A címre pillantva az ember első gondolata az lehet: marhaság! Talán a második is. Magam is úgy gondoltam, hogy a rezgőspicces horgászatot leginkább két lábbal a földön (akarom mondani: a parton) állva lehet eredményesen művelni. Végül a körülmények „kényszerítettek” rá, hogy a feederbotot ilyen - számomra - szokatlan módon használjam. Komolyan mondom, igazán élvezetes peca kerekedett belőle!
Igazság szerint egy hét szabadság után nem láttam a pipától. Az időjárás keresztülhúzta minden korábbi számításomat. Esett, fújt, kisütött, aztán mire összepakoltam a cuccomat, mondván, irány a víz, addigra megint esni kezdett. A nádban nemigen lehetett komoly halat látni, vagy ha mégis ott voltak, akkor előlem sikerült elbújniuk. Kissé frusztrált voltam tehát az elmúlt napok sikertelensége miatt.
A nyári időszakban szinte kizárólag a Ráckevei-Soroksári Duna-ágon horgászom, s igen ritkán veszek a kezembe feedert, matchbotot vagy fenekezőszerszámot, pedig sokszor - az eredményesség szempontjából feltétlenül - ez lenne a célravezető. Mégis, a legtöbbször szívesebben ülök a nád előtt néhány órát, a sikernek csak igen kis reményével, mint hogy az aktívabb, de több eredménnyel kecsegtető mederhorgászatot válasszam. Nem tehetek róla, ilyen furcsán vagyok bekötve. De, ahogy mondani szokták: ami sok, az egészségtelen! Márpedig egy hét, túlnyomórészt sikertelen nádi peca, no meg a reménytelenül borongós idő már nekem is sok volt.
A reggeli pakolás során tehát feltűnés nélkül becsúsztattam a botzsákba két, amolyan „kenyérkereső” feederbotot, két orsót betettem a táskába, s mellé pakoltam egy kis zacskónyi egyéb hozzávalót is, horgot, előkezsinórt, etetőkosarat, egyebeket. A kenyérkereső bot az én esetemben 3,6-as medium vagy medium/heavy pálcákat takar. Ezeket használom a leggyakrabban. Az érzékenyebb spiccekkel még az apró fehérhalak is remekül megfoghatók, de nyílt terepen szinte bármekkora hal ellen méltó fegyverek. Lehet velük szép nagyokat is dobni, akár 60-70 méterre, de a közeli horgászatra is alkalmasak. Igazán univerzálisak.
A terv tehát készen állt. Elcsorgok néhány nevezetesebb nádi helyre, körülnézek, s talán horgászom is kicsit. Aztán, ha a dolog nem működik, akkor irány az egyik stég, onnan pedig feederezek egyet, hátha az jobban megy mostanában. A stégen való feederezés igazán nem ördöngösség. Van nálam csalisvödör, meg egy táska, ezek remek bottartóként funkcionálnak majd, legyen a stég deszkával borított vagy betonos. Ezen kívül mi kellhet még? Némi etetőanyag, halak, meg egy jó nagy haltartó szák...
Amitől tartottam, az be is következett. Az eső húszpercenként eleredt, az égbolt reménytelen szürke páncélja nyirkosan borult fölém. A szél kitartóan fújdogált, bár inkább csak gyengén, mint erősebben. A nádas kongott az ürességtől, pedig több, egymástól eltérő karakterű helyet is megnéztem, sőt, az egyik öbölnél még be is vetettem egy fél órára. Feleslegesen. Azért a nádas ravasz hely. A leglehetetlenebb időpontokban és körülmények között is ott dereng egy halvány esély arra, hogy beleakadjunk valami szép állatba, hiszen a magányos öreg pontyok útjai gyakran egészen másfelé vezetnek, mint a csapatban járó kisebb társaiké. De ezt nem volt kanalam kivárni, meg aztán lehet, hogy még most is ott ülnék a nagy Ő-re várva.
Nádi peca berekesztve! A botokat visszatettem a botzsákba, a csónak orrát pedig egy, a meder szélén álló betonos stég felé fordítottam. Az előző nap este Karcsi barátom - szintén megunva a reménytelen nádi barangolásokat - kiült ide, s minden komolyabb előkészület nélkül remek dévéreket fogott, a legnagyobb még a kilót is verte. Nekem is hasonló terveim voltak, egészen addig, amíg a stégnél nem koppant a ladik oldala. A marha nagy lelkesedés egy szempillantás alatt lelohadt bennem. Az eső - az a soha véget érni nem akaró fajta - csendben szemerkélt, a szél kissé megerősödött, s a sirályguanóval pettyezett nedves stég egyáltalán nem tűnt hívogatónak. Hagyom az egészet a fenébe, inkább ücsörgök a csónakban, és ázom tovább nyugodtan, senkitől nem zavartatva! Csak hát halat úgy meg nem fogok, pedig azért jöttem ma ki, hogy halnyálkás legyen végre a kezem! Hacsak...
