Szeretek célzottan nagy pontyra horgászni method technikával, és különösen nagy élmény, amikor ezt a szenvedélyemet ismeretlen tavakon élhetem ki. Szándékosan keresem az új tavakat, új kihívásokat, hiszen ilyenkor mindent elölről kell kezdeni, nem lehet a már megszokott módon csak úgy leülni és halat fogni, ugyanis még nincs „megszokott mód”. Már idén kora tavasszal, a kiállítások alatt is azt tervezgettem, hogy egy kis lélegzetvételnyi idő esetén hová is menjek, ahol jó eséllyel akadhat a horgomra termetes ponty. Végül szokás szerint rákattintottam a haldorado.hu nyitólapjának bal oldalán található vízadatbázisra, és nekiláttam a szándékot tervé, majd a tervet túrává alakítani.
A számtalan lehetőség közül először a Mocsán található Király Ponty Horgásztavon (kiralypontyhorgaszto.hu) akadt meg a szemem. Az előzetes információk alapján ezen a vízen a termetes halak szerelmesei találják meg a számításukat, igaz, az szembetűnő volt, hogy a tó a bojlis horgászatot űzők számára specializálódott. Ez persze nem zárja ki, hogy bárki feederbottal induljon neki, így én is kinéztem az időpontot, egyeztettem Simon Zoli barátommal és Király Attilával, a tógazdával. Attila örömmel jelezte, hogy vár minket, úgyhogy nem maradt más hátra, mint a bepakolás és az indulás!
Jó szokásunkhoz híven későn indultunk el és kisebb eltévedés után reggel 9 után értünk csak oda a tóhoz. A halőr, Attila megmutatta a horgászhelyünket, ami a téglalap alakú tó egyik rövid oldalán helyezkedett el. Ez azért volt szimpatikus, mert a szél a hátunk mögül fújt változó intenzitással (ennek a későbbiekben még lesz jelentősége!), és innen mindössze 60-80 métert kellett dobni ahhoz, hogy elérjük a jónak vélt haltartó helyeket. A tónak ugyanis csak az egyik hosszanti oldaláról lehet horgászni, ahonnan a szembe lévő part előtti jó helyek olyan 120-150 méterre vannak. Ezt feederrel megdobni nem egyszerű (sőt, szélben lehetetlen), és megmondom őszintén, kedvem sem volt a nagy suhogtatásokhoz.
A kipakolás és a hely belakása már-már rutinszerűen ment, hiszen barátommal sokat járunk együtt a vízpartra. Az etetőanyag bekeverésére sem kellett sok időt elpazarolni, hiszen azok egy részét én már otthon elkészítettem, mindössze kicsit rájuk kellett nedvesíteni. Itt érdemes megemlíteni, hogy milyen etetőanyaggal indulok neki a kirándulásnak! Ha ismeretlen vízre megyek, mindig keverek vagy 3-4 féle kaját, és szisztematikusan próbálok rájönni, melyik is a nyerő. Természetesen nem fogom most taglalni az összes keveréket, amelyet aznap próbáltam, viszont a két legeredményesebb etetőanyagot azért megemlíteném.
Az egyik olyan ízvilág, amit soha nem hagynék otthon, az a Fluo Energy - Ördögűző. Ezt az etetőanyagot kevés Fluo Flavor - Ördögűző aromával kevertem be, míg a Fluo Micro Method Feed Pelletet (FMMFP) vízzel nedvesítve készítettem elő. Aznapi keverékeim közül ez képviselte a kukoricás alapú, visszafogott ízvilágot. A fehér szín nem egy átlagos hideg vízi etetőanyag tulajdonsága, ám a termetes halak számára inkább csábító és figyelemfelkeltő a világos kaja, mintsem riasztó. Legalább is én így gondoltam, és eszmefuttatásomat siker koronázta, de ne szaladjunk a dolgok elé!
