Csak az igazán megszállottak keresik mínusz 7-8 fokban a halakat még akkor is, ha a hőn óhajtott menyhalak (naná, hogy róluk van szó) egy ideje mintha elfelejtettek volna táplálkozni. Amilyen pazarul indult a dunai menyhalak szezonja októberben (egyesek szerint már szeptemberben), annyira megcsappant az érdeklődésük a zord idővel beköszönő decemberben, hogy aztán karácsony táján eltűnjenek, ki tudja, merre. Így aztán az év első hónapjában rendhagyó módon alakult a horgászat.
Az hagyján, hogy a korábban eredményes helyeken januárban nemhogy menyhalra, de gébre, sőt kapásra sem lehetett számítani, ráadásként a megszaporodó jégtáblák is kezdtek lassanként izgalmas helyzeteket teremteni - tudvalevő, hogy a dunai uszadék (legyen az a felszínen úszkáló jégtábla, faág vagy a víz alatt alattomosan sodródó nejlonzacskó) mindig a mi zsinórunkra fog ráakaszkodni. A faág, zacskó még afféle „pót-fárasztási” lehetőségeket is nyújt kapástalan időkben, de a jégdarabok csukát megszégyenítő módon szabadíthatnak meg szerelékünktől. Nyilván valamelyik felsőbb szakaszbeli öbölből „szivárogtak” ki a zsinórszaggató táblák (akadt több négyzetméteres darab is), és az élvezetet tovább fokozták a rendszeresen befagyó gyűrűk is. Még egy rusnya gébnek is örültem volna!
Bezzeg október 13-án még más arcát mutatta a Duna!
Hűlt a víz rendesen, a keszegfélék ösztöneiknek engedelmeskedve gyülekeztek az egyik partszéli, de tekintélyt parancsoló, 6-8 méter mélységű gödörben. Ha tudtam volna előre, hogy a következő héten vagy a kormoránok, vagy a rabsicok sikeresen ejtették zsákmányul, illetve űzték el az összes fehérhalat, talán tovább maradtam volna aznap.
Jó volt látni a feederbot szinte szívdobogásra is berezdülő végén a 10-30 dekás karikák, bagolykeszegek óvatos kapásait, alkalmanként laposkeszeg színesítette a zsákmányt. De az alkonyattal hívott a félórányi gyaloglással elérhető, feltérképezésre váró menyhalas terület, és ugyebár a „sportosabb” életmódú (vagy egyszerűen csak a sziklák közt lustán elbújó) menyhal szereti a sebes, erős sodrást, szemben a dermesztő hidegben csendesebb, nyugodtabb - és lehetőleg kormoránmentes - körülményekre vágyó keszegeknél. Meglehet, a fehérhalakban bővelkedő, langós, lötyögős részen is menyhalakra bukkantam volna aznap este, de eddig nekem a húzósabb víz több „tőkehalat” adott.
Nos, folyt a Duna rendesen az addig általam még nem látogatott helyen. Persze, még tavaly hallottam itteni jó fogásokról, ebben bízva ültem le a sziklák közt egy kényelmesebbnek tűnő részre, némi szigetelést nyújtó pléddel kipárnázva az ülőkéül szolgáló kődarab bármennyire is laposnak tűnő, de kissé hepehupás, nem éppen formatervezett felszínét. Így legalább a felfázástól sem kellett tartanom. A keszegezés közben fogott néhány kerekfejű géb most jutott főszerephez (lám, így vált sztárrá az addig mellőzött, sőt lehetőség szerint kerülendő „dúvad”), a belőlük vágott szeletekkel vártam a vacsorára érkező mohó ragadozókat.
Érdekes, mintha tényleg inkább vacsorára lennének hivatalosak a menyhalak, tavaly ritkán került horogra este 8 után egy-két nassoló egyed. Az alkonyat utáni 1-2 órában lehetett számítani a legtöbb kapásra, nem egy esetben még egész világosban jelentkeztek az első vendégek.
