Sokakhoz hasonlóan én sem töltök a vízparton annyi időt, amennyit szeretnék, ezért aztán ezek a napok igazi ünnepnek számítanak. Egy ilyen hosszúra nyúlt tél után pedig különösen. Ha horgászni indulok, a legtöbbször előre tudom, hogy mikor, hova, mivel. És ha már ünnep, akkor arra bizony készülni kell. Napokkal előtte kezdődik a tervezés, a hozzávalók beszerzése, a felszerelés előkészítése. Ez a ráhangolódás borzongatóan kellemes érzés, része a pecának. Aztán néha úgy alakul, hogy mindez elmarad és csak úgy bele a közepébe…
Munkával telt a szombat, este pedig Karcsi barátomékkal kártyáztunk kicsit. Éjfél is volt már, amikor elbúcsúztak. Úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. Szóval fáradtan. Félárbocra engedett szempillákkal ültem le a gép elé, hogy gyorsan átlapozzak a Fórumban a nap „eseményein”. Unott arccal bámultam a monitort, s olvastam Sanyamester felhívását, aki a tatai Derítő-tóra invitálta a többieket. Kicsit irigykedtem rá, ő legalább horgászni megy holnap, én pedig… No de miért is ne? Csupán egyvalaki állhatott e hirtelen jött remek ötlet útjába. Szaknyelven szólva, úgynevezett „haldokló kacsa” tekintettel fordultam életem párjához: „Cica, mi lenne, ha én holnap elmennék horgászni?”. Amikor visszanézett rám, már tudtam, hogy győztem! Igen, holnap horgászni megyek!!!
Izgatott pakolás vette kezdetét, botok, szerelékes táska, száktartó, ágasok, vödör, csúzli, két doboz kukorica a szekrény tetejéről, ruhák, mindez ki a nappaliba. A tavalyról megmaradt etetőanyag-készlet utolsó „cseppjeit” is bepakoltam a vödörbe. Válogatni ugyan nem nagyon volt miből, azt vittem, ami volt. A tavaszt csupán két dolog idézte: egy zacskó epres pellet és egy flakon gyümölcsös aroma. Eszik, nem eszik, ez van. Negyed kettő volt, mire ágyba kerültem, s amikor a fejem a párnához ért, én már rég aludtam…
A vállam szinte kiugrik a helyéből, ahogy a magam után húzott idétlen kis kocsi rázkódik mögöttem. Néha elakad a sárban, néhány méterrel előbb pedig - ahol egy rövid kavicsos szakasz van az úton - még úgy pattogott, hogy benne lévő motyóim vidám szöcskék módjára ugráltak benne. De nem panaszkodom, mert ha ez nem lenne, igencsak megizzadnék, mire átérek szekérderéknyi cuccommal a tó másik oldalára, ahol Sanyáék már bőszen űzik a halakat. Nem vagyok messze, pár száz méter lehet csupán. Ahogy a szemben lévő szabad partszakaszt kémlelem, a távolban apró sárga foltokat veszek észre, melyek szinte világítanak a szikrázó napsütésben. Igen, ez biztos Sanya, meg az ő jajsárga Feeder-Screen-je. De erről majd később.
Illő üdvözlés után pánikszerű gyorsasággal kezdek neki az etetőanyag előkészítésének. Ha nem éjjel fél egykor derül ki, hogy reggel nyolckor a Derítő-tó partján leszek, valószínűleg már előző este elkészítem az anyagot, de így ez mostanra maradt. A pellet formára extrudált kukoricacsírát felöntöm vízzel, ebbe kerül az aroma is. Amíg ázik, van idő a botokkal foglalkozni. Az akadósor tőlem mintegy 40 méterre húzódik. Annak közvetlen közelébe szánom az igazi vadölőt, egy 3,90-es heavy feeder személyében, rajta a télen beszerzett új, nyeletőfékes orsóval. A 0,22-es főzsinór és a 0,16-os előke közé egy kb. 50 centis erőgumit iktatok be két forgókapocs segítségével. Erőgumit általában akkor használok, ha a főzsinór és az előke szakítószilárdsága között jelentős eltérés van, ez megóvja a gyengébb előkét bevágásnál, illetve a hal hirtelen megugrásai során.
