A Duna mindig tartogat meglepetéseket. Egyik évben sosem látott partoldalak tárulnak fel a porzó, rekkenő augusztusi aszály nyomán, de a következő évben egész nyáron-őszön át dagadtan fortyog akár télvíz idejéig a Nagy Folyam. Hiába nagy a vízhozama, hatalmas medre bizony könnyen megtelik a kelleténél esősebb időszakokban. Csak pár napig áztassa vízgyűjtő-területének felsőbb régióit az eső, a hatás nem marad el. Mit tegyen az elszánt horgász, ha egyik napról a másikra métereket duzzad a Duna? A vízparton meglepően gyorsan terjednek a hírek, fél füllel mindig érdemes a beszélgető társakra is figyelni. A Rákos-patak az egyik olyan hely, ahol magas vízállásnál érdemes próbálkozni.
Ha a fővárosi Duna kevésbé látogatott pesti oldalán, annak is az Árpád híd feletti részén járunk, nem sokkal a Dagály strandon túl, a vízállástól függően hol egy csenevészen folydogáló, betonpartok közé préselt patakocskára, hol egy hízottan, lomhán ténfergő, Sió-csatorna méretű vízfolyásra lelünk. Neve: Rákos-patak. Megtévesztő az elnevezés, mert partjainak kinézete alapján inkább csatorna, mint patak, és manapság már rákokban sem nagyon dúskál. A torkolati részén a Rákos-patak csak annyiban különbözik a hasonlóan gyalázatos állapotú Ördög-ároktól, hogy fedetlenül tárja elénk a szomorú valóságot (hiszen még a medre is afféle mesterséges vályú), illetve valamivel tisztább a vize.
Alacsony mederteltségnél hiába keresnénk halakat az alig 50 cm széles csatornában. Annál inkább megnő e víz jelentősége áradáskor, főleg a tavasz végi és a nyár eleji időszakban. A nagyon lassan áramló, többé-kevésbé áttetsző, sötét vízben ilyenkor az ezüstkárászok gyakran tömegesen kéredzkednek fel a csontkukaccal, gilisztával csalizott horgokra. Érdekes módon a tavalyi, majd az idei „kárászozó szezon” rendre apró, pár centis töpörtyűkkel jutalmazta a szórakozni vágyókat (még a küszök sem tudtak versenyre kelni a falánk apróságokkal).
Természetesen a későbbi áradások is számos halat csalhatnak a patakba. Így történt ez augusztus tizedike táján is, amikor a Nagy Folyam gondolt egyet, és elzavarta partjai mellől a horgászokat (sőt, majdnem a rakpartra is kilépett dühében). Én is kénytelen-kelletlen hátat fordítottam a szürkésen zubogó, duzzogó Dunának, és egy kora reggelen könnyű úszós szerelékkel a lényegesen szelídebb „Rákost” kérdeztem: mi újság?
A Rákos-patak medrének alsó, betonnal bélelt része teljesen eltűnt az áradással. A töltésen dúsan burjánzó, néhol derékig érő növényzet mintegy félméteres darabon süllyedt a vízbe, nyilván a halak szívesen bújtak a szárak közé, pórul járt szárazföldi rovarok, férgek, egyéb ínyencségek után kutatva. A halak mellett élelmes tőkés récék szüretelték szürcsölve a vízben ücsörgő disznóparéj, libatop, különféle fűfélék érőfélben lévő magjait, szerencsére a közvetlen közelükben bepottyantott pár gombócnyi, szétmorzsolt csemegekukoricával megbolondított vaníliás etetőanyag után már nem bírtak lenyúlni a 70-80 cm-es mélységekbe.
Kíváncsian vártam, kiféle-miféle halak várják epekedve vékony vörös trágyagiliszta-ajánlataimat, sőt valami egészen ritka ínyencfalatot - a kertben talált kövér poszméhlárvákat - is hoztam számukra. Csontkukacot ritkán szoktam használni a patakon, mert a minden hájjal megkent, szemfüles küszök többnyire hamar magukba tömik a 3-4 szemből álló nyalánkságot, akár másfél-két méter mélyen is (néha elképesztő méretű rajok fordulnak meg errefelé). Most is akadt egy hívatlan önként jelentkező, még a kicsiny gilisztára is.
Ahogy lenni szokott, követte őt néhány társa, mert a magányos sneci ritka, mint a fehér holló. Reménykedve vártam a kárászokat, bár nyár végén már más vizeken járnak ezek a nagy vándorok. Kárász helyett egy pici karikakeszeg lendült kezembe, de a tenyeres jászkeszeg láttán sem lepődtem meg. Mindkettőből rengeteg akadt az idei Duna-felhozatalban, úgy látszik, 1-2 éve nagyon jól sikerültek az ívások. A soron következő, kisebb bodorka is megszokott vendég a folyónyivá dagadt Rákos-patakban.
Ami ezután jött, az nagyon emlékeztetett a nemrégiben meglátogatott Ördög-árok kanálisánál tapasztalt jász-őrülethez. Jászok egymás hegyén-hátán tülekedtek a szaftos giliszta-falatokért, nem győztem mindig újracsalizni. Termetük többnyire nem haladta meg a 20 centit, de hát a szájuk nagy, gondoltam, bevetem a vaskos lárvákat. Szelekciós taktikámnak ugyan jóval kevesebb kapás lett az eredménye, de legalább néhány nagyobbacska jászt csaltam lépre, azaz horogra. Ha kárász nincs, jászkeszeg is jó!
Mindazonáltal a kicsiket is megbecsültem, ezért nem szorítkoztam kizárólag a cserebogárpajor-menüre. A jászok közé csöppent pár karikakeszeg, bodorka további változatosságot nyújtott a keszegezés közben. A snecik eszén túljárni, ezt tekintettem feladatomnak azon a reggelen. Mennyire megbecsült hallá válhat egy picike keszeg is, amikor bőszülten, zavarosan kavarog a horgászhatatlan Duna!
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
