Amilyen szűkmarkú, olyan bőkezű is lehet a Duna. A haljárás kifürkészéséhez azonban egy nagyon fontos tényező szükségeltetik: temérdek idő. Nagyon sok idő, évek hosszú sora. A régmúlt évek során szerzett „tudomány” azonban manapság mintha egyre inkább érvényét veszítené a folyton változó Nagy Folyamon. Mégis, mire számíthatunk jelenleg a fővárosi Dunán?
A kősüllők, süllők ideje többnyire az ősz első harmadában, felében jött el (és folytatódott egészen a jégzajlásig), noha nem feltétlenül a kishal csábította el őket: méretes példányok rendre bedőltek a gilisztának, csontinak is. Sosem volt biztos a ragadozók kapása, és csak kevés kifejezetten süllős, kősüllős pálya akadt. Általában az öblök torkolatában, lelassuló áramlásában, mélyebb gödreiben rájuk lehetett találni, és amíg tartotta magát az enyhe idő, harcsák fogására is volt az ilyen helyeken esély (pár kilós egyedsúlyig). A mérsékelten zavaros áradás is előcsalta e rejtőzködő, pokolbélű fajzatokat, nadály-pióca csalival szinte biztosra lehetett menni, akár úszózva is. Ahogy fogytak az őszi napok, úgy vált egyre csendesebbé a tűnődő folyam. Mintha a sodrása is lassult volna, mindenesetre a halak többsége takarék üzemmódra tért át, faképnél hagyva a kitartóbb horgászokat.
Csak egyetlen telelőhelyet ismertem, az Árpád-híd budai hídfőjénél, a Hajógyári-sziget déli csücske után, ahol a partoldal meredeken zuhant akár 10 méternél is mélyebbre (alacsony vízállánál). Régebben még egész télen át kínálta számos keszegféléből álló ajándékát (Karácsonyra is, Újévre és Farsangra is) a didergő Duna, ha éppen nem húzta fázós hátára a jégtáblákat. Jász-, szilvaorrú, bagoly-, karika-, lapos- és dévérkeszeg, bodorka, paduc egyaránt megfordult a hatalmas visszaforgó 2-3 emeletnyi mélységű, lassan örvénylő vizében, kishal szelettel pedig mindig számíthatott kősüllőkre a néha 20-25 centis hóban toporgó, igencsak elszánt, és vastagra beöltözött horgász.
Telt-múlt az idő. A halak jöttek-mentek, egyesek szinte teljesen eltűntek (mint például a kecsegék még a ’90-es évek közepén), mások felbukkantak, hogy aztán ismét elnyelje őket a mélyen hallgató Duna. 1995-98-ban addig sosem látott (valóban: „látott”) halak, gardák okoztak meghökkentő pillanatokat, néha egymás szájából kikapva a „szokványosabb” keszegféléknek felkínált kenyérrózsát, csontit, hogy aztán eltűnjenek a süllyesztőben.
1996-ban találkoztam az első csapással, a békafejű gébbel, a 2002-es nagy áradás pedig hihetetlen mennyiségű menyhallal örvendeztetett meg októbertől egészen januárig (a menyhal egyáltalán nem számított „csapásnak”, viszont tovább már nem bírtam a hideget). Azóta is hiába várom a magyar tőkehalak újabb rohamát.
A 2003. év hozta meg a második csapást, a kerekfejű (másik nevén feketeszájú) gébet. Az a kis folt a hátúszójában rettegett jelképpé vált a szememben. Ahol megjelent ez a hernyószerű, elképesztően falánk géb, ott később mást sem lehetett fogni már. A kenyér, sajt, kolbász sem jelentett biztosítást, ha a csali a fenékre került, rögtön „begyomrozta” ez a kerekfejű borzalom (és hamar követte a többi is). Sajnos a dunai halak zöme ugyancsak a fenéken keresi táplálékát, és legtöbbjük egyszerűen képtelen megelőzni a mindenütt tehénkedő gébeket.
Tovább telt az idő. A horgászbarátaim lemorzsolódtak, és én is egyre ritkábban engedhettem meg a gondtalan, több órás szórakozást, ami egyre kevésbé tűnt szórakozásnak. Valahogy megváltozott a Duna. Partoldalain megszaporodtak a kövezések és a műanyag flakonok, mindenütt útba eső sziklák és hivalkodva terpeszkedő lakóparkok tornyosultak. Az utóbbi években a vízjárás is bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá vált, hol minden rekordot döntögetően duzzadt émelyítően magasra, hol pedig süllyedt-apadt vészesen soványra a kelleténél szeszélyesebb folyam.
A békafejű gébek némileg ugyan megritkultak, a kerekfejűek viszont hihetetlen mértékben elszaporodtak. A régen még rendszeresen jelentkező selymes durbincsok, fenékjáró küllők jószerivel kipusztultak. A Hajógyári-sziget csücskénél fekvő telelőhely sem adott már mindig keszegeket, vagy ha mégis, akkor csak ősz végéig, vagy a tél elejéig lehet számítani rájuk. A harmadik (noha a gébekhez mérten talán kevésbé jelentős) csapást megtestesítő kormoránok nem egy esetben fedezték fel a halban bővelkedő telelőt. Ha a zordabb tél jeget hozott, a lassan örvénylő vermelőhely fölött keletkező, egybefüggő jégpáncél óvta meg a pihenő halakat a felülről jövő csőrös veszélytől (igaz, ekkor a horgászat is szünetelt). A tavaszi áradás sem mindig érkezett időben, vagy ha meg is jött, a kelleténél rendhagyóbb tavaszi időjárás hűtötte le, vagy melegítette fel nagyobb mértékben a szélvizeket. A sügérekből sincs már annyi, mint korábban, és hiányolom a fejes domolykók szeleburdiságát is, csakúgy, mint a balinok őrjöngő, lavórnyi rablásait. És merre lehetnek a kecsegék?
Egyik évben fent, másik évben lent. Lehet, hogy az idei hűvösebb év, a magas vízállás nem kedvez túlságosan a horgászatnak, lehet, hogy a gébinvázió (és a rakparti beton) lassan minden talpalatnyi helyet elfoglal a Dunán, talán jövőre másképpen alakulnak a dolgok. Talán erőre kap a megfogyatkozott süllőállomány, vagy a menyhalak felmentő seregei segítenek csökkenteni a gébek állományát. Lehet, hogy egyszer a Rákos-patak is természetes mederben folyhat a Dunába, melynek partján talán nem csak az autóforgalomnak lesz szabad járása.
Ki tudja? Egy szép napon még az is megtörténhet, hogy újra vizák vonulhatnak a fővárosi Dunában…
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
fotók: bagolykeszeg