A többféle keverékem között szerepelt egy csípős, markáns karakterisztikájú etetőanyag is, amely nem más, mint a Fluo Energy - Chilis Tintahal. Ezt az etetőanyagot is a megfelelő Fluo Flavor aromával kevertem be, míg a FMMFP-et egy kevés CSL Tuning - Magyar Betyárral tettem még intenzívebbé. Ez az ízvilág számomra egyértelműen akkor kerül szóba, amikor a halaknak nem az étvágyát, hanem a figyelmét kell felkelteni. Számtalanszor segített már hozzá nagy halakhoz a csípős íz, úgyhogy kifejezett nagypontyos horgászatokon mindig ott a helye a vödörben.
Az etetőanyagokból már kiderülhetett, hogy method technikával szerettünk volna halat fogni, ami egy bojlis vízen nem mindig célravezető. A hosszabb túrákra érkező pontyhorgászok ugyanis nagyobb etetésekkel kedveskednek a pontyoknak, így az itt lakó halak már megszokhatták, hogy a nagy halom kaja egyet jelent a jóllakottság érzésével. Ezzel szemben a mi egy-egy kosárnyi etetőanyagunk annyira kevésnek tűnik, hogy az szinte egyenlő a nullával. Attila, a halőr is azt tanácsolta nekünk, hogy etessünk be egy alapot, de az alig 7 rendelkezésre álló óra és az alig 8 Celsius-fokos víz szerintünk nem indokolta az alapozást, így egyszerűen csak felcsaliztunk, majd bedobtunk a jónak vélt helyekre.
Természetesen én az első dobásomat a kedvenc kajámmal és a hozzá tartozó FMMFP-tel, az Ördögűzővel, és favorit csalimmal, az Oldódó Lebegő Pellet - Fokhagymás Hallal végeztem. Egy ismeretlen vízen az is komoly dilemmát jelent, hogy kell-e sűrűn dobálni, vagy félóránként elég a frissítés. Mindenesetre az első dobások mind messzire estek a partszéli 3-4 méteres, jónak mondott zónától, így pár perc dilemmázás után mindig újat dobtam, ám amint sikerült belőni a megfelelő helyet, ott is hagytam a végszerelékeket és nekiláttam reggelizni.
Nincs is annál jobb, mint, amikor a botok beélesítve várják a kapást, a horgász meg a természet lágy ölén csemegézi a jól megérdemelt reggelijét. Nyugodtan rágcsáltam a rántott csirkecombot, mivel Zoli barátom még nagyban szerelte a botjait, úgyhogy az első kapásra nekem volt nagyobb esélyem. Ám a spiccem csak nem akart meggörbülni. Közel fél óra kajaszünet után éppen újra akartam csalizni és már ballagtam a bottartó felé, amikor is a 3,90-es Nevis Method Carp Feederem spicce lendületesen meghajlott. Beemelés után éreztem, hogy nem akármilyen ellenfél van a másik oldalon.
Szép lassan húzott, túl sok közöm nem volt ahhoz, hogy merre ússzon. A kicsi, 12-es Gamakatsu RX Barbless horoggal és 12-es fonott Braxx Pro előkével nem akartam erőltetni. Ami aggasztott, hogy a helyünk jobb oldalán egy nagy, bedőlt fa jelentett veszélyt, és természetesen a pontyom is jobbra indult. Jól jön ilyenkor, ha „zsiráf” az ember, ugyanis valami csoda folytán sikerült a botot az égbe tolva átemelni a zsinórt a fa ágain, és követni a halat, így a helyemtől messze folytattam a küzdelmet.
A hideg víz azért rendesen megfogta a ponty lendületét, így a lomhán mozgó hal ereje lassan a végét járta. Még az utolsó erejével berongyolt a bedőlt fába, ám az utolsó pillanatban sikerült onnan kifordítani, és innen már egyenesen a merítőbe vezetett az útja.
A hatalmas tőponty teljesen kifáradva, nyugodtan tűrte a fertőtlenítést és a fotózást, majd a mérlegelést is. Örömömet leírni nehéz, pedig fülig ért a szám! Szinte első dobásra egy 15 kilót meghaladó halat fogni, szinte hihetetlen!