Egyik kedvenc nádöblöm a (valamikor kotort) hajózómeder szélén, a parttal párhuzamosan futó hosszú sóderzátony felső végénél van. A zátony csúcsánál egy rég elhagyott, lepusztult stégmonstrum éktelenkedik. A vizuális környezetszennyezés remek példája ez. A zátony fölött közvetlenül elhelyezkedő mederszakasz jó haltartó hely lehet, erre utal az is, hogy a nádöböl előtt ülve korábban rengeteg halmozgást láttam arrafelé. A zátony és a part között lévő vízszakasz mindig csendes, komoly hullámzás csak igen erős szél esetében fordul elő. A zátonyon megtelepedett növénytakaró és a parti fák a jellemző szélirányoknál megfelelő szélárnyékot adnak. A zátony feletti részt az említett stégmonstrumról meghorgászni nem tudom, hisz olyan állapotban van, hogy az is csoda, hogy még nem roskadt össze. A partról megdobható lenne az említett mederszakasz, csak épp nincs ott egy talpalatnyi hely sem, ahonnan horgászni lehet. Kézenfekvőnek látszik valamilyen könnyű úszós cucc használata, de az meg nem volt nálam. Elő a feederrel!
A taktika összeállt. Lekaróztam hát a csónakkal a part közelében, a parttal és a csak néha elinduló hullámzás irányával közel párhuzamosan. A meghorgászandó hely így mintegy 20-25 méterre esett tőlem. A magammal hozott kétkilónyi etetőanyag felét becsúzliztam a jónak vélt helyre, aztán a feederbot felszerelésébe kezdtem. 16-os főzsinór, 12-es, mintegy 30 centi hosszú horogelőke, viszonylag nagy befogadóképességű, de csupán 10 grammal súlyozott hengeres drótkosár, 60 centis erőgumin csúszó rövid, tört gubancgátló. Ahogy mindenki csinálja…
A horog eleinte 12-es, később 10-es méretű Gamakatsu 2260B volt. Szeretem ezt a horogformát, s úgy látszik nem csak én, hiszen több gyártó palettáján is megtaláljuk. A Gamakatsu mellett készít hasonlót a Mustad (Bream Feeder) és a Hayabusa (KAJ157) is, de valószínűleg más márkanév alatt is találunk ilyesfélét. Az említett horgok szinte azonos - jó - tulajdonságokkal rendelkeznek, remekül akadnak, s még a kisebb méretek is jelentős mennyiségű csalit képesek „hordozni”. Különösen szeretem bennük, hogy a kevéssé karakteres szakáll és az öblös, a hegy környékén folyamatos ívű forma miatt a megakadt horgot viszonylag könnyen el lehet távolítani a hal szájából. Kifejezetten „gazdaságossági” szempontból a Gamakatsu tűnik a leginkább előnyösnek, hisz azonos összegért jellemzően több darabot kapunk belőle. Ezt a horgot egyébként a Gamakatsu cég 2260BB jelzéssel szakáll nélküli változatban is gyártja, de sajnos - valamiért - ezt hazánkban még nem sikerült fellelnem. Ha lenne, szívesen kipróbálnám.
Az etetés kész, a cucc beélesítve, lehet horgászni! A bot elhelyezésénél kicsit elgondolkodtam, nem lévén a ladikomban semmilyen olyan eszköz, amely a bottartóként funkcionálna. Rövid töprengés után a leginkább kézenfekvő megoldásnak azt találtam, hogy a dobás irányára majdnem merőlegesen, a csónak hossztengelyében egyszerűen letettem magam elé a deszkákra. Mint utóbb kiderült, egész jól döntöttem, mert ha valóban a hossztengely mentén tettem le (nem úgy, mint a képen látszik…), akkor az sem zavarta a kapásjelzést, ha némelykor óvatlanabbul fészkelődtem a székben. Egy-egy vehemensebb kapásnál bizony résen kellett lenni, hisz a botot nem támasztja semmi, könnyen le tudja kapni a gonosz hal a deszkáról. De mivel a kempingszékben kuporogva abszolút a kezem ügyében volt a pálca, a dolog nem idegesített túlzottan. Csak próbálják meg ellopni tőlem!