Az etetőkosár, egy 30 grammos In-line Carp a gumin csúszik. Ez egy aszimmetrikusan súlyozott kosár, így ha a felcsalizott horgot finoman bedolgozom az ólmozással átellenes oldalon az etetőanyagba, akkor az a bedobás után is a kosáron (és mindig felül!), vagy annak közvetlen közelében marad. Az előke nem gubancolódik és elakadni is kevésbé hajlamos, mint sok egyéb állóvízi szerelési módnál. A horogelőkét ilyenkor nem célszerű túl hosszúra hagyni, ezt most úgy 15 centisre kötöttem. A másik felszerelést, egy medium erősségű 3,60-as feederen az akadóktól kicsit távolabb eső, innen tisztának tűnő területre szánom, 0,18-as főzsinórral, 0,14-es előkével és az immár hagyományosnak nevezhető drótkosaras/gubancgátlós kialakítással. A horogelőke ezen jóval hosszabb, mintegy 40 centis.
Egy gondolatra visszatérve még erre a speciális etetőkosárra: ha ilyet használunk, jobb az etetőanyagot a megszokottnál egy árnyalattal nedvesebbre és jobban tapadóra készíteni, hisz nyitott kialakításánál fogva kevésbé „tartja” meg az etetőanyagot, mit a gyakrabban használt típusok. A pontyok számára is értékes beltartalma mellett azért is használom szívesen a kukoricapogácsát, mert ez még a kevésbé tapadó állóvízi kajáknak is megfelelő állagot kölcsönöz. Szükség esetén egy kevés PV1-et is adhatunk a keverékhez.
A horgokra is szánjunk egy bekezdést, hiszen számomra és talán több horgásztársam számára is újdonság lehet a szakáll nélküli horgok használata. Európa több részén régen polgárjogot nyertek már ezek a horgok, nálunk azonban még kevesen használják a feederezéshez. Pedig megérdemlik a figyelmet, hiszen számtalan előnyük van! A szakáll hiánya miatt könnyebben akadnak, és kisebb sérülést okoznak a hal száján, mint szakállas társaik. Számomra különös fontossággal bír az a tulajdonságuk, hogy bármibe is akadjanak bele (szákba, ruhába, cipőfűzőbe, stb.) onnan igen könnyen eltávolíthatók. Logikusnak tűnik a feltételezés, miszerint a hal szájából is könnyebben kiakadhatnak, de több ismerősöm, aki használt már ilyeneket állítja, hogy a leakadások száma nem nőtt észrevehetően velük. Egy tény: arra fokozottan ügyelnünk kell, hogy a zsinór a fárasztás során végig feszes legyen, a kontaktust ne veszítsük el a hallal, mert így valóban nőhet a leakadás veszélye. Ennek csökkentése érdekében ezek a horgok általában hosszabb hegyűek, így jobban tartják a halat.
A cuccokkal készen vagyok, a helyet berendeztem magam körül, de az a fránya „tortu” csak nem akar rendesen felázni. No igen. A víz, amivel felöntöttem, lehet úgy 6-7 fokos, a levegő most talán 6. A kukoricapogácsa, ami nyáron 30 perc alatt felázik, ilyen körülmények között és ennyi idő alatt nem, ráadásul ez az extrudált kiszerelés egyébként is kicsit lassabban veszi fel a vizet. Célszerűbb lenne most az őrölt változatot használni, de ha egyszer nincs nálam… Végül türelmetlenségemben, amolyan kényszermegoldásként egy rosta segítségével kiválogatom a durva darabokat, és a megmaradt hígan folyós trutyival nedvesítem az etetőanyagot. (Szegény versenyhorgászok rojtosra beszélik a szájukat, hogyan is készítsük el megfelelőképp az etetőanyagokat, én meg itt bénázok. Bocs.) Amikor az anyag már kész, egyszer áttöröm, adok hozzá két marék pelletet (csak óvatosan!) és egy fél doboz kukoricát. Ez utóbbiról előtte leöntöttem a levét, de azért tíz esetből ötször biztos rápacsálok vele és ezt a mozzanatot elfelejtem. Ilyenkor aztán a jól beállított nedvességű etetőanyagból egy mozdulattal tudok taknyos kulimászt készíteni.