Aznap fél 7-kor álltam készen, jól is jött a kezdeti éberség, ugyanis alig telt el negyedóra, máris hevesen bólogatott a sokat megért, menyhalat addig mégsem látott, viharvert, öreg teleszkópos botom spicce. Rövid bevágás, némi csévélés (talán 5-6 méterre feküdt a 30-40 grammos ólommal nehezített szerelék), angolnára hajazó forgolódás, végül a jól ismert, terepszínű hal nyálkás, hideg csuszamlása, tekergőzése markomban - nem a legszebb, tapintásra is hagy némi kívánnivalót, de valahogy mégis a legkedvesebb halaim egyike. Alig két órán belül négyfősre bővült a pórul járt egybajszosok bandája.
A folytatás is jól alakult, az elkövetkező másfél hetes időszakban valószínűleg egy rendesebb vándorlásba csöppentem, 3-5 menyhalat rendszeresen horogra lehetett csalni, természetesen az elmaradhatatlan béka- és kerekfejű gébek sem hiányoztak a zsákmányból. Némelyik menyhal furán halvány, szinte fehéres színű volt, mások sárgás, vagy éppen egészen sötét, szinte fekete színben pompáztak, azért akadtak „szokványos” foltos, márványozott testű példányok is.
Az első hetekben még szinte minden alkalommal sikerült legalább egy-két menyhalat fogni - az első körülbelül harminc, gasztronómiai céllal hazavitt halat követően még legalább ugyanennyit engedtem vissza azokban a „bőséges” időkben. Azonban ahogy közeledett a december, úgy lettek tétovábbak a kapások, az egyre gyérebben megakasztott halak többnyire szájszélbe akadtak, még rövidebb nyeletést követően is. A havazással tovább romlott a helyzet, szaporodtak a kapástalan horgászatok. Talán a közelgő ívás járt a kaja helyett fajtársak után szimatoló „kutyahalak” lapos, sunyi fejében?
A december vége, január első fele magával hozta a nyirkos, ólmos, unott szürkeséget, éjszakai kemény fagyokat, az alig 1-2 fokra hűlt Duna mintha teljesen elnéptelenedett volna - botjaim moccanás nélkül bóbiskolták végig azt a 7-8 eredménytelen horgászatot, amit csak magamban mertem „menyhalazásnak” titulálni.
Eltelt a karácsony, az újév, a Duna csendesen, titkait mélyen őrizve hömpölygött medrében. A makacsul hallgató öreg folyam még a túlpartot is morcosan eltakarta ködpaplannal, akár valamelyik északi földrész tengerpartjára is képzelhettem volna magam. Tenger ide vagy oda, az adriai szeptemberi élmények erősen megfakultak, az ott fogott színes, apró halacskák ennyi erővel a Szaturnuszról is származhattak. :)
Január közepe felé kezdtem begolyózni. A megközelíthető öblök jó részét jégpáncél fedte, a menyhalak szemlátomást elhagyták a Földet, mi maradhatott még? Szerencsére mintha a tél is elbágyadt volna a tunya, nyirkos szürkeségben, mindenesetre szorítása enyhült, elmaradtak az éjszakai mínuszok, a havazást esők váltották fel, lekoptatva a szutykos hóréteget. Ideje volt körülnézni, no nem horgászbottal (a már kiváltott papírok ellenére sem), de nyitott füllel, vizslató szemmel, ébredező optimizmussal. Nem bántam meg, eléggé biztató híreket kaptam olyan szép dévérekről, hogy állítólag már a kormoránok sem tudnak mit kezdeni velük.
