Kevés hely van a fővárosi Dunán, ahol ne fedné otromba partvédő kövezés a partot. Ha az áradó Duna restelkedve takargatja szürke, durva, jellegtelen szikláit, könnyen pórul járhat az itt először halat fogni szándékozó, a mederviszonyokat nem ismerő horgász. Ki tudja, mennyi ólmot, rozsdálló horgot rejt a kövezés mélye? Van azonban egy-két szelídebb, kavicsos, sekély vizű partszakasz, ahol egészen mások a játékszabályok. Ahogy az Árpád híd pesti hídfőjénél is.
Hol több mint száz méteren át elnyújtózkodó, napozásra csábító föveny, hol keskeny sáv, amit bármikor elboríthat az árvíz. Az Árpád híd közvetlen szomszédságában elterülő lapos part szerencsére (még) mentes a kövezés szikláitól, számos folyóvízi hal örömére. Néhány mogorván ücsörgő kődarab azért itt is szívesen magához vesz néhány szereléket, különösen a távolabbi részeken.
Ahogy ropog lépteim alatt az uszadékkal kevert murva, néha a jelen embere számára már rég ismeretlen, vadabb Dunára gondolok. Elképzelem, ahogy valaha nászúton lévő mázsás vizák hasították a még betöretlen, hajók által kevésbé háborgatott Folyam habjait, kisebb rokonaik, a kecsegék szorgosan kutatták a férgekben dús medret, közöttük kövér márnák turkáltak csámcsogva, és hatalmas paducnyájak legelésztek mindenütt. Selymes durbincsok vetélkedtek bucók és fenékjáró küllők népes csapataival a finomabb falatokért, süllők serege alulról, balinok garmadája felülről állták útját a prédának, és télen sem lehettek biztonságban a kishalak a szerelmi mámorukban is éhes menyhalaktól. Amikor eljött az ideje, az esőktől terhes, vajúdó Duna megkönnyebbülten öntött ki az árterekre, szinte az év felében bőséges táplálékkal, védelemmel ellátva ringatta ivadékok millióit, de emellett tört-rombolt, fákat döntött vízbe a kanyargósabb részeken. Amíg azonban egyik oldalt marta, pusztította a partot, a másikon homokos-kavicsos ágyat épített. A laposan nyújtózkodó Sóderos üde színfoltként hirdeti, milyen is lehetett valamikor a városi Duna.
Első dunai kalandozásaim fő helyszíne volt ez a lapály. Nem egy márnával harcoltam a sebesen iramló vízben, selymes durbincsok intettek óvatosságra égető sebet okozó tüskéikkel, és itt hittem életem első fenékjáró küllőjére azt, hogy kis márna. Akkoriban sem járták túl gyakran horgászok a partot, aki mégis kíváncsi volt az itteni Duna ajánlataira, főleg márnára számíthatott. A keszegek közül ma is meghatározó errefelé a paduc, a szilvaorrú keszeg, noha hetek-hónapok telhetnek el, mire jelenlétükkel végre megtisztelik a kitartó horgászt.
De mire is számíthat a jelen horgásza a Sóderoson? Szemre merő homok- és kavicstenger az egész part, csak az itt-ott heverő sziklák (és az egyre szaporodó műanyag palackok, sörösdobozok) törik meg az egyhangúságot. Ez azonban csak a felszín. A parttól befelé haladva egyre több akadó marasztalja szerelékünket, a híd alatt valóságos horogtemető terül el. Közepes mederteltségnél (ekkor nagyjából 5-15 méter látszik ki a partból) sem érdemes 15-20 méternél messzebb dobálni, bár a márnák jó része kétségkívül ennél beljebb szokott csámborogni. A meder többnyire lassan lejt, de néhol arasznyi hirtelen törések adhatnak jó haltartót, akár a süllők számára is. Az áramlás erős, de a hídhoz közelebbi, part menti részeken kialakuló apró visszaforgók örvénylése jó eredménnyel kecsegtethet (különösen alacsonyabb vízállásnál), noha a víz itt gyakran csak térdig ér.
Legyen szó akár úszózásról, akár fenekezésről, az etetés javíthat az eredményen. Érdemes -főleg úszózásnál - kenyérzsákkal csalogatni a húzós víz lakóit, elsősorban keszegféléket (gyakorlatilag bármi jöhet, gyakoribb fajok: jász-, bagoly-, és karikakeszeg, sajnos, egyre ritkábban paduc, szilvaorrú keszeg, még ritkábban leánykoncér), de ilyenkor bezzeg nem rest a márna sem közelebb húzódni. A folyóvizeknél használatos úszók (kezdve a házilag gyártott hungarocell-dugótól egészen az extrém külsejű, lapított testű típusokig) bármelyike alkalmas, de a gyors sodrás miatt 2-3 g terhelhetőség alá ne menjünk (indokolt esetben ennek 2-3-szorosára is szükség lehet). Az eresztéket úgy állítsuk be, hogy a csali (pl. csontkukac, giliszta, kenyérrózsa) a fenék közelében illegesse magát a vendégek előtt. Természetesen, ha megvan az eszköztárunk hozzá, alapos medervizsgálatot követően a rakós horgászatnak sem lehet akadálya. 5-6 méternél beljebb már inkább fenekezni érdemes. E módszernél a sebes áramlás megköveteli a laposabb, szögletesebb ólmok használatát (nem feltétlenül a súly számít, 20-30 g már megfelelő lehet), a zsinórvastagság a ritkább elakadásokra való tekintettel ne haladja meg a 30-as méretet (én erre a célra 20-25-ös damilt használok, 25 g-os ólommal, többnyire végólmos összeállításban - a horog azonban legalább 20-30 cm-rel hosszabb előkén lebeg, mint a nehezék). Csalinak ugyanaz jöhet, mint úszózásnál, márnára persze remekül beválik a sajtkocka is.
