Míg a csípős, bíborszínű hajnalok az őszi ködpárát kergetik a magasba, a virradat a horizontra mászó sötétszürke felhőktől úgy tűnik, mintha eső előtti lenne. Ma is így volt mikor beszereltem. A párolgó Duna levegőjébe meredező horgászbotomat nézve, tudtam, hogy nem lesz eső, hisz mindez őszi tünemény. Reggel óta a Duna parton, az újvidéki Zsezsely híd talpazatára felállított "új" híd alatt kuksolok. A horgászbotom újra megrándult, begörbült, akasztottam.
Figyelem a vizet, nézem a horgászbotokat, a hídlábakat, az új hidat.
1959-1961 között épült az igazi, 466 méter hosszú, Branko Žeželj neves arhitekta által tervezett híd, amely valamikor Újvidék gyöngyszeme volt. A központi oszlop ásatása folyamán, mamut fogat és állkapcsot szedtek ki a Duna mederből az építészek.
A száradó falevelek meg sem moccannak. A verőfényes napsütésnek érzem a fogát.
A táj teli van rozsdaszínű gazzal, virágozni próbálkozó vadvirággal, meg őszi fakó, színtelenül kéklő mezei katánggal. Közelednek a hidegek. Csak a diófa vidul. Érik a gyümölcse.
A híd környékén köves a meder és a Duna mélysége eléri a 40 métert is. A bombázáskor vízbehullott betondarabok még inkább egyenlőtlenné tették a vízmedret. A 400.000 lakosú városból szívesen járnak ide a horgászok. Ki csónakból, ki a partról veti be horgait a kavargó Dunába.
Különös ez a horgászhely. Az egyszer bevetett horgot leggyakrabban csak akkor lehet a vízből kiszedni, ha kapás van. Ilyenkor jó erősen kell bevágni, és azonnal emelni, húzni kell a halat, kihasználni az első sokkját, amikor kirohanásával, harciasságával kiemeli a csalit az éles kövek, betondarabok közül. Ellenkező esetben elmaradhatatlan a zsinórszakítás, horog kiegyenesítés-törés.
Ezen a terepen legtöbben egész nyáron, sőt még októberben is harcsáznak. Csaléteknek csirkebelet, szagos disznómájat, durbók rózsát, lótetűt, negyed kilós kárászokat használnak. Az idén a kilométernyi hosszúságú köves mélységéből több mint 200 nagybajszos került horogra. A szemtanúk elbeszélése alapján, a legnagyobb fogás 122 (!) kilogrammos volt. A nem mindennapi eseményben részesült csónakos horgász segítségére, 14 ladikos kolléga evezett. A többórás küzdelem után, a vízfenékről fölemelkedett óriást, végül is a közelben állomásozó folyami városi rendőrség embereinek sikerült hajójukra emelni.
Ez a Duna szakasz olyannyira jó harcsázó helynek bizonyult, hogy itt csak elvétve kuttyogat valaki, hisz a csendes fenekezéssel is jók a fogások.
Aki dévérezni jár ide, akár úszós felszereléssel, akár etetőkosaras fenekezővel, a hídlábtól kissé távolabb, hol már kevésbé akadós a meder, csontira, piros gilisztára horgászva nem marad zsákmány nélkül.
Én márnázni jöttem. A márna kitűnő úszó, nem fél az erős víztől, könnyedén mozog a víz alatti kövek között. Sőt az erős sodrásokat kimondottan kedveli, hisz a vízfenéken élelem után kutatva könnyebben felforgathatja a kődarabokat. Különösen a hídláb alatt és annak közvetlen közelébe érezi magát otthonosan. A füstölt sajt kiválóan bevált csali, hisz egy másfél kilós márnát még reggel 9-kor sikerült kiszednem.
A vízre hajló botom újra kapást jelzett. Begörbült.
Akasztottam.
A zsinór szelte a vizet. Felemeltem a halat a vízfenékről.
Amikor az újabb márna a felszínen megjelent, láttam, hogy az előzőnél valamennyivel nagyobb.
Szákoltam. A halzsákomba a másik mellé raktam. Bőven megvan a mai ebédre való.
Egy óra felé jár az idő. Csomagolhatok haza.
Horgásztam, kapásom volt, görbült a nyél, akasztottam, fárasztottam halat, szákoltam. A táskámban a két márna, de akármennyire eredményes volt is a horgászat ezen a Duna szakaszon, nem hagy alá egy nyomasztó közérzet. Nem tudom a Zsezsely híd lábánál igazán átélni a horgászhely gyönyörét.
