Egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban is a finomszerelékes fenekező - jobb híján, angol szóval -, azaz a feeder módszer. Nem véletlen, hiszen aki egyszer már kipróbálta, az nem szívesen tér vissza a hagyományos fenekezéshez. Az ok olyan egyszerű, mint maga a feeder technika: adott körülmények közt a lehető legtöbb kapás és az utolérhetetlen fárasztási élmény. Ám sokan vannak, akik valamiért idegenkednek ettől a műfajtól. Elsősorban nekik szeretnék ízelítőt adni eddigi tapasztalataim alapján.
Néhány éve még magam is hagyományos módon űztem a fenekező horgászatot. Gyermekkorom óta sokkal inkább kedveltem az úszózást. Hogy miért, azt csak akkor értettem meg, amikor véletlenül (egy félreértett megrendelés során) megvásároltam az első pickerbotomat. Ez a kis csodapálca a maga 276 centiméterével és nagyjából 5-25 grammos dobósúlyával (ezt a Daiwa cég nem tüntette fel, de tudtommal pickereken nem is szokás) szinte nevetségesen törékeny látványt nyújtott. „Akkor inkább egy bambusznád!”, gondoltam. Mint később bebizonyosodott: teljesen tévesen.
A Balatonon próbáltam ki először (olyan helyen, ahol komolyabb halra nem láttam esélyt), olyan időben, amikor csak az öngyilkos halak harapnak. Ennek megfelelően első fogásom egy közel kilós, amolyan péklapát-forma dévér volt. Rendesen kellett fárasztanom, nehogy elpattanjon a 16-os zsinór vagy - ami még rosszabb - törjön a bot. Borzasztó jól szórakoztam azon a délutánon és - ellentétben a „dióverős” öreg sporikkal - számolatlanul fogtam a szebbnél szebb dévéreket.
A bot törésétől tartva, másnap 14-esre cseréltem a monofil zsinórt. A csodálatos napsütés miatt családi fürdőzésből állt a nap, ezért csak kora este került sor horgászatra. De nem ám úgy, ahogy azt én elterveztem… hogy majd szép nyugodtan kipróbálom az új szerzeményemet egy éjszakai nádfal előtti pontyozás során. Ugyan már! Gyermekeim szokásos spiccbotos keszegezéséhez kellett asszisztálnom. Tudják: „benyelte, leszakadt, összecsomóztam, meghalt a csontim, beleesett a pólóm” stb. Így nem lehet komolyan horgászni. Ezért aztán - a tervtől merőben eltérve - úszót (!) szereltem a pickerre, hogy amikor gyermekeim épp elvannak, fű alatt kipenderítsek pár gébet vagy bármit. Hogy ennek mi lett a vége, azt a fogási naplómban rögzítettem (tudatlanságom miatt feedernek neveztem a pickert). Annyit itt is elárulok, hogy jócskán tesztelésre került a finomszerelékes hardver. :-)
Ezek után nem meglepő, hogy két feederbotot rendeltem a Haldorádó webáruházából, teljesen tudatosan. Kezdőként a Shimano alacsony árfekvésű darabjait választottam, különböző hosszúságban, 100 grammos maximális dobósúllyal.
A lakóhelyemhez közeli Malomvölgyi II-es tavon a keszegek, kárászok és néhány ponty közelebbről is megfigyelhették töretlen fejlődésemet. Megszerettem ezt a módszert.
Ám, amikor eljött az ideje a család által várva várt drávai hétvégének, a finomszerelékes motyó helyett inkább a masszív, „rendes” horgászfelszerelést vittem magammal. Két évig próbálkoztam (ez öt-hat alkalmat jelent) a durva szereléssel. Eredménytelenül. Az erős sodrás, a szűk mozgástér a parton, az esetleges nagyobb testű halak esélye miatt nem mertem kockáztatni.
Az viszont nem járja, hogy a nagy „biztonság” vetületeként száraz maradjon a merítőháló!
Egy kora tavaszi hajnalon megtört a jég (no, nem a Dráva jege, ahhoz igencsak szigorú tél kellene, amilyet már évtizedek óta nem láttunk). Egy korábbi menyhalat leszámítva elejtettem első drávai keszegemet, méghozzá egy ikrás szilvaorrút. Feederrel! Az érzékeny spicc erős sodrásban is megbízhatóan jelez, és a 20-as zsinór nem kelt bőgőhúrhoz hasonló rezgéseket, szemben a 25-30-as „kötelekkel”.
A Dráva egész más, mint az állóvizek. Nehéz, embert próbáló terep. Mindamellett az egyik legcsodálatosabb vadvízi környezet az országhatárokon belül. És azok a márnák! Olyan elementáris erővel küzdenek a két-három kilogrammos torpedók, hogy azt egy hatkilós tápos potyka el sem tudja képzelni. Kapáskor indul a bot, fárasztás közben sír az orsó fékje, a zsinór képességei határait latolgatja. És amikor eljön a merítés ideje, jó, ha találsz egy talpalatnyi helyet, ahol nem süllyedsz térdig az iszapba. A leszakadó parton - hátad mögött az erdővel, előtted az iszonyatos sodrással - igazán kicsinek érzed magad. De ebben éppen ez a szép. Küzdelem és esély mindkét félnek!
Legutóbb - miközben fiaimmal horgásztunk (a szokásos egybotos helyzet) szeretett folyónk egy szelídebb szakaszán - egy helybéli horgász telepedett mellénk. Nem volt nála felszerelés, csak beszélgetni jött le hozzánk a húsz méterről ereszkedő erdei oldalon. Felelevenített néhány régi élményt, amikor ő is a fiával űzte a halakat. Figyelte egy ideig két gyermekem alakítását, ahogy a visszaforgó részeken nyújtott karral vezetgetik könnyű úszóikat. Mielőtt elköszönt, csodálkozva mérte végig a háromharmincas Shimano Joy-t, majd kategorikusan kijelentette: a Dráván nem érdemes feederrel horgászni.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.
Megjegyzés: Nem minden fotó kapcsolódik szorosan az írás tartalmához, a hangulathoz viszont talán hozzájárulnak. Eddigi pályafutásom alatt még soha nem fotóztam önmagamat, így a pályázat feltételei miatt kerültek ide a zalai képek (piros ujjú pólóban virítok e fotókon).
Palancsa Gábor (passenger)