Idén tavasszal sokáig hömpölygött duzzadtan a Nagy Folyam. Uszadékkal teli, lassan melegedő vize nem csábított a dunai horgászatra, és a várva várt apadás után egy darabig az Erzsébet hídnál pótoltam a hiányt az ott hancúrozó, nassoló jászokkal. De jóból is megárt a sok, és mi tagadás, eddig nem nagyon próbáltam ki sehol sem az etetést (a kenyérzsákosat leszámítva), ahol pedig erre szükség volna. Mert a Sóderoson bizony elkél egy kis ösztönzés, mert itt se kanális, se lakoma, se dőzsölés. Nos, augusztus első vasárnapján, az újabb áradás elején egy kilónyi vaníliás etetőkajával (a kíváncsibbaknak: Maros-Mix), illetve fél konzervdoboznyi puha csemegekukoricával (az emberi fogyasztásra is alkalmasból) vágtam neki a lapos partnak.
Az összekevert „kanálispótlót” kétfelé porcióztam (a fél kiló etetőanyaghoz 3-4 maroknyi, kézzel még egy kicsit összemorzsolt kukoricát adtam), gondolva a reggeli, majd a késő délutáni horgászatra. A vízpartra éréskor annyi Duna-vizet adagoltam a keverékhez, hogy jól összetapadó, kissé lapított, tyúktojásnyi méretű gombócokat gyúrhassak belőle. Bizony, ebből a mennyiségből túl sok gombóc nem született, de reméltem, hogy az egyenként 3-4 órás pecára elegendő lesz a dózis.
Először kora reggel, negyedórával 5 óra előtt találtam magam az Árpád híd tövében. A hűvös levegő, a szemerkélő esőt könnyező bánatos felhők inkább őszi, mint nyári napot idéztek. A Duna szunnyadva hentergett medrében, még nem ébresztették fel a veszteglő hajók. A Sóderosra levezető lépcső fölött néhány méterre láttam meg a legközelebbi apró visszaforgót, ahol a víz valamelyest lelassult annyira, hogy a hamarosan meginduló hajóforgalom ellenére is némi etetés maradjon a kiválasztott területen (ami nagyjából 2-2,5 méterre volt a parttól, mindössze 50-70 cm körüli vízmélységgel). Az elkészített gombócokból kettőt-hármat a legcsendesebbnek tűnő részbe dobtam. Könnyű úszós szerelékkel láttam hozzá a feladatnak, hisz’ a sekély partközeli sávban próbáltam szerencsét.
Az első vendégek meglepően hamar, pár perc elteltével jelentkeztek. Elsőként egy csöpp karikakeszeg csábult el a 3-4 tagú csonticsokorra, izgalmában szépen elmerítette az úszót. Őt követte egy éppen tenyérnyi jász-gyerek, ami nem lepett meg túlságosan, lévén pár nappal ezelőtt tett terepszemlém alkalmával mások már fogtak néhányat a közelben (ők is gombóccal etettek, tulajdonképpen ez adta az ötletet saját kísérletemhez).
A folytatás azonban kissé elgondolkodtatott. Snecikre persze bárhol rábukkanhatunk, ahogy gyűrűzik a Duna hátát e szemfüles halacskák, jelezve, hol úsznak. Az etetésre kéretlenül hatoltak be, habzsolva a nem nekik szánt ételt. Számíthattam volna rájuk. Az időről időre közéjük csörtető balinoktól sem zavartatták túlságosan magukat, pedig előfordult, hogy repülőhalként perdültek a levegőbe. Hogy maradjon is valami az asztalon, egy-egy gombócot dobtam ismét, hogy felkeltsem a lassabban ébredező keszegnépséget. Vártam, közben egyre-másra pöcögtették kiemelve az úszót a termetes, jó húsban lévő küszök. Mit tehettem, bevágtam nekik, ha már annyira ízlett nekik a vaníliás-kukoricás keverékem. Úgy másfél óra alatt szinte csak velük szórakozhattam, csupán 3-4 kisebb jásznak volt ideje a csontit megízlelni.
