Sokáig egyszerűen „Fókának” becéztük ezt a kicsi öblöt, mely a Rákos-patak és az Újpesti-öböl között fekszik szerényen. Rendhagyó neve egy cég, a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat kezdőbetűiből tevődik össze, bár talán egyre inkább a gyorsan épülő Marina Part jut először eszébe erről az öbölről a legtöbb embernek. Azért remélem, nem Marina-öböl lesz a neve…
Tizenéves horgászként gyakran besurrantunk az öböl belső részének idegenek által nem látogatható ipari területére, arra is volt példa, hogy kizavartak minket a sügérekben dúskáló víz partjáról. A kaviccsal, sóderrel, homokkal megrakodott uszályok közül mindig horgonyzott egy-egy öreg jószág a kövezéssel ellátott partoldal mentén, ezzel szélcsendes, nyugodt körülményeket biztosítva. A sügérek (nem egy közülük a félkilós súlyt közelítette) szinte kizárólag itt, a partvédő sziklákkal megrakott kirakodási részen tanyáztak (nem csoda, a mély merülésű vízi járművek miatt legalább 4-5 méteres mélységben kotorták meg a feneket), az öböl többi, agyagos, kopár (és lényegesen sekélyebb) területén inkább a keszegfélék (bodorkák, karikakeszegek, dévérek) domináltak.
Jómagam hosszú évek óta nem járok be a FOKA belsejébe, köszönhetően a Marina-építkezéseknek. Tekintve, hogy hajó (vagy inkább jacht, illetve motorcsónak) kikötő is épül az öböl közepéig benyúló móló képében, a nem is olyan távoli jövőben minden bizonnyal igencsak megnövekedő vízi forgalom a nyugalomra vágyó emberek, no meg a halak idegeit biztosan cincálni fogja. A közelben lévő Újpesti-öbölbe ezért sem igen megyek szívesen.
De a FOKA-öböl torkolata még ma is kedvelt célpontom. A fővárosi Dunának ez az egyik azon ritka területe, ahol viszonylag háborítatlan állapotok uralkodnak, kevesebb a szemét, több a cserje, a fa, és nagyobb a csend. A szürke gémek „járata” rendszeres időközökben húz el fejünk fölött, a vadkacsák közönségesnek számítanak, ritka alkalmakkor pedig jégmadár süvít el eldobott türkizkő képében.
Alacsonyabb (lehetőleg 200 cm alatti) vízállásnál érdemes zergeként egyensúlyozva lebukdácsolni a sziklákkal megpakolt partra, és csontkukaccal, gilisztával csalizva, könnyű fenekező készségünket a Duna gyors sodrásának, illetve a hatalmas visszaforgó nyugodt felszínének határára (általában 20-30 méterre) bedobni. A többnyire 20-25 g-os ólom 20-30 cm-es előkéjénél még további 20-30 cm-rel túlnyúló zsinórra (tehát inkább „véghorgos”, mint végólmos a szerelék) felkötött pici, a kisujj körménél nem nagyobb horoggal várom az öböl lakóit. A torkolat beljebb eső, állóvizet idéző részében úszózva, 2-2,5-3 m körüli eresztékkel (lényeg: a horog fenék közelben legyen), esetleg némi etetés mellett is jó eséllyel horgászhatunk. De mire is számíthatunk a 2-3-(4) m mély, „lötyögős”, lomha áramlású vízben?
Legjellegzetesebbek talán a kősüllők. Rajonganak a gilisztáért, még a 30-35 cm körüli „bandanagyok” is szívesen megkóstolják a nem éppen ragadozók számára kínált férgeket. Az átlag azonban alig 20 cm körüli, a lelkiismeretes horgász még az ekkora (elvihető méretet elért) egyedeket is visszaengedi, hisz egy ilyen méretű, de soványka kősüllő az ember fél fogára sem elég. Természetesen halszelettel, kisebb csalihallal (pl. razbórával) gyakrabban találkozhatunk szebb „kövesekkel”, ebben az esetben a nemesebbik rokon érdeklődésére is jó esélyünk lehet (sajnos, egyre ritkábban).