Tudtuk, hogy egy nagyhalas vízen kora tavasszal nem kell sok kapásra számítani, és sejtésünk be is igazolódott. Rávárós horgászatot folytattunk, ami azt jelenti, hogy a dobások közt akár 15-20 perc is eltelt. Szép lassan telt az idő, ám egy kb. 3 kg-os pontyon kívül Zoli sem tudott több kapást felmutatni. Nekem volt még egy akcióm délelőtt, ám slendriánságom miatt a termetes hal végül abba az előbb bemutatott bedőlt fába menekülve le tudta magát verni a horogról. Nincs mit szépíteni, az én hibám volt, így csak magamat szidhattam! Eddig a pillanatig egyetlen jó hallal büszkélkedhettünk, ami ugyan már önmagában is szép, de éreztük, hogy több van még ebben a napban.
Aztán ahogy az lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban tört meg a jég. Zoli egész nap egyik botjával egyetlen helyet vallatott, amelyet Ördögűző csalogatóanyagokkal dobált, remélve, hogy lesz rá valami reakció, de délutánig semmi visszajelzést nem kapott.
Aztán a sok vödör közt rátalált a csípős kajára, és nagy sebbel-lobbal belegyúrta a kosárba, a 10 mm-es csalitüskére pedig egy szem Oldódó Lebegő Pellet - Magyar Betyárt tűzött. Bedobás közben azzal magyarázta tettét, hogy az ott lévő halak szerinte már unják az addig behajigált kaját, de a chilis-tintahalra biztos felfigyelnek. Ez az ötlete annyira megtetszett nekem is, hogy az egyik botomon ugyanezt a kombinációt én is gyorsan bevetettem.
A kosaram éppen vizet ért, mikor barátom egyik botja erélyesen meghajolt, és a lassú bólogatásokból azonnal láttam, hogy jó hallal van dolgunk. A csípős kaja valóban kapásra bírta őkelmét, úgyhogy a terv sikerült! Természetesen ez a ponty is jobbra indult, és a bedőlt fán át kellett kínlódni a zsinórt, ami most még a gallyakra is felakadt, de végül nagy szerencsével sikerült kiszabadítani. A parti régióban már sok baj nem volt a hallal, merítés után elégedetten konstatáltuk, hogy bizony ez is 10 kg fölötti tőponty.
Éppen fotózásra készültünk, amikor megszólalt az előbb bevetett botom orsójának nyeletőféke. Zoli pontyát gyorsan ideiglenesen zsákba helyeztük (természetesen a tógazda engedélyével), ugyanis a botom karikába hajolva jelezte, hogy valami óriási erővel akar szabadulni a horogtól. A ponty egyből célba vette a parti zónát, ahol a bedőlt bokrok és fák gyökerei közt menedéket talált, és sikeresen feltekerte magát egyikre.
10 percig csak tartottam a botot, amelyen folyamatosan éreztem a rugdalózást, de kiszabadítani nem sikerült. Ekkor eszembe jutott, amit Attila, a halőr mondott még reggel: „Fiúk, ha kell, ott van lekötve a csónak, van benne egy evező, be tudtok menni, ha baj van!”
Hát baj az volt, de valahogy nem kívánkoztam a csónakba sem én, sem pedig Zoli. Számomra a horgászat amolyan parti dolog, a vízen nem érzem olyan jól magam, de nem volt mit tenni, beszakítani nem akartam a szerelékem, és a halban sem akartam kárt tenni, úgyhogy a botot átadtam Zolinak és elindultam a bal oldalunkon lévő horgászállásra, ahol a vízi jármű ki volt pányvázva. Ekkor még nem tudtam, hogy a következő 40 perc élet-halál harc lesz számomra! A csónakba szállva, nekiindultam, hogy elevezzek (egy evezővel) Zoliig, aki azonkívül, hogy a botomat tartotta és feszítette a zsinórt, nehogy belazuljon, a könnyeivel küzdött. Nem azért, mert allergiás, hanem mert szerencsétlenkedésem kabaréba illő volt. Ahogy ugyanis elrúgtam magam a parttól, el is tudtam indulni a helyünkig, ám olyan 10 méter után a szél, amely egyre erősebben fújt a hátunk mögül, szépen elfújt engem és a csónakot a parttól. Jó negyedórába telt, mire egyáltalán azzal az egy evezővel kikecmeregtem Zoliért és a botomért.