Motyók, etetőanyag készen, akár horgászhatnék is, nem? Miközben az első gombócokat lövöm a kiszemelt helyre az akadók közelébe, Sanyamester fiai komoly mozgolódásba kezdenek a közeli stégen. Bizony görbül a feederbot a kissrác kezében, ráadásul elég szépen! Egy bő két és feles bajuszos a tettes, és nem nagyon akarózik neki a partra kerülni. Aztán persze megadja magát, feltartott uszonyokkal kerül a merítőbe. Hogy mi volt a csali? Tessék kapaszkodni: párizsikocka! Hát igen, a vér nem válik vízzé, a fiúk is örökölték Sanya barátunk folyton nyughatatlan kísérletező kedvét. És az eredmény sem marad el.
Bár párizsi nincs nálam, azért bízom a magammal hozott csalikban. Csonti, trágyagiliszta, és „gazdaságos” kukorica. Mára ez is elég lesz, legalábbis bízom benne. A tavaszi hagyományoknak megfelelően csontival kezdek, mindkét horogra egy-egy szép csokrot teszek négy-öt lárvából, az egyikre egy apró hungarocell golyó is kerül, hátha a lebegő lesz a mai sláger.
Bedobásakor az utolsó métereken - attól függően, hogy hogyan sikerült eltalálnom a dobás távolságát - az orsóról lepörgő zsinórt finoman visszafogom a surrogó madzag által képzett kúpot enyhén „marokra” fogva. A szerelék vízre érkezésének pillanatában átváltom a felkapókart, szükség esetén kicsit spannolva, a végszereléket feszes zsinórral engedem a fenék felé. Ilyenkor a boton remekül meg lehet érezni, amikor a cucc leér. Zsinórjelölő filcet, vagy egyéb segédeszközt itt nem szükséges használni a pontos dobáshoz. A távolság nem túl nagy, a vízből meredező ágak pedig remekül útbaigazítanak.
Az első halat igen gyorsan és elég szokatlan módon fogom. A legelső dobást indítom útnak, s várom, hogy a szerelék a fenékre érjen. A spicc apró, de határozott bólintása helyett azonban folyamatos húzást érzek. Mi a fene? A csontitolvaj egy bő félkilós kárász, mely valahol útközben, de még az önetető fenékre érése előtt kapta el a horgot. Köszi!
A halak is belátják, hogy túl erős lesz ez a kezdés, így aztán az első pikkelyest hosszabb csend követi. Futballnyelven szólva unalmas mezőnyjáték veszi kezdetét. Csalizás, bedobás, várakozás, aztán tízpercenként ugyanez megint. Közben azért van idő dumálni is. Sanya készségesen beszél a megvalósult és a még próbadarabokban vagy csak a fejében meglévő ötleteiről. Feeder-Screen, Feeder-Bomb, bojlis cuccok, szokatlanul hajtott rövid gubancgátlóval ellátott etetőkosár, fémet-ólmot kiváltó kerámia és az újdonságoknak még nincs is vége. Ahogy Sanyamestert megismertem, még hosszú ideig nem fogy ki az ötletekből!