A borongósabb, esős időjárás mintha serkentené e csíkos ragadozók étvágyát, legalábbis ilyenkor gyakrabban találkoztam velük. Valamikor termetes sügérek is rendre elcsábultak a szaftosabb gilisztákra, vagy kishal csalin okoztak a süllőkénél vehemensebb kapásokat. Manapság ijesztően meggyérültek e színpompás halak, ahogy a kicsit erősebb sodrású részeken régen tömegével előforduló selymes durbincsok is. Utóbbiak lenézett rokona, a vágó durbincs azonban ma is szép számmal nyelheti gyomorra a csalit, ha nem igyekszünk a bevágással.
Ha már elegem van a befolyóknál hemzsegő horgászok tömegéből, akkor szívesen üldögélek a fővárosi dunai horgászok számára kincsnek számító nyugodt, csendes, relatíve tisztább, zöldebb körülményeket biztosító parton, ha nem is számíthatok nagy halakra. Mert itt bizony inkább a sok kicsi sokra megy, vagy a változatosság gyönyörködtet elvén működik a horgászat. Valóban sokféle halat lehet itt fogni. Hébe-hóba márnák, harcsák is meglephetik a türelmesebbeket (talán évente 2-3 alkalommal), nem úgy, mint a szemtelen gébek. Legyen az békafejű -, kerekfejű-, vagy folyami géb, mindegyikük okozhat kellemetlen meglepetéseket. Bár mintha idén kevesebben lennének…
A keszegfélék közül a Dunához közelebbi, sebesebb sodrású részeket a bagolykeszeg és a jász, míg a valamivel beljebb lévő, szinte állóvízi viszonyokat a bodorka és a dévér részesíti előnyben. A karikakeszeg mindenütt előfordulhat, idén soha nem látott számban jelentkeztek a kisebbnél kisebb apróságok. Egyik alkalommal pedig egy furcsa hibrid akadt a horogra, tippem szerint dévér és bodorka frigyéből születhetett a nem mindennapi utód.
Ha már ennyi keszeggel találkozhatunk, akkor nem hiányozhat a „legragadozóbb” fehérhal, a fenekeszeg, azaz a balin sem. Főleg hajnalban, kora reggel, illetve alkonyat idején pancsolnak hangosan űzve, hajszolva a küszöket az őnök, bár a legtöbbje inkább alulról súrolja a mérethatárt. Ha békéshalra horgászunk, még fenekezve is meglephet minket egyik-másik balingyerek.
Egészen más ez a környék, mint a rakpartok autóktól zajos, szennyezett, mocskos világa. Talán a víz elfogadható minőségét jelzik a kagylók is. Nagyon kis mederteltségnél sikerült észlelnem élő példányokat, amint lassan bandukolnak izmos lábukkal ásva, barázdát húzva az agyagos aljzatban.
Nyár vége felé gyakran próbálkoztam a beljebb eső „állóvízben” úszózva, szerény etetéssel csábítva a keszegnépet (általában vaníliás, édes ízekkel, megspékelve egy kevés puha csemegekukoricával). Az eredmény meglepő volt, mert a szép számban jelentkező karikakeszegek, bodorkák apraja-nagyja mellett mellékesen beugrott egy-egy retúr pontyocska is. Ami az aranyhasúakat illeti, idén nyáron feltűnően sok jelentkezett belőlük, főleg az öblök környékén.
De a Duna további meglepetéssel ajándékozott meg! Augusztus utolsó hetében a kora reggeli keszegezés „csattanójaként” egy 34,5 cm-es csuka kapta - szerencsére szájszélbe - a 3 szem csontit, még igazi „csukás” fejrázást is produkált a hozzám hasonlóan nyilván legalább annyira meghökkent foltos ragadozó. A Duna halfaunája úgy látszik, Budapesten is meglehetősen gazdag.
Csupán egy darabka letűnt világ a FOKA-öböl, zömében kisebb halakkal, de kárpótlásként egy kicsit közelebb érezhetjük magunkat a természethez. Az öböl végében ágaskodó, hivalkodó lakóházak azonban egy más világ eljövetelét hirdetik. Vajon mi vár a torkolat vidékére?
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
fotók (bagolykeszeg)
