Az életben vannak egyszeri, megismételhetetlen pillanatok, és vannak olyanok, amelyek évről évre visszatérnek. Az egyszeri pillanatot meg kell ragadni, teljes szívvel kell átélni, úgy, hogy évek múlva visszagondolva beleborzongjon a lelkünk. A visszatérő pillanatokkal könnyebb a dolgunk, hiszen ha elmulasztjuk, bizonyos idő elteltével újra készülhetünk annak megragadására. Az évnek van egy időszaka, ami a naptáramban évről évre piros betűvel van bevésve. Ez azt jelenti, hogy ismétlődő, visszatérő alkalomról van szó, de ebben az esetben valahogy ez mégsem így van. A kérészek rajzása minden évben megtörténik, de olyan csoda ez, amit nem lehet elégszer átélni. Minden egyes év, amikor a Tisza virágzik, ünnep. Ünnep a folyónak, a horgásznak, a halaknak. Szomorú is egyben ez az ünnep, hiszen ki hallott már olyanról, hogy a résztvevők elmúlása a következő évek virágzásának záloga?
A csónak lassan araszol a folyó hátán, hosszú V betűt hasítva ki a fodrozódó vízből. Szememmel hosszan követem a távolodó hullámot, egészen addig, míg a szakadt parthoz érve önmagába fordulva el nem hal. A márgás agyagból épített partoldal jól tartja magát. A nap kicsit lazított szorításán, a felfröccsenő víz simogatja az arcom. Csend van, csak a motor halk duruzsolása verődik vissza az árnyékba burkolózott partról. Az elmúlt napok esőzései zavarossá varázsolták a folyót, de Ő ezzel mit sem törődött. Némán, zokszó nélkül cipelte súlyos terhét a messzeségbe. A langyos nyári alkonyatban van valami a levegőben. Valami, aminek minden évben el kell jönnie. A pontos dátumát csak sejthetjük, a folyónak nincs naptára. Egy biztos, az előző napok már sejtetni engedték a csodát. A távolban sirályokat fedezek fel. Szememhez emelem a látcsövem, talán ők már részesei a pillanatnak?
Csalódottan teszem le a gukkert, csak egymással civakodnak. A folyó hallgat, egyelőre elrejti gyermekeit, akiket évek óta nevelget, óv, hogy ilyenkor elengedve őket, szerelmükkel megfiatalítsák vénséges ábrázatát. A csónakot a sodorvonalba kormányozva, elcsendesedett motorral csorgok lefelé. Ahogy a napok, úgy szaladnak el a csónak alatt az apró hullámok. Ringatják, forgatják a súlyos terhet, amit hátukra bízott a véletlen. Felegyenesedek. Derekamba már berágta magát az idő, hangos ropogással űzöm ki belőle. Sokféle gondolat kavarog bennem. Felsejlenek arcok, akik már nincsenek velem, és az arcokhoz köthető pillanatok, amelyek ma is megmelengetik a szívem. Várok. Csak ennyit tehetek. Lehet, hogy ma lesz a napja, lehet, hogy holnap. Minden nap el kell jönnöm, nehogy elszalasszam.
A folyó, mintha tudná, mennyire vágyom látni gyermekeit, egyet útjára bocsát. Messziről észreveszem, ahogy aranyba vonva táncra perdül. Szememmel társait keresem, de egyelőre csak őt látom, ahogy felemelkedve, majd lebukva igyekszik megszabadulni régi, kopottas gúnyájától. Ahogy egy úriemberhez illik, legszebb ruhájában készül a táncra, csak még pártában van. Szememmel követem a kis ficsúrt, ahogy a víz fölött ide-oda cikázva keresgél petrezselymet áruló hölgyemény után. Valami készül. A varázslat hirtelen bekövetkezik. Pillanatok alatt megelevenedik a víz, itt is, ott is zizeg a felszín. Szinte a semmiből, varázsütésre kezdődik a csoda, hogy ebben az évben, ha csak kis időre is, de csodaszéppé változtassa a Tisza arcát. A szerelmesek tánctermévé változik a vén folyó. Míg előttem lassú valcer kezdődik, addig tőlem távolabb argentin tangóban simulnak egymáshoz a párok. A kérészek násza kezdetét veszi.