Hát ellopni nem próbálták, de bizony rángatták a végét rendesen. Kapás kapást követett, rendesen belefeledkeztem a folyamatosan jelentkező keszegnépség fogásába. A haltartót ugyan vízbe tettem a horgászat elején, de már az első jelentkezőknél letettem arról, hogy keszeget együnk aznap. A halak elég aprók voltak, én pedig rettenetesen lusta, a halpucolásra legalábbis komoly fenyegetésekkel lehetett volna csak rávenni aznap. Így a horogtól megszabadított halacskákat akkurátusan a szák mellé helyeztem a vízbe, ha már szarul indult a napjuk, legalább jól folytatódjon…
Úgy tűnt, hogy a szerelék összeállítása, arányai aznap jól sikerültek elsőre is, hisz a folyamatosan jelentkező kapások közül egyet sem rontottam, a horog pedig az esetek túlnyomó többségében megfelelően akadt. Közben az eső ismét eleredt, de én már nem mérgelődtem miatta. Esőkabátom volt, a halak pedig habzsolták az eléjük tett csalit. Mindaddig, amíg a villámok nem kezdenek cikázni körülöttem, addig hat lóval sem lehetett volna elvontatni onnan. A villámokkal ugyanis nem vagyok barátságban. Tanultam én fizikát, de az igazi tanulság számomra az volt, amikor néhány éve az Angyali sziget alsó végénél keresztapám stégjéről horgásztam, hasonlóan zivataros időben. Feltűnt ugyan, hogy körbe-körbe villámok cikáznak, de azokat elég távolinak gondoltam (sok idő telt el a villanás és a hang megérkezése között), a halak meg zabáltak. Így hát suhogtattam tovább az öt méteres szénszálas pálcát mindaddig, míg egy villám be nem csapott úgy 30-40 méterre tőlem az egyik akácba. Azt hittem megsüketülök, s azzal egy időben kis híján össze… magamat. No nekem se kellett több, behúztam fülem-farkam, és botot, halakat hátrahagyva úgy húztam be a házba, hogy az akkori eredményemmel bármely világversenyen bekerültem volna a 100 méteres síkfutás döntőjébe. Később megnéztem, mi történt az akácfával, s azóta tisztelem a villámokat. Nagyon.
A kapások üteme csökkent egy kissé, ezért lőttem a helyre néhány gombócot, de csak mértékkel, hisz a sok dobás miatt így is fogyott rendesen a kaja. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a másik botot is felszereltem, s azzal az etetésen némileg túldobva próbáltam horogra csalni az óvatosabb halakat. Hiba volt. A két bot ugyan kényelmesen elfért a deszkákon, de a hely nem volt túlzottan sok a csónakban. Amíg a két pálca csak előttem pihent, addig nem is volt semmi gond, de amint az egyikkel dolgom akadt, a másik már útban volt. Ha pedig a merítőt is használni kellett, akkor egyszerűen lehetetlen helyzet állt elő, valamit levertem, valami koccant valamivel. Mintha a halak is tudomást szereztek volna próbálkozásomról, a kapások ismét sűrűsödni kezdtek, s a dolog egyre inkább a marokkó nevű játékra kezdett hasonlítani. No nem, mi vagyok én, váltókezelő?! Sürgősen elcsomagoltam a második botot.
Az eső - átmenetileg - elállt, esőkabát le. Épp a kempingszékben ülve próbáltam megszabadulni az igencsak ragaszkodó ruhadarabtól, amikor az eddigi apróbb-nagyobb spiccbólintásokkal jelentkező kapások helyett valami elementáris erővel kívánta a deszkán pihenő botot a vízbe rántani. Nem megmondtam, hogy vigyázni kell? Utánanyúltam a távozófélben lévő nyélnek. Ponty volt a horgon, kétségtelen, de nem gondoltam túlzottan nagynak, ami a fárasztás végén be is igazolódott. A méretet alulról nyaldosó pikkelyesnek ennek ellenére nagyon megörültem, hisz eddigi ellenfeleim nem igazán tették próbára felszerelésemet. Ő legalább próbálkozott. Talán gyorsabban is túl lehetett volna a dolgon, de én igencsak élvezetem a kialakuló kisebb kézitusát, így nem siettettem az elkerülhetetlen végjátékot. A horgot a ponty elég mélyre nyelte (mennyire másképp eszik, mint az apró keszegnép!), de mégis sikerült hamar megszabadítanom tőle. Végül ő is visszanyerte szabadságát.
Két órája egyfolytában „dolgoztam”, megszavaztam magamnak némi pihenőt. A botot nem dobtam be, letettem a deszkákra, hátradőltem, ittam, rágyújtottam. Az eső velem együtt pihent. Azon gondolkoztam közben, mi is kell egy ilyen finom kis feederes-csónakos pecához?
