A hideg és zord januárban sikerült néhány keszeget és pontyot kivarázsolnom az egyesületi tóból. Embert próbáló időjárás ide vagy oda, csak nem nyughattam, nagy késztetést éreztem, hogy valamirevaló eredményt érjek el egy vadabb jellegű vízterületen is, nagy kedvencemen, a Zsitván.
Az ember azt hinné, hogy a letisztult és egyben lehűlt vízben a halak összeállnak, majd hosszú időn – heteken vagy hónapokon – keresztül az adott helyen tartózkodnak, esetleg elvermelnek, míg az időjárás jobbra nem fordul, ergo ki nem tavaszodik. A tézis régen megdőlt, ami bizonyára a klímaváltozás számlájára is írható. Meghatározó lehet, hogy halaink még télen is mozgásban vannak, mi több, ugyan lényegesen kevesebbet, de mégis aktívan táplálkoznak. Tipikusan ilyen fajok a keszegfélék, melyek az egész tél folyamán jól foghatók, még a legzordabb körülmények közepette is.
Sorra vallattam az általam jónak vélt helyeket, napról napra más részeken próbálkoztam, kerestem a jobb halakat, főként pontyokat a szinte végletekig lefinomított végszerelékkel. Mindhiába. Végül úgy döntöttem, taktikát váltok és célba veszem a keszegeket. Mivel az előző teleket otthon, a jó meleg szobában töltöttem, csak mendemondákat hallottam (vagy olvastam) a téli keszegezésről. A legjava azonban még mindig hátra volt, hiszen az igazi kihívás a halak felkutatása/megtalálása. Újabb agyalások, elméletek, helykeresések és kudarcok következtek, mire adakozóbb arcát mutatta felém a Zsitva. Sosem adom fel, ha tehetem, naponta járom a vizet és próbálom megfejteni azt. Elszántan hajtom a céljaimat és tudom, hogy kitartásom gyümölcse előbb vagy utóbb biztosan beérik.
Ami a felszerelést illeti, egy rövid, háromharmincas medium feederbottal készültem, erre egy négyezres, első fékes orsó került, melynek dobjára húszas damilt töltöttem. A könnyű method kosaramat egy még könnyebb, klasszikus hálós etetőkosárra cseréltem és az előke hosszát is jócskán megnöveltem. Az etetőanyagot a következőképpen állítottam össze: egy alap keszeges kaja, hozzáadva a szükséges adalékok, aromák és természetesen az elmaradhatatlan élő anyag. Használtam angolmorzsát is, úgy gondoltam, nem rontja el a kaját, a keszegek érdeklődését pedig igazán felkelti majd a tiszta vízben. Csalinak természetesen ugyanazt használtam, amit a kajába is kevertem: pinkit, csontkukacot és ezek bábját. Ezzel bizonyára nem fogjuk túletetni a seregnyi keszegnépet. Előfordult, hogy frissíteni készültem a végszerelékemet, a kitekeréskor éreztem, ahogy kopog a halak testén az etetőkosaram, olyan mennyiségben állt előttem a hal, hogy az valami döbbenet.
A halakat ugyan megtaláltam, viszont csak rövid időre. Hihetetlen, ám ahol egyik nap még minden dobásom halat adott, ugyanott másnap egy árva kapásig sem jutottam. Ez is mutatja, mennyire kiszámíthatatlan és összetett a horgászat az ilyen természetes vizeken. Szintén beigazolódni látszik, miszerint a halak mozgásban vannak még az igencsak lehűlt vízben is. Hiába horgásztam körül az adott területet, egy halat sem sikerült fognom. Két héttel később ismét hasonló esetbe ütköztem. Az előző napokat végighorgásztam egy árva kapás nélkül. Kínomban már megjártam vagy három helyet is, mire az utolsó egy órában sikerült „beülnöm” a tutiba, végül sorra foghattam a termetes bodorkákat és vörösszárnyúakat, ritkábban pedig kizárólag dévéreket. Minden egyes dobásom kapással végződött, alighogy leért a kosaram. Úgy gondolom, ennél jobb bizonyíték nem kell, itt valóban jó helyen jártam.
Ismételten elmondhatom, a nagy becsben tartott Zsitvám újra és újra meg tud lepni. Nem gondoltam volna, hogy február derekán, a tél legjavában ilyen mozgalmas és aktív horgászatban lehet részem ezen a csatornán. A téli hidegről teljesen megfeledkezik az ember, hisz felhőtlen szórakozás, amikor szinte dobásonként foghat egy gyönyörű bodorkát vagy megannyi szép dévérkeszeget, emellett a megfogott halak darabszáma sem elhanyagolható egy mindössze pár órás horgászat alatt.
Hasonlóan szép téli élményeket kívánok mindenkinek!
Fotók: Bottyán Marián