Kicsit furcsán érzem magam, hiszen a szerelmesek „légyottjának” vagyok hívatlan vendége. Őket azonban ez cseppet sem zavarja. Semmivel sem törődnek, csak egymásra figyelnek. Tudják, nincs sok idejük. Mindössze egy szűk óra adatott meg nekik e felszíni élethez, de ezt a kis időt a legédesebben szeretnék eltölteni. Azt mondják, a kérészek élete a legcsodálatosabb. Csupán a szerelem adatott meg nekik. Akik így gondolják, talán nem tudják, hogy ami a szemük előtt történik, az egy hosszú, küzdelmes élet utolsó fázisa. Mintegy kárpótlás a sok veszélyért, aminek ki vannak téve addig, amíg el nem jön a nász ideje. Nem csupa gyönyör a kérészek élete, csak amit a nászrepüléskor látunk, az a valóban irigylésre méltó.
Ami szép, az a felszín felett történik, ami nehéz, fájdalmas és veszélyekkel teli, az a mélyben, a kíváncsi szemek elől elrejtve. Így van ez a mi életünkkel is. A külső, kíváncsi szemlélő sokszor csak a csillogó felszínt látja, a mélyben rejlő gondokat, feszültségeket nem. Mi, emberek is hasonlítunk a kérészekhez. Kifelé legszebb arcunkat mutatjuk, igyekszünk a bennünket nyomasztó gondokat elrejteni mások elől. A különbség csupán annyi, hogy nekünk az élethez több idő adatott meg, így sokkal tovább kell álcáznunk magunkat.
A folyó már szerelmeskedő párokkal szeplőzve, komótosan ballag tovább. Lágyan ringatja az egymásra talált párokat, bár elég nehéz megállapítani, ki kivel van. Egy leányra akár 4-5 kérő is jut, akik egymást túllicitálva igyekeznek elsőséghez jutni. A levegő szinte vibrál a gomolygó, fülledt szerelemtől. Sokan a csónak deszkáján igyekeznek megszabadulni hétköznapi ruhájuktól, mások a parti bokrokat szemelik ki öltözőnek. A levetett gúnyáktól lassan kifehérednek a gallyak, mintha dér lepte volna be a partot. A nászt most semmi sem zavarja. A zavaros víz elrejti a szerelmeseket a éhes pikkelyesektől, akik ilyenkor már javában habzsolnák a kezdődő életet. Csak itt-ott látni egy-két mohó uszonyost, a víz csendes, csak a szerelemben összefonódottak törik meg a felszín némaságát.
A nap is hangulatvilágítással segíti az egymásra találást. Pironkodva, szégyenlősen rejti orcáját a part menti fák ágai közé. A nász lassan végéhez közeledik, egyre kevesebb kérész repked a víz felett. A csoda ma eddig tartott. Amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen ér véget. A fáradt, kimerült szerelmesek, miután szerelmük gyümölcsét a folyóba szórták, megadóan simulnak az öreg Tiszához. A folyó már sokszor látta, érezte ezt a simogatást. Teste befogadta mind az életet, mind az elmúlást. Nem szomorkodik, inkább örül. Tudja, hogy az ő életének is egyik záloga az évről évre ismétlődő virágzás. „Temető a Tisza, mikor kivirágzik.” Ő inkább bölcsőnek érzi magát. Méhéből engedi útjára az életet, hogy az, új életet bízzon rá. Ő csupán dajkálja, a maga módján vigyázza a rábízott életet. A bölcsőtől a sírig kíséri gyermekeit.
A szerelembe belehalt kérészeket tovasodorta már a víz. Most egy pillanatig valóban temető a Tisza. Én is fejet hajtok. A csónak orrát a kikötő felé fordítva sok gondolat kavarog bennem. Bölcsőtől a sírig.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Takács Péter (t_peti), Polyák Csaba (csabio)
Videó: Takács Péter