- A dolognak nyilván akkor van értelme, ha a meghorgászandó helyet csak így tudjuk elérni, hiszen egy stégről vagy a partról mégiscsak kényelmesebben horgászhatunk.
- Kell hozzá egy stabil csónak, egy minden sóhajtásra nagy kilengésekkel reagáló könnyű lélekvesztővel csak szenvedni fogunk.
- Célszerű a csónakot karókkal rögzíteni, súllyal és kötéllel nem lehet annyira stabilan megtartani a ladikot.
- Többé kevésbé nyugodt vízfelszín szükséges, hisz a csónakot ütemesen dobáló hullámok igen zavaróak. A kapás észlelése így sem lehetetlen, de rövid időn belül jojózni fog a szemünk, a gyengébb gyomrúak pedig tengeribetegséget kapnak. A csónak helyzetét úgy válasszuk meg, hogy a vízmozgás és a szél a legkevésbé legyen zavaró. A szélárnyékos hely mindenképp előny.
- Nem feltétel, de hasznos, ha csónakunkban van valamilyen - egyszerű! - bottartó szerkezet, mert ez némileg biztonságosabbá és kényelmesebbé teheti a dolgot. Fontos azonban, hogy a feederbotot mindig két ponton támasszuk alá, a botot a nyélnél rögzítő szerkezetek alkalmatlanok e célra.
- Ha a megállás és a horgászhely elhelyezkedése ezt lehetővé teszi, a legjobb, ha a botot a csónak hossztengelyében tudjuk letenni, s mi magunk is ebben az irányban ülünk. A csónak apróbb mozgásai ebben a helyzetben zavaróak a legkevésbé.
- A csónakból való feederezés leginkább egybotos peca, hacsak nincs legalább három kezünk.
A fentieken túl minden más ugyanúgy működik, mint bárhol máshol. Ha a körülmények nem teszik lehetővé a normális horgászatot, inkább próbálkozzunk más módszerrel, esetleg máshol vagy máskor…
Nagyot nyújtóztam, aztán ismét munkához láttam. A halak ott folytatták, ahol néhány perce abbahagytuk. A bot 3-4 percnél többet soha nem pihent a deszkákon, mindig huzigálta a következő jelentkező. A kapások a meg-meginduló hullámzás ellenére is remekül láthatóak voltak a közepes erősségű spiccen. Általában néhány kisebb rántást folyamatos húzás követett, még az apróbb termetű halak kapása is igen határozott volt. Nem vittem magammal sokféle csalit, csupán konzervkukorica, csonti, meg némi lebegtetni való, apró szemű pufi volt nálam. A lebegtetett horgot nem komálták, de a fenéken fekvő csalit mindig felvették. Leginkább a kukorica-csonti szendvics volt ínyükre, ezzel fogtam a legtöbb halat.
Tán még két dobásra elegendő etetőanyag árválkodott a vödörben, amikor újabb elemi erejű húzást kaptam, melynek végén a bot is elindult a víz felé, méghozzá rohamtempóban! Remek végszó lett volna, ha sikerül megfognom az újabb bátor jelentkezőt. De nem sikerült. A megakasztás után éreztem, hogy nem egy nyeretlen kétévessel hozott össze a sors, ez a hal bizony már komoly játékerőt képviselt. Ciripelt is az orsó, ahogy a zsinórt adta a megiramodó állatnak. Úgy látszik, ellenfelem rutinos versenyző volt, mivel futásának iránya egyértelműen a rozzant stégmonstrum felé vezetett. Kapaszkodtam a botba, s kezemmel kicsit fékeztem a dobot. A karikába hajló botot nem féltettem, annál inkább tartottam attól, hogy a 16-os főzsinórral, s főképp a vékony előkével nem fogom tudni megállítani a halat. De mire komolyan végiggondolhattam volna a lehetőségeket, ő már a stég rozoga lábai között járt, s az elkerülhetetlen pukkanásig már csak másodpercek voltak hátra...
Kezemben a végszereléktől megszabadított szerszámmal egy kicsit még tanakodtam magamban, vajon szereljek-e újra, de aztán úrrá lett rajtam a józan ész. Az etetőanyag gyakorlatilag elfogyott, meg mennem is kellett már, hisz a családom is látni szeretett volna kicsit. Három óra leforgása alatt mintegy 6-7 kiló kisebb keszegfélét fogtam, egy épphogy-pontyot, no meg annak az ellentmondást nem tűrő halnak az emlékét, mely az imént csúfolt meg a stéglábak között. Egy délelőttre ennyi tán elég is, nem?
Czender Miklós (bogyo)
