A téli folyóvízi horgászat egyik „csúcspontja” a menyhalazás. A menyhalat pont az ilyen magamfajta, nyughatatlan, folyamatosan a vizet járó horgászoknak „találták” ki. Nagyon érdekes halacska a menyus, hiszen ellentétben minden egyéb ismert halfajjal, amelyek aktivitása drasztikusan csökken a lehűlt vízben, ő ekkor éled fel. A természet kisebbfajta csodája, hiszen a jeges vízben szaporodik és folyamatosan táplálék után kutat akkor, amikor a többi hal szinte meg sem mozdul, és a tavaszt, a melegebb időket várja. Amikor pedig a vizeink kezdenek felmelegedni, a menyhal eltűnik, átadva a helyet a folyóvíz többi lakójának. Fogása év közben olyan ritkaságnak számít, mint a fehér holló…
A menyhalnak köszönhetően, így tulajdonképpen az év minden időszakában - beleértve a legzordabb, leghidegebb időket is! - számíthat halra az elszánt, hideget jól viselő folyóvízi horgász. Mert bizony tudom jól, hogy sokan szeretnének menyhalat fogni, de amikor szembesülnek azzal a ténnyel, hogy szinte kizárólag télen, fogcsikorgató hidegben, éjszaka lehet fogni, akkor bizony a legtöbben már az indulás pillanatában feladják. Nem azt mondom, hogy bolond az, aki ilyenkor is horgászik, hiszen ezzel magamat is minősíteném, de kell egy jó adag elszántság és fanatizmus, hogy a jó meleg szobát a fagyos Duna-partra felcserélje az ember.
Ebben a téli szezonban a megszokottnál kicsit később kezdtem a menyhalazáshoz, hiszen sokáig tudtam márnát fogni, amikor azonban már őket is nagyon keresni kellett, és megsokasodott a „nullás” napok száma, elérkezett a menyhalazás időszaka. Amikor a legelső alkalommal akartam menyhalat fogni, tulajdonképpen a jól bevált - sokáig biztos fogást nyújtó - márnás helyemen próbáltam szerencsét. Ráadásul, bevallom, egy eredménytelen márnás horgászat után váltottam menyhalazásra. Már több mint 3 órája próbáltam mindenféle finomsággal kapásra bírni a környék halait… sikertelenül. Ahogy közelített az este, a kosaras végszerelékeket egy ólommal ellátott „nagy hurkos” végszerelékre cseréltem. A csali haldarab (fejétől megfosztott sneci) volt.
Még be sem sötétedett, mikor az első felcsalizott horgot a márnás helyre bevetettem. A másik szerelék átalakításához kezdtem hozzá, amikor a szemem sarkában azt láttam, hogy rezeg a spicc vége. Nem akartam hinni a szememnek! „A sodrás játszik velem, vagy valóban kapásom van… de ilyen gyorsan?”, gondolkodtam hangosan. A határozott botspicc rángások azonban egyértelművé tették, hogy ez nem a Duna játéka, ez bizony kapás! Bevágtam, és megállt a bot a kezemben. „Ez igen, ez termetes menyhal lesz!”, villant át az agyamon. Lassan, de határozottan pumpáltam fel a halat, amikor pedig láthatóvá váltak körvonalai, horgásztársammal, Karcsival együtt kiáltottunk fel: „Ez egy süllő!”. Mindketten álmélkodva néztük a gyönyörű pikkelyest. Cseppet sem bántam, hogy menyhal helyett ő jött! Sokat hallottam már arról, hogy menyhalazás közben fogtak kisebb-nagyobb süllőket, de e beszámolókat mindig fenntartással fogadtam, hiszen eddig ilyen velem soha nem történt. Most azonban ott volt a kezemben a gyönyörű, közel 2 kilós süllő. Barátom csinált gyorsan róla néhány fotót, majd ugyanazt a megtépázott, süllő szájából kihúzott snecidarabot fűztem vissza a horogra. Bedobtam, megközelítőleg ugyanoda, mint ahonnan a süllőt fogtam. Úgy voltam vele, ha már nem lesz semmi egyéb, akkor is maximálisan elégedett leszek, hiszen évek óta nem fogtam egyetlen süllőt sem, igaz nem is horgásztam rájuk…
A történet azonban még csak most kezdődött! Végre felszereltem a másik botomat is, éppen időben, mert közben besötétedett. Felhelyeztem a feederspicc-világító LED-es mini lámpát az eddig „szűz” botra, felcsaliztam, majd éppen be akartam vele dobni, amikor az eddig nyugalmi helyzetben lévő másik botom spicce egyértelműen megremegett. A sötétben rávilágítottam a fejlámpával, hogy biztos legyek a dolgomban.
Ekkor egy erőszakos botgörbítős kapással folytatódott az akció. „Ennek fele sem tréfa, itt a nagy menyus!”, mondtam Karcsinak. Rövid kivárás után határozottan bevágtam. Az előző halnál még nagyobb ellenállást éreztem. „Ez vagy életem legnagyobb menyhala, vagy egy újabb süllő!”, gondolkodtam újfent hangosan. Segítőm merítőhálóval a kezében várta az újabb „áldozat” felbukkanását. A fejlámpa fényénél egy még nagyobb süllő körvonalai rajzolódtak ki. „Ezt a szerencsét!”, kiáltott fel Karcsi. Hát valóban, magam is alig akartam hinni a szememnek, mert ez a süllő még nagyobb (pontosan 3 kiló) volt.
Nem akarom a dolgot túlspilázni, és már most elárulom, hogy nem fogok a süllőzés rejtelmeiről filmet vagy könyvet kiadni. Ez egy olyan szerencsés nap volt, amelyet sokáig fogunk még emlegetni. Egyszerűen jókor voltam jó helyen, amelyre kizárólag csak annak van esélye, aki sokat horgászik. A történet azonban ezzel még mindig nem ért véget! Ugyanis egy órán belül még kettő darab menyhalat sikerült fognom. Utólag visszagondolva, milyen csalódott voltam, amikor megláttam őket, mert persze helyettük is süllőt szerettem volna a horgomon látni. Ugye evés közben jön meg az étvágy, pedig hát eredendően menyhalat akartam fogni…
Azt megtapasztaltam, hogy ahol a téli időszakban halra lel az ember, oda bizony érdemes később is visszatérni. Nos, kedves Barátaim, ha hiszitek, ha nem, a tél folyamán a későbbi menyhalas helyen bizony sok szép süllőt sikerült még kapásra bírni. Ide szinte mindig beállt 1-2 tüskéshátú, és miután lefogtam őket, jöttek a menyhalak. Így aztán a téli szezon sokkal izgalmasabb volt az idén, mint eddig bármikor!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Csapi Károly
Ábra: Takács Péter
