Gyönyörű, verőfényes idővel ajándékozott meg bennünket a késő ősz egyik hétvégéje. Minden horgásznak pezsgett a vére. Megértő feleségeink is beláthatták, most vagy soha! A Tisza is szép arcát mutatta, így nem volt kérdés, hová vegyük az irányt. Nézzük meg, mi a helyzet az ibrányi paducokkal?
Peti barátomtól kaptam a hírt, aki az apósától értesült, hogy rág a paduc az ibrányi szakaszon! Nekem sem kellett több biztatás. Végre igazi folyóvízi peca vár rám!
Az etetőanyag bekeverés hálás feladata most barátomnak jutott. Mivel közeleg a szezon vége, már nem költünk etetőanyagra, hanem a garázsban még fellelhető maradékokból igyekszünk használható keveréket összehozni. Peti így 3 kiló Top Mix mogyoróshoz egy zacskó Maros Mix XXL-t kevert, majd az egészet egy jó kilónyi sóderrel megsúlyozta. A terv az volt, hogy alaposan bealapozunk, és erre próbálunk ráhorgászni. (Végül nem így történt, de ennek jó oka volt)
Megbeszéltük azt is, hogy nem erőltetjük a rakózást, inkább a feederbotokkal próbálunk célt érni. Ahogy hallottuk, az idei ősz, nem a rakós botos horgászatról szólt. A rezgőspiccek nyerőbbnek bizonyultak mindenütt. Peti egy pickerbotot, és egy feedert élesített, míg én egy közepes, és egy erősebb feedert tettem a botzsákba. Megbeszéltük a szokásos korai indulást, amit a helyválasztás előjoga indokolt, és vártuk a nagy bevetést.
Reggel, - ahogy a szokásos kávémmal próbáltam meg úrrá lenni lecsukódód szempilláimon,- kinyitottam a konyha ablakát. Hűvös, párás hajnali levegő csapott az arcomba. Hatásosabb volt, mint a kávé. Az emeletről ráláttam az iskola kosárlabda pályájára, és a csillagok tükörképe nézett vissza rám. Esett. Szerencsére nem egy kiadós eső festett tükörképeket az aszfaltra, hanem csak egy rövid, áztató eső tette frissebbé a hajnalt. Az esőruhát azért bekészítettem, és már indultam is barátomért. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, már kipakolta a cuccot a teraszra. Egy gyors berámolást követően, -ahol el nem tudtuk képzelni, minek ennyi cucc egy rezgőspicces kalandhoz- hamarosan már a Tisza keskeny gátján kerestük az ideálisnak vélt helyet.
Az első hely jónak tűnt, de ilyenkor jön a horgász kisördög. Nézzük meg a másodikat, harmadikat is. Ezek a helyek persze már gazdára találtak, és mire visszaértünk a kiindulási ponthoz, bizony már ott is várt bennünket egy kismotor. Levontuk a tanulságot, miszerint olyan helyen, ahol kevés a horgászható rész, ne válogass, ülj le az első lehetséges helyre. Leóvatoskodtunk a töltésen, hátha azért még elférünk mi is.
Szerencsénk volt, egy nagyon barátságos helyi pecás kezdett éppen a szereléshez. A sok jó horgász kis helyen is tud keresztet dobni elvén, a szabadon maradt két helyet szemeltük ki.
A folyó gyönyörű arcát mutatta. A méltósággal szaladó víz már hátán hordozta az ősz gyermekeit. Elsárgult, lehullott levelek forogtak az aprócska örvényeken. A szemben lévő partot, pedig bearanyozta a felkelő nap. A kisimult víztükrön sodródó apró, rozsdabarna falevelek úgy festettek, mint a szeplők egy csintalan kisgyermek arcán. Ettől már nem lehet szebbet elképzelni. Azért a két repülő gyémánttal még feltette a koronát a természet. Ismét találkozhattam a kis jégmadárral. Most párban repültek el a víz fölött. Távolabb már a récék gyülekeztek itt is, hogy csapatosan felröppenve aranyló fénnyel vonják be ezt a csodát. A fény furcsa játékot tud űzni az emberrel. A felröppenő récék valóban aranyszínben pompáztak. Én legalábbis annak láttam.
