A cím nyilvánvalóan jelzi, sem én, sem András barátom nem remekeltünk a pontyfogás terén ama bizonyos két alkalommal, amikor is végre sikerült összehoznunk a közös horgászatot. Távollétemben egyre-másra érkeztek az aranyhasúakról szóló hírek; a cimbora nem egyszer részesült az amúgy egyeduralkodó dévérkeszegek helyett is sorra jelentkező retúrok rohamában, alkalomadtán méretesek is tiszteletüket tették nála. Az előző évi telepítések hatása még júniusban-július elején is éreztette jótékony (?) hatását, a többi már csak a horgászok lelkiismeretén, no meg az időjárás, valamint a halak kénye-kedvén múlott.
A „hal” szó sokak (és nem csak a horgászok) számára egyelőre egyet jelent a ponttyal. Ahol mást nem (nagyon) telepítenek, ott érthető a dolog. Számos tavon sajnos a pontyon kívül számításba jöhető békéshal-fauna kevésbé kívánatos összetételű: az esetek többségében hol az ezüstkárász, hol a törpeharcsa fogásában merül ki a halfogás, rosszabb esetben csak az utóbbiban. Ha van, bodorkák, vörösszárnyúak, dévérek, esetleg karikák színesíthetik a keszegezők zsákmányát.
András szerint a Velencei-tavon az egy-egy pecázáskor „borítékolható” halfajok száma kevés, általában (sajnos, többnyire kicsi) dévérekre, még náluk is apróbb bodorkákra, több-kevesebb ezüstkárászra, valamint jó esetben pontyra lehet számítani. Slussz. Balin persze van, csuka is akad, süllőkben sincs hiány, de a rablóhalazás nem az én műfajom (leszámítva az idő intervallumában jelenleg felfoghatatlan messzeségben leledző dunai menyhalakat). Szóval, eleve úgy érkeztünk, hogy a dévér-bodri-kárász szentháromság mellé legalább a „jajmégpárcentikéneaméretig” típusú pontyok eddigre (tekintve a hazai áldatlan viszonyokat) megcsappant létszámú csapataiból keríthetünk horogvégre egy-két, remélhetőleg már széltében-hosszában gyarapodott nagyságú egyedet.
Nos, a péntek délután, illetve a pont akkor sírós hangulatúvá vált idő az evezőspályán talált minket. Kopogó esőcseppek, ráadásként fel-feltámadó északias szél járult hozzá az összkomforthoz, fel is kívánkozott a dzseki. Minden rosszban van valami jó, a mogorva klímán egy kicsit megritkult a horgászok sora, és szúnyogék sem képviseltették magukat zavaró mennyiségben. Persze, a rossz sem hiányzott: a halak valamivel nagyon el lehettek foglalva, nem szenteltek elég nagy figyelmet sem a parthoz közelebb (a padkán kissé túlra, úszózáshoz), sem messzebb (feederrel, pickerrel) bejuttatott, csemegekukoricával fűszerezett, piros-sárga, édesen illatozó finomságoknak, nem is beszélve a horogravalókról. Apropó, csalik: társam apró mézes pufival és csontival, én pinki-csonti csokrokkal kedveskedtünk a vonakodó halaknak.
Az első halakra nem, a többire annál többet kellett várni. Talán a zordabbá vált légköri viszonyok, az egymásra boruló, mind komorabban szürkéllő fellegek csillapították a hal-étvágyat; sem az úszó, sem a spiccek nem vitték túlzásba a kapásjelzést. A koma meg is elégelte az ázást. Mentségére legyen szólva, nem hozott vízálló öltözéket. Én még kitartottam, nem is hiába. A valamelyest mérséklődő szél nem zavart a feederezésben, csupán a felerősödő vízáramlás miatt kellett időnként újradobnom az úszós cuccot az etetés vélt helyére.
Amíg az utóbbin általában ilyen bodorkák jöttek, ni:
… addig a kb. 25-30 m-es távolságra csobbanó kosárból származó élelemre efféle…
A kis göndérek többsége ímmel-ámmal tologatta arrébb az úszót, ellenben a dévérek szépen, csak sajnos, elég ritkán húzogatták, illetve (ha éppen felém vették az irányt) engedték vissza egyenesre az enyhén begörbítve feszített botvéget. Az ezüstös halak szerény társasága alkonyat felé egészült ki a legtekintélyesebb (és sajátos módon horogra került) vendéggel. Éppen a match horgáról vettem le egy arasznyi bodrit, amikor súrlódó zajra lettem figyelmes.