Kissé eluntam a „piszézést”, kézbe vettem egy teleszkópos, könnyű fenekező botot, rajta 18-as damillal, 20 g-os körteólommal, őrülten tekergőző csontkukacokkal. Az etetéstől lejjebb vagy 10 méterrel, a folyásnak kicsit ferdén lefelé, 5-6 méterre a parttól vetettem be a szereléket. Persze, közben a másik bottal is kérdezgettem a keszegeket, megjött-e már az étvágyuk? Röstellem leírni, de tényleg így volt, noha folyóvízen elég nagy hebehurgyaság egyszerre fenekezni és úszózni. Ráadásul a fenekező készség orsójának sem állítottam be a fékjét, mert nem számítottam komolyabb ellenfélre. Az ember persze a hibáiból tanul, engem is alaposan megleckéztetett a már kora reggel is igencsak élénk, 40 cm körüli márna, aki emlékül magával vitte a körömnyi méretű horgot. Kissé rendeztem soraimat, és inkább visszatértem az úszózáshoz. Kitartásomnak meg is lett a jutalma, ezúttal végre nem sneci, hanem egy nemes hal akadt a horgomra! Igaz, még nagyon kiskorú villámkeszeg volt az illető.
Aztán végre-valahára mintha csökkent volna a küszök őrjöngése, talán a komótosabb, ám erősebb testfelépítésű jászok számára adták át a lakoma jogát. Spóroltam is a gombócokon, inkább kisebb darabkákat dobtam nekik, néha a kukorica maradékból is egy-egy maréknyit szórtam körítésnek. Tevékenységemet a nagyobbacska, süldő-jászok is díjazták, bár az éles horog aligha volt ínyükre.
A következő - apró termetű - jelentkező azonban gyanúsan tohonyán védekezett, és félelmem erősödött a hengeres test, tömpe fej láttán. Kerekfejű géb! Tavaly nagyon sok terpeszkedett belőlük szinte mindenütt, és ahogy az első rácsimpaszkodott a horogra (lett légyen giliszta, csonti, sajt, halszelet vagy kenyérgombóc a csali), úgy követte mágnesként a többi. Ahogy azonban közelebbről szemügyre vettem az apróságot, megnyugodtam. A fővárosi szakaszon jóval ritkább folyami géb volt ugyanis őkelme. Ment is vissza a vízbe.
E kis kitérő után azonban, egy lassú úszósüllyesztést követően - ahogy azt gyakran hangoztatják hasonló esetekben - elszabadult a pokol. Alig volt időm a féket beállítani (persze, úszózva, alig 2 méterre a parttól, 50 centis eresztékkel dehogy számítottam nagyobb halakra), a legalább 15-20 méterre eltávolodott ellenfelem annak rendje és módja szerint elszántan próbálta felszántani a feneket, miközben erőművész módjára a folyásnak felfelé haladt. E harcmodorból sejtettem, bajszos torpedóval hozott össze a sors, most már csak rajtam múlt, hogy a 16-os damillal óvatosan, türelemmel partközelbe (és a kezem ügyébe, hisz’ merítőt sem hoztam magammal) terelhessem a Duna egyik legerősebb halát. Az első kirohanásokat követően fokozatosan csökkent ereje, és bizonyos idő elteltével (találgatni tudok, valószínűleg 3-4 perc múltán) végre téglavörös farkával integetett dühösen idei első méretes márnám.
A nagy locspocs nyilván elűzte a reggelizőket, de szűk negyedóra és az utolsó 2-3 gombóc után még néhány ifjú jász nem tudott ellenállni a nyüveknek. A fotózás kedvéért egy nagy vödörben összegyűjtött sneciket, keszegeket, illetve a márnát is visszaadtam a Dunának, gyarapodjanak, nőjenek egészségben, sok ivadékkal szaporítva fajukat.
Nem szaporítom a szót, a délutáni kiruccanás is hasonló eredménnyel járt. Annyi különbség azért volt, hogy a víz szintje 16 órára már körülbelül 10-15 cm-t emelkedett, a Sóderos csupán egy keskeny, alig méter szélességű csíkká zsugorodott. A korábbi visszaforgó alakja is megváltozott, a sodrás erőszakosabb örvényeket kavart, ráadásul a hajók is sűrűbben emeltek kisebb-nagyobb hullámokat.
A délutánra beosztott etetésből a helyszínen összegyúrt (ezúttal valamivel lapítottabb) gombócok bedobását követően ismét a drabális méretű küszök figyeltek fel először a terülj-terülj asztalkámra. Csak egy-két jászocska tartotta bennem a reményt, várjak még egy kicsit. Nagyjából 1-1,5 óra után kezdtek a jászok gyülekezni, noha a hajók-keltette hullámzás (ami után általában újabb gombócot szolgáltam fel a lustább uzsonnázóknak) miatt gyakran negyedórák teltek el kapások nélkül. A keszegek átlagmérete azonban nagyobb volt, némelyik már-már közelítette a 30 cm-t is.
A mindig a közelben ólálkodó fenekeszegek közül is bedőlt egy serdülő példány, és nagyon örültem a szépséges fejes domolykónak, ahogy a sötétedéskor jelentkező - az aznapi élvezetes és egyben tanulságos horgászatra pontot tevő - néhány virgonc fenékjáró küllőnek is. Minden jó, ha jó a vége: nem fogtam egyetlen egy kerekfejű gébet sem!
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