Szomszédunk meg is jegyezte: „Nem bámulni, támadni fiúk!” Ő biztos többször láthatja azt, amihez nekünk ritkábban van szerencsénk. Azért a „támadáshoz” hozzátartozik a felderítés is, hisz ilyenkor láthatjuk meg azokat az apró csodákat, amelyekről már olvashattunk egyszer itt a portálon.
A kipakolás most is gyorsabb volt, mint amilyen az összecuccolás szokott lenni, így egy fél óra alatt már horgászható állapotba kerültünk. Peti tört gubancgátlós szerelékkel kezdte, én az egyszerűség híveként egy gyorsabb megoldást választottam. A zsinórra felfűztem egy karabinert, majd kötöttem egy dupla nyolcast. Az így kapott hurokban csúszkált a felfűzött karabinerem. A hurok végére egy újabb nyolcassal az előketartó hurok került. Ebbe egy 40 centis előkét akasztottam, végén egy 14-es horoggal. A karabinerbe egy szögletes kosarat csatoltam, és már kész is volt a legegyszerűbb feederes szerelékem. A kosár az előke mögött szabadon csúszkált, a maga 40 centis szakaszán.
Az egyik botomra a matchorsóm került, a másikra a nyeletőfékes. Később kiderült, hogy bizony ide kevés a mecsihez használt 15-ös madzag, így ezt később lecseréltem egy nyugdíjazott matchorsóra, aminek a dobjára korábban 20-as damilt tekertem. A horogra csontit tűztem. Eleinte jól megtömtem a parányi horgot, de később már csak három szemet szúrtam fel. A nagy csokorral több üres bevágásunk volt.
Kaja a kosárba, horog a vízbe, és már kezdődhetett is az izgalommal teli várakozás. Ezt szeretem a folyókban. Soha sem lehet tudni, mi akad ma a horgunkra. Szomszédunk elmondta, hogy keszegek, paduc, ponty lehet a menü. A pontyra nagyon kíváncsiak voltunk, hiszen nem nagyon hallani tiszai pontyfogásokról, és szívesen birkóztunk volna már egy igazi sodrófával. Gazsi, - mert ez a szomszédunk becsületes neve - elmondta, hogy ő bizony fogott már itt nem is egy 2-3 kilós példányt. Na most is úgy legyen!
Feszülten figyeltük a spicceket, mert a paduc nem tréfál. Hirtelen egy gyors sorozás rázta meg az egyik botom. Mire rámozdultam, már véget is ért. Ezek a kis kőrágók aztán tudnak valamit. Felsrófoltam reflexrugómat, és még jobban figyeltem, de hiába. Megint átvertek. Annyira gyorsak voltak, hogy nem tudtam elkapni a bevágás pillanatát. Na akkor gondolkodjunk. A kezem az egyik bot közvetlen közelébe helyeztem, és mikor jött az ismert sorozás, mint a villám, - vagy inkább, mint a paduc? - beütöttem.
Éreztem, vendég van a horgon. Formás kis padró próbált meg szabadulni a horogtól. Jellegzetesen rázta a fejét. Nem is hiába, próbálkozását siker koronázta, így kezdhettem mindent elölről. Sebaj, legalább tudjuk, itt vannak. Az első kapásokon kiokosodva lassan elkezdtük szépen szedegetni a folyó mohó kis virágait. Eleinte könnyelműen csak röptetni akartuk őket, de a harmadik légi akrobata szabaduló bemutatóját követően beláttuk, itt bizony mindenki szákolva lesz. Hihetetlen, mennyire nem adják fel. Na ha ők sem, hát mi sem! A pontversenyben egyértelműen mi vezettünk, mert már több mint kettőt tudtunk szákba terelni, és ahogy az idő, úgy a haltartónk is telni kezdett.
Gazsi, megelégelte a horgászatot, és másik hely után nézett, így magunk maradtunk. Mi, a folyó, és benne a sok kis rafkós vésett ajkú.
