederezni hosszabb erőgumi nélkül, vagy fonott főzsinórral érdemes; ha egyik, vagy másik taktikánk becsődől, makacs kitartásunk meghozhatja gyümölcsét; a hazaindulás előtti pakoláskor "bent felejtett" bot gyakran kellemesen meglephet bennünket és végül (de nem utolsósorban) SOHA ne ígérjünk halat előre senkinek!