… most talán jól is jött ez a slendrián bot-elhelyezési mód. Puritán fekvőhelyű pálcám nem kényelmetlenségből, mindössze a csali iránt heves érzelmeket mutató ismeretlen noszogatására igyekezett a víz felé, de csak pár centit haladhatott. Agyam a zörgés mellett már csak a görbülő spicc képét regisztrálta, s legott leadta a parancsot: beváááááágni, gyorsaaaaan! Ahogy közhelyesen mondani/írni szokás, a bot félúton megállt, mintha kőbe akadtam volna, és a NAGY hal komótosan, ellentmondást nem tűrően megindult jobbra…
Ennél azonban jobban nem szépíthetem a dolgot, igazság szerint halam szigora legfeljebb 2-3 másodpercig tartott. A bot szépen ívelő görbülete ugyan maradt a régiben, ám a rögvest balra kanyarodó ellenfelem lendülete gyanúsan csökkent a part felé közeledve. Nem is tört ki a továbbiakban semerre, a szákfej (málhám terjedelmét csökkentendő a nyél otthon pihent, hisz vasúton szándékoztam hazamenni) probléma nélkül fogadta magába a kezes bárányként belésikló „China”-kárászt. Még a fotózásnál sem hisztizett.
A pontot egy dévér-duó tette az i-re, vagyis inkább a hirtelen megéhező szúnyogok. Szerencsére vendéglátóm éppen jókor érkezett vissza; s a szállásunk felé vezető úton már a másnapi csónakos bevetésen járt az eszünk (no meg azon, vajh hajlandó lesz-e legalább az eső elállni).
Nehezen aludtam el. A szokásos „másnap izgalmas peca ígérkezik” érzés minduntalan elűzte az álmot. Kialvatlanságomhoz hozzájárult az a valahonnan bekerült, belőlem minduntalan nassolni vágyó pár szúnyog, amik különféle módszerekkel próbáltak beférkőzni takaróm alá. A fülemet a kantin főbejáratának vélték, de tévedni szúnyogos dolog: pislogáskor az egyikük szó szerint befurakodott a jobb szemhéjam alá. Erre hirtelen felindulásból telefújtam a szobát riasztóval, a tömény citromos ködben a vérszívók is, én is bőszen és kétségbeesetten kapkodtunk tiszta levegő után. Én mindenesetre megúsztam az öngázosítást, és röpke másfél órás (fél)alvás után gyűrötten igyekeztem tartani magam a nappali életforma törvényeihez.
Szerencsére az autót, csónakot egyaránt navigáló barátom pihentebben lépett a tettek mezejére, s mihamar a szürkén komoruló Velencei-tó hullámain billegtünk a kiszemelt nádasok felé. Bár fújt a szél, s felhőkkel terhesen hajolt fölénk az ég, viharjelzésnek nyomát se láttunk. Talán nem véletlenül. Mire legfeljebb félórás evezést követően elhelyezkedtünk egy kisebb nádöblösödés szomszédságában, addigra a felhők nagyja kifacsartan vonult nyugállományba, s még a Nap is kíváncsian ágaskodott a zizegő bugák fölé, jólesőn melegítve hátunkat.
Körülöttünk semmi más, csak víz és nád. Kósza sirályok magányosnak tűnő, szomorkás hangját hozta az északi szél, előttünk kőhajításra csak egy parafa dugó törte meg a vízfelszín makulátlanságát. Nem, nem trehányul el- vagy kidobott szemét, hanem nagyon is fontos szerepet betöltő bója állt (akarom mondani lebegett) figyelmünk központjában, ugyanis az e fadarabka köré szórt finomságok (többek közt csemegekukorica) hivatottak vendégeink reggeli éhségét csökkenteni. A csónakot nem két emberre tervezték, cókmókkal is bőségesen megraktuk, mégis maradt elegendő terünk a horgászathoz. Noha a mögöttünk sarjadó nádas szélárnyékot és fedezéket nyújtott, pár apróbb bodorkán kívül mással nem szolgált. Nyilván a rendelkezésünkre álló rövidke idő alatt csak a véletlen vezette volna az ide vetett horgokra a jobb halakat, ezért inkább a nyílt vízen, esetleg annak határán sejtettünk-reméltünk jelentősebb forgalmat.