A feltámadó szél egy időre elvette a falatozók étvágyát, de a beálló másfél órás szünetet követően újra megjelentek. Mivel eddig nem akartuk a szomszédot zavarni, - nem elegáns, ha a korábban érkezőt bombázással riogatjuk - most került sor az etetőgombócok bevetésére. Három kétkezes gombóccal próbáltam magamhoz édesgetni az éppen sziesztázó halakat. A kapástalan időszak arra is időt adott, hogy átgondoljam, mit is tettem eddig rosszul, esetleg jól.
A megakasztott halaknál a horog jó esetben, a szájszegletben ült, a porcos alsó ajkat ritkán tudta átütni. A vékonyhúsú Gamakatsu 1810 könnyen átszaladt a kemény ajkakon, de hamar ki is hajlott. Három-négy hal után lehetett cserélni. A vastagabb húsú Drennan viszont nem szaladt át könnyen a kemény paduc szájon, erről több hal lerázta magát. Kompromisszumot kellett kötnöm, így maradtam a Gamakatsunál, de azt rövidebb előkére kötöttem.
Az etetőanyagot csak lazán kellett a kosárba gyúrni, így hamarabb volt kapás. Peti figyelte meg, hogy ha belenyomta izomból a kaját, lényegesen megnőtt a várakozási idő. Annyival spékeltem meg a dolgot, hogy a kosár aljába egy kis etetőanyagot, arra 5-6 szem csontit-bábot tettem, majd ismét egy kis etetőgombóccal lezártam a „tálat”. Igazi húsos fazekat kínáltam így a padróknak. A távolságnak is nagy jelentősége volt. Észrevettem, hogy ha a sodorvonal szélére ejtem a szerelékem, több kapást tudtam kicsikarni. Ehhez a távolsághoz elegendő volt egy alsó lendítéssel beejteni a szereléket. A botot magasra kellett támasztani, mert ősz lévén a folyó lehullott faleveleket, ágakat hozott. Sajnos így is összeszedett ezt-azt a damil, de lényegesen kevesebbet, mintha a szokásos feeder elhelyezést alkalmaztam volna. Ha azt vettem észre, hogy a bot jobban behajol a kelleténél, akkor felemelve szabaddá tettem a madzagot. Sok kapás pont ezt követően jött, így néha akkor is odébb tettem a cejgot, ha nem volt kapás. Több mozgás, nagyobb kíváncsiság.
Amíg én a gondolataimmal foglalkoztam, az idő is kivirult. A szél lecsillapodott, és szikrázóan sütött a nap. Ilyen idő novemberben? Szebb ajándékot elképzelni sem tudtam. A túlpart felett egy réti sas pár rótta köreit. Nem kapkodtak, méltósággal szelték a levegőt. Hatalmas kitárt szárnyaikkal valóban ők hazánk légi királyai. Nem tudom mi célból keringtek sokáig egy pont felett. Eleséget kerestek, vagy csak úgy, különösebb cél nélkül szárnyaltak? Nem lényeg, fenséges látvány volt.
A jó idő újra meghozta a halak étvágyát, így a madár lesből ismét belemerültünk a horgászatba. Sok rontott kapás, újra. Hiába, a reflexeink nem a régiek, de így is éppen elég paducot sikerült maradásra bírni.
A haltartóban egyre többen gyülekeztek. A kitűzött 13 óra helyett egy óra rájátszással fejeztük be a horgászatot. Elég volt a játékból. A felszerelést szétkaptuk, a halakat szélnek eresztettük. Ezt most szó szerint kell érteni, hiszen a meredek sáros vízparthoz nem tudtam közel férkőzni, így egy kiálló kőről röptettem vissza a halakat. Nem egy elegáns megoldás, de a szükség most így kívánta. Szerencsére mindannyian túlélték a repülést, és egy iszapfelhőt maguk után hagyva eltűntek a folyó mélyén. Mi elégedetten felcuccoltunk, és egy búcsúpillantást vetve a folyóra már azon törtük a fejünket, mikor jöhetünk újra. Hiába, horgászatból soha sem elég.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: t_peti