Laci, Sanya sógora horgászik mellettem. Most találkoztunk először, és én őszintén örülök ennek. Laci ugyanis remek forma, igazi mosolygós, jó kedélyű pasas. Szeretem az ilyen figurákat. Miközben bőszen csattogtatja a fényképezőgépét azt is megtudom, hogy tegnap (vagy inkább ma) fél három körül került ágyba, aztán reggel ötkor kelt, hogy jöjjön horgászni. Rock n’ roll, harmincas családapa módjára. Finom…
Hosszú várakozás után köszön be az első komolyabb vendég. Az akadó tövénél lévő nehezebb feederbotom spiccén apró rántások látszanak, majd lassan húzássá érik a dolog. No ne olyan határozott „pontyos” viselkedésre gondoljatok, a botomat senki nem akarja vízbe rántani. Lehelet finom, gyenge húzás ez csupán, de meg kell becsülni az ilyet, be is vágok neki szépen. Az első métereken még erőszakoskodom vele kicsit, hogy távolodjon el az akadóktól, aztán már inkább az élvezeté a főszerep. Nem tart sokáig, a bot igen szigorú, a ponty pedig inkább még gyerek. Szűk másfeles pikkelyes, mégis olyan örömmel fotózom, mintha kétszámjegyű (tíz fölötti…) lenne. De tavasszal még ez is másképp van ám! Igazi szeretettel engedem vissza.
A következő órák beszélgetéssel, szórványos kapásokkal, a csalik váltogatásával, enyhe északnyugati széllel, s többnyire napsütéssel telnek. Sanya fiait egyre kevésbé köti le a horgászat, a legkülönbözőbb ötletekkel próbálják élvezetesebbé tenni a lassan lépkedő időt. Apjuk homlokán fel-feltűnő ráncok néha jelzik, hogy lehetne lassítani kicsit, mégis végtelen türelemmel viseltetik az ifjak iránt.
Az én szerelékeimet is felnézik néha a halak. A nyílt területen lévő finomabb cucc iránt csak a kárászok érdeklődnek, ha azonban az akadó melletti feeder mozdul, szinte biztos, hogy ponty az illető. A második kapás, mely ezen jelentkezik szokatlanul intenzív, határozott, az eddigiekhez képest szinte vad húzás. Az előzőhöz hasonló méretű tükrös a tettes, s ő is hamar a merítőben találja magát. A következő azonban kifog rajtam. A hal felém indul a horoggal, ráadásul el is bambulok jócskán, csak az egyenesen meredező spiccet látom, amikor végre a botra téved a tekintetem. Igen sokat kell utána tekernem, mire elérem a halat. Amint megérzi a húzást, rögtön visszafordul az akadó felé. Ekkor érzem csak meg, hogy őkelme nem lehet egyívású előző két társával, sokkal határozottabb, keményebb. Egy-két másodperc valóban kemény húzás után, miközben új orsóm folyamatosan ciripelve adja a zsinórt neki, a bot megkönnyebbül. Hát ez elment. Sebaj, majd a következő.
De következő nincs, a horgászat pedig hamar véget ér számomra. Otthon várnak, s még az este édesapámhoz is el kell mennem segíteni. Fél három körül szomorkásan kezdek pakolni, szívem szerint maradnék még. Az idő szép, s talán még hal is akadna. De nem lehet. Időközben Sanya komoly beszélgetésbe kezdett egy fiatal párral, mint utóbb kiderült, szintén a Fórum egyik látogatója az illető, aki a kedvesével sétált ki a partra. Lejattolunk (bocsánat, a hölgy kezet nyújtott…) és elbúcsúzom a többiektől is. Fogom azt a mókás kis kocsit és ráncigálom magam után az autó felé.
A tél talán az utolsókat rúgta belénk aznap, de azért el lehetett viselni. Két ponty, néhány szép kárász volt az eredményem. Sanya is hasonlóan fogott, csak Laci maradt hal nélkül, de ezt is olyan vidáman és örömmel viselte, mintha degeszre tömte volna a szákot. Mondom, szeretem a mosolygós embereket. Én is elégedett voltam, és elégedett vagyok ma is. Csak úgy, „hirtelen felindulásból”, egy kósza éjszakai ötlettől vezetve egy remek napot tölthettem a vízparton. Ahogy az öreg suszter mondta, midőn rakoncátlan inasa helyett a műhelybe lépő feleségét találta el a kaptafával: „Így se rossz…”.
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: Brindza László, Czender Miklós