Társam bevetődött a csónakba, majd elindultunk kiszabadítani a halat. A botot ekkor már átvettem és Zoli evezett az elakadás helyére. Egészen meg voltam elégedve a helyzettel, mert gyorsan odaértünk, igaz ennek nem barátom zseniális evező tudása volt az oka, hanem a szél, amely szépen befújt minket. A lényeg, hogy közelebb érve megpillantottam a gyökérre felakadt végszerelékemet, és mellette a 10-12 kg körüli pontyot, ami a méteres vízben már kifáradva lubickolt. Sikerült kiszabadítani a zsinórt, és végre nekiláthattam fárasztani a már amúgy is fáradt halat. Igen ám, de ekkor tudatosult bennünk, hogy nincs visszaút! A szél ugyanis a tó közepén sokkal erősebben fújt, és akárhogy kapálództunk azzal az egy evezővel, folyamatosan sodródtunk befelé. Ráadásul a nagy ijedtségben még merítőhálót sem vittünk be, így mattot adtunk magunknak. Nem tudom, hogy a tavon lévő többi pecás mit szólt az attrakciónkhoz, de kétlem, hogy megállták röhögés nélkül. Hosszú percekig küzdöttünk, mire megkapaszkodtam a partszéli fában, és új haditervet eszeltem ki, amely a következő volt. Zolit kiteszem a partra, és Ő onnan fárasztja tovább a halat, míg én megpróbálok kikötni, és gyalog visszamegyek a merítőért és ott helyben vesszük ki a halat. A terv első része parádésan sikerült, barátom Rambót meghazudtoló ugrással vetette ki magát a partra, majd kiadtam neki a botot. Eddig OK! Igen ám, de a meredek partoldalban nekem is ki kellett volna kötni, amely az egyre jobban áramló vízben már nem ment. Végül Zoli a botot letette, kinyitotta a nyeletőféket, magára hagyva a pontyot, és segítségével már ki tudtam kötni.
A csónakot Fekete Lacit megszégyenítve húztuk fel a parton, mire kötelét rögzíteni tudtam egy fához! Remegtek az izmaim, de a hal még megvolt, úgyhogy visszaspuriztam a helyünkre a merítőért és egy mérlegelő zsákért, amiben biztonságosan tudtuk szállítani a halat vissza a bázisra. Pokoli 40 perc után sikerült megmeríteni a halat, és futólépésben visszavittük helyünkre, hogy lefényképezhessük pontyzsákban raboskodó társával együtt. Két tanulságot lehet levonni a történetből. Az egyik, hogy teljesen analfabéták vagyunk a csónak használatához, a másik, hogy a Chilis Tintahal csípős, markáns íze meghozta a halak étvágyát. Az nem véletlen, hogy az addig ismeretlen ízvilágú csalogatóanyag és csali két nagytestű pontynak is megtetszett. Egész egyszerűen olyat kaptak, amelyet addig, aznap még nem, és bizony késztetést éreztek arra, hogy felvegyék a csípős finomságokat.
Gondolom, nem meglepő, hogy csónakos csapkodásunk után több halat aznap már nem kellett fognunk, bár próbálkoztunk szürkületig. A csónak végül a tógazda és a halőr jóvoltából - na meg még egy evezőlapát segítségével - végül átkerült a túlpartra, míg mi, a történteket kielemezve hangosan röhögtük ki saját magunkat, ami különösen jólesett. Jókedvünkhöz persze nemcsak a kalandos halmentés, hanem a páratlan fogások is hozzájárultak. Végül is sikeres, élvezetes és nagyon kalandos napot töltöttünk el Mocsán, a Király Ponty Horgásztavon, amelyet csak ajánlani tudok mindenkinek. DE!!! Óvakodjatok a csónaktól, ördögtől való tákolmány az!
Írta: Sipos Gábor
Fotók: Simon Zoltán, Sipos Gábor