A bójává előléptetett dugótól balra András feltolós úszója illegette magát, ettől is balra pedig a „nehézbombázó” teleszkópos bot tartozékaként összeállított, kukorica csalis, etetőkosaras szerelék képviselte a hagyományos módit, pontyra beélesítetten. Nekem többnyire a jobb oldal jutott, bár az úszós cájggal időnként átpásztáztam a másik térfélt is (ahogy a mellékelt ábrán is látható, ha nem is könnyen). Az első kapást a durvábbik készségem (praktikussági okokból egy úszós bottá avanzsált feeder) 8-10-es horgára pazarlón pakolt csontira csábult, a Dunán kicsi, itt azonban darabosabbnak számító, 20-25 dekás dévér művelte látványosan kiemelve az erre a célra tökéletesen NEM megfelelő úszót.
A második hal komolyabb próba elé állított. Egyrészt erőben-nagyságban egyaránt meghaladta elődjét, másrészt „természetesen” a finomabbra hangolt matchbotos felszerelés vékonyabb (mindössze 12-es) előkéjére kötött apróbb (14-es) horgán nyomult pont a másik cuccom felé a ponty-gyanúsan oldalazó ellenfél. Komám elmondása szerint legutóbb retúrpontyok borzolták a kedélyeket, így hát ezt a halat bizony „lepontyoztam”, elhamarkodottan.
Bármennyire is szépen görbült a könnyű, 4 m-es (csónakban csak a nyílt térség pásztázása miatt alkalmas) bot, a potykáról időközben lehullt a barnásan hullámzó lepel: nyújtott testű ezüstkárász vetett burványt, majd siklott megadóan a nyeléről szándékosan lecsavart merítőm fejébe (teljes mivoltában csak útban lett volna a szűkös lélekvesztőben). A testes ezüstös nem adta könnyen magát, bosszúból jól összegubancolta a másik készségem.
„Hogy az a…!”, tört volna ki belőlem, ám lassan elszámoltam tízig, a tó pedig jólesőn nyugtázta, miszerint jó az öreg velencei a háznál, ha az idegek csillapításáról van szó. Valóban, kár lett volna felkapni a vizet, hisz a feedert immár rendeltetésének megfelelően, etetőkosárral felszerelve vetettem be, és kisvártatva következő kárászom görbítette a spiccet pontynak is becsületére válón. Még alkatilag is jobban hasonlított a nemes mivolta ellenére is tovább nemesített (vagy inkább lerontott, zsírgombócosított) rokon teltebb idomaira.
Cimborám sem tétlenkedett (hála az etetésre gyűlő kosztosoknak), hol dévér, hol (egyre sűrűbben) kárász, illetve egy errefelé kuriózumnak számító karikakeszeg fogta munkára az úszós készségét. Még a „retró”-pontyozójának is jutott szerep, ám a gyors, spannolós kapást követően legalább ilyen hamar távozott a vélhetően rosszul akadt (társam elmondása szerint nem a szokványos telepítettek közül való), termetes jószág. A továbbiakban azonban már csak a kissé ingatag csónak szabta szűkös tér miatt időközben karikajelzővel ellátott, csali-irányba állított feeder-, illetve az úszós pálcák görbültek az itt otthonosan mozgó (a parthoz közelebbi részt kevésbé látogató) kárászok alatt, amik meglepően változatos formában a „sodrófától” egészen a „széle-hossza egy” típusig jelentkeztek.
Bár ponttyal nem akadtunk össze (leszámítva azt a bizonyos „retrós”, de rejtett mivoltának köszönhetően csak vélt pontyot szomszédomnál), panaszra nem lehetett okunk. Friss (kellemesre langyosodott, vihar- és szúnyogmentes) levegő, körös-körül a nádasokkal ékes Velencei-tó, békésen ringatózó csónak, jó társaság, „egyéb” kategóriájú, de lelkesen táplálkozó halak, mi kellett volna még? Ha nem is feltétlenül ponty, de ezüst helyett inkább rendes (arany) kárász…
Írta: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
Fotók: Süveges András (flagellum_dei78), Ördögh Máté (bagolykeszeg)
