Már nagyon vártam a nyári szünetet, hogy végre szabadon kihorgászhassam magam. Az időjárás sajnos néha nem volt azonos véleményen velem, és nem a legbarátságosabb arcát mutatta. Ez ellen megfelelő öltözettel lehetett volna védekezni, de a Tisza vízgyűjtő területén lezúduló esők és azok horgászataimat elrontó hatása ellen aligha. Egy kellemesnek ígérkező tiszai úsztatásra készültem, a ragyogó horgászidőben.
Barátommal egy szerdai napot jelöltünk ki a horgászatra. Nagy várakozással pakoltuk be az autómba a cuccokat. A ládákat és mindenféle, a terepen való mozgásunkat nehezítő - egyéb horgászatoknál létfontosságú - kellékeket most mellőztük. Irány a Tisza, méghozzá egy halban gazdag pálya, a tiszalöki erőmű alatti szakasz!
Egész úton arról beszélgettünk, hogy milyen szép halak élnek ott, és milyen jó lesz majd a bolóval szákba terelni őket. Félórányi autózás után meg is érkeztünk a parkolóhoz, de egy kicsit gyanús kezdett lenni a szituáció, mivel egyetlen autó sem állt a parkolóban. Hiszen erre a helyre, ha nem kel fel elég korán az ember, nem igazán tud leülni. Mi korán keltünk, de ügyes-bajos dolgainkat horgászat előtt el kellett rendezni, és a hivatalok nyitva tartásukkal nem igazán veszik figyelembe, hogy mikor, hol van szabad horgászhely.
Lehetett már vagy tíz óra, mire a vízhez értünk, és teljesen értetlenül álltunk a látszólag „üres pálya” előtt. Gyorsan felmálháztuk magunkat - a könnyű menetcsomag így is legalább fejenként tíz kilót nyomott -, és a víz felé siettünk. Egy perc múlva döbbenten álltunk a hihetetlen sebességgel áramló, tejeskávéhoz hasonló színű víz szélén. Két napja jöttem haza egy négynapos tiszai horgászatról, és akkor még minden rendben volt, pompás halakat terelten szákba. És most…? Mi legyen? - kérdezem Pistit. Menjünk a strandra! - válaszolja.
Természetesen nem úszkálni támadt kedvünk, sokkal inkább a kedvezőtlen tiszai körülmények elől menekültünk egy jobb lehetőségeket ígérő helyre, a helyi szabad strandra. Itt a Tisza vize egy kis öbölbe kanyarodik be, a sodrás megszelídül, afféle tavacskát képezve. A hely egyik része fürdőzésre, a vele szemben fekvő partszakasz pedig horgászatra alkalmas. Kicsit kétkedő voltam, hogy a halak vajon bemerészkednek-e a pancsoló gyerekek zsivajával telt környezetbe.
A hosszú, bozótos, pókhálós gyaloglás után megérkeztünk a helyre. Kételyeim azonnal eloszlottak, amikor hatalmas rablásokat és a békés halak szertelen pocsolását láttam. Jó lesz ez a hely -nyugtáztam örömmel. Pisti barátom közben már az alapozó etetéshez készítette elő a gombócokat. Jó néhány narancsnyi méretűt küldtünk be, hogy felkeltse a halak érdeklődését és étvágyát. Az első gombócok becsapódását követően már megjelentek a legfürgébb kíváncsiskodók, a küszök. Pedig barátom a gombócokat igyekezett jó keményre gyúrni, hogy minél kevesebb szemcse váljon le róla éppen azért, hogy az „ezüst nyilacskák” figyelmének felkeltését mellőzzük.
Az alapozás két helyre történt, egyik része hatos spicc távolságába, a másik pedig 15-20 méterre, a feeder számára. Én is szerettem volna spiccezni, de sajnos nem pakoltam be a botzsákba, mert nem ide készültem. Igaz, Pisti spiccbotja is csak véletlenül, amolyan potyautasként szegődött a túrához.
Pinkivel próbáltam kedveskedni a halaknak a 16-os vékonyhúsú horgon, de az előetetés halakban megmutatkozó eredménye egyelőre váratott magára. A csalit két szem pinkiről háromra növeltem, hátha a nagyobb falat és az intenzívebb mozgás kapásra bírja a dévéreket, hiszen aznap ők voltak a horgászat célhalai. Meg is érkezett egy féltenyérnyi dévérpalánta.
A kapása nem volt túl meggyőző a 2 oz. erősségű spiccen, ezért úgy gondoltam, hogy az eggyel gyengébbre, az 1-esre cserélem. A következő kapás szép hajlítás volt, a halacska méretéhez képest igen erőteljes. Újabb kisdévér landolt a haltartóban. A feeder látszott ma a nyerő módszernek, pedig barátom szereléke is teljesen le volt finomítva - 0,12/0,10 zsinór 18-as horoggal. Már fogtam pár darab dévért, mire Pistinek is kapása volt, amit egy bodorka okozott.
Szépen fogtuk a tenyeres és a valamivel kisebb dévéreket, egy-két bodorka kíséretében. Nem voltunk egyáltalán elégedetlenek, hiszen a rohanó folyóhoz képest ez a hely ma sokkal nyugodtabb horgászati feltételeket és gazdagabb élményt kínált.
Az etetőanyagot először egy kis, nyitott feederkosárral juttattam be, illetve ezzel pótoltam az alapozással létrehozott „terített asztal” hiányosságait. Később etetőcsúzlival félóránként néhány gombócot lőttem, a kosarat pedig kis tányérólommal helyettesítettem. Teljes mértékben működött a dolog.
Már lassan az indulás gondolata fogalmazódott meg bennünk, amikor egy kb. öt perce maszatoló kapásba emeltem bele. A feeder karikába hajlott, az orsóm fékje lassan engedni kezdte a damilt az ellentmondást nem tűrő, egyenletesen húzó hal irányába. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy a harcifékkel próbáltam játszani, de semmit sem ért. Egyszer egy igazán hatásosat tudtam beleemelni a menekülő hal húzásába, ettől megfordult, és a part menti sűrű növényzet közé fészkelte be magát. Innen egy tapodtat sem mozdult. Pisti a jobb szákolási lehetőség kedvéért a vízbe akart gyalogolni, de ebben a pillanatban megkönnyebbült a szerelék, nem úgy, mint mi. Csak néztünk egymásra, és egybehangzó „ez nagy volt” kijelentéssel vettük tudomásul, hogy a hal lelépett.
Már túltettük magunkat a lábremegtető eseményeken, amikor újra szerettem volna csalizni. A horog alakja nem egészen azt a formát mutatta, amelyiket a Gamakatsu gyár mérnökei ennek a modellnek eredetileg megálmodtak. Előkét cseréltem és az előbbihez hasonló horgot kötöttem fel, csak egy kicsit vastagabb anyagút.
Hiába vártuk a nagy halat, már nem jött, csak néhány, a korábban fogottakhoz hasonló méretű dévérrel kellett megelégednünk. Így is nagyon boldogok voltunk, a pancsoló gyerekek és a dévérek jól megfértek egymás mellett. Hamarosan még egyszer tiszteletünket tesszük ezen a helyen (lehet, hogy egy kicsit erősebb szerelékkel is fogunk készülni).
