Évek nagyon hosszú sora óta a pergetés mellett a legszeretettebb módszerem a nyári folyóvízi bolózás. Tudjátok, az az igazi, vízben állós, gondtalan, sokhalas fajta, javarészt paduccal és be-beeső márnákkal, szilvaorrúakkal. Mindennek megvalósulásáról a tartósan húsz fok fölé melegedő Duna és az illatozó sajtos kaja gondoskodik, nekünk pedig egy dolog maradt csak, hogy úszónkat pontosan az etetés sávján vezessük!
Bolózásnál sokan ott követik el a legnagyobb hibát, hogy nem megfelelően készítik elő az etetőanyagot. Ha túl lágy lesz, vagy ha nem elég nehéz az adott víz mélységéhez és sodrásához, akkor nem ott fejti ki a hatását, ahol nekünk arra szükségünk lesz. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, nehezítsük meg kellőképpen agyaggal vagy a folyóparton található kaviccsal. Ha egyik sincs nálunk, akkor gyúrjunk a gombócok közepébe egy nagyobb követ.
A kis alapozás azért lényeges, mert ha nagyobbal is indítanék, a Duna azt is elmossa percek alatt. A jó paducos, húzós vizek jellegzetessége ez. Inkább hagyni kell több kaját a ráetetés időszakára, és nagyon okosan tesszük, ha megadott időközönként, mondjuk ötpercenként dobunk egy gombócot. Így mindig lesz utánpótlás a sávunkban, és a paducokat sem lakatjuk jól idő előtt.
A bolózás lényege természetesen a kontaktus tartása a szerelékkel. Valóban nem tudjuk annyira jól és koncentráltan végezni ezt a kényes műveletet, mint egy rakós bottal, de azért némi odafigyeléssel, gyakorlással menni fog az úszó visszatartása jó néhány látványos kapás erejéig.
Forrás: Halmos Mihály
EnergoTeam