Az információ akkor teljes, ha a saját szememmel győződöm meg róla, neki is láttam a felderítéshez, még mindig bot nélkül. Mentem, láttam, fellelkesültem, noha látogatásom egyórás időszaka alatt mindössze egyetlen - kilósforma - dévér került szárazra, és az ott horgászók (5-6 fő) teljes zsákmánya sem lehetett több 2-3 hasonló méretű halnál. De halat láttam végre, élő, ficánkoló, fényesen csillogó halat láttam a Dunán! :)
A másnapi gyors szerelékkészítést követően akcióba lendültem, alig háromnegyed órás tömegközlekedést követően érkeztem a sáros, dagonyás Duna-partra. Egy röpke pillanat erejéig elképzeltem, amint a peca végeztével mackósan beöltözve, sárkoloncosan, halszagúan a hazafelé tartó buszra szállok, az utasok pedig úgy néznek rám, mint egy idegen bolygó visszataszító, valahogy mégis értelmes lakójára, de aztán inkább már az elkövetkező élmények gondolata foglalkoztatott, lelki szemem előtt bronzos lapátdévérek kavartak lustán a horgon, puszta tömegükkel karikába görbítve a botot.
Mivel a többség tegnap úszózott, én is így szereltem fel a 4 méteres bolognai botot - igen, ilyen „pici” boló is létezik. Először 4 g-os úszóval próbálkoztam a körülbelül 20 méteres távolságban (mindössze másfeles eresztékkel), virgoncan tekergőző vékony trágyagilisztákkal. Hibáztam, túlságosan hasasodott a zsinór, nehezen tartottam a kívánt szakaszon a cejgot, 6 g-osra nehezítettem a készséget. Nem, még mindig nem volt kényelmes a módszer, bevetettem a 11 g-os nehézbombázót - bár megfordult az is a fejemben, hogy talán az „alulméretezett” bolognai is lehetne 1-2 méterrel hosszabb. A cserélgetett, ám érintetlenül hagyott giliszták sorra kornyadoztak, lelkesedésen is kissé megcsappant, tekintve, hogy lassan másfél órás ott-tartózkodásom ideje alatt mindössze egyetlen halat fogott valaki, azt is fenekezve. Hmmm, fenekezve… Miért is ne?
Szinte hallom a szörnyülködő, nálam tapasztaltabb finomszerelékes horgászokat, amint felhördülnek rendhagyó összeállításom okán, de hát a dunai halak jó részének amúgy átlagban borsónyi eszén némi improvizálással lehet túljárni.
Íme, az „újítás”:
- végy egy úszózásra tervezett keszegező pálcát,
- saccold meg, mekkora ólmot bírhat el biztonságosan a horgászbot (tekintve, hogy a saját példányomon nem találtam számokban kifejezhető értékeket),
- szereld fel a végszereléket (20 g-os körteólom rövid oldalsó előkén, a 12-14-es kereköblű horog kb. 40 centivel túlér rajta; a főzsinór, előke egyaránt 16-os),
- csalizd fel a horgot friss gilisztákkal, rövid fohászt követően („el ne törjön, el ne törjön!”) puhán, óvatosan 20-30 méterre repítsd a célba,
- várd ki a kapást!
És vártam, vártam, illetve vártam. Nagyjából délre érkeztem, de csak 2-kor huzigálta erélyesen valami a cseppet sem fenekezésre szolgáló, kényelmetlenül feszengő bot spiccét. Bevágás helyett inkább csak félénken betartottam a kapásnak, mégiscsak 16-os zsinórral próbálkoztam majdnem 30 méterre, várhatóan átlag 1-1,5 kilós halakra.
Igen! Akadt! De… olyan furán, lassan mozog, mintha… patt! Ennyi, leakadt. Gyanítom, csak beleúszott az illető, és akasztásom nem a száján, hanem a „kabátján” ült - rövid ideig. Bánkódtam egy kicsit, de aztán beláttam, egyrészt sokkal macerásabb a kívülről akadt nagyobb dévér kiszedése, másrészt legyen bármily szép a zsákmány, mégiscsak a rendesen akadt hal ad okot az örömre.
Nosza, újra bedobtam, és vártam - ezúttal alig pár percet, a tétova maszatolás ismét halba akasztással folytatódott, ezúttal azonban éreztem, normális oldala felől jön a koma. Lassan, türelmesen pumpálva, fárasztva a halat, fel-felpillantva élveztem a bot görbülését, időnként durcásan rugdalózva, de hamarosan sorsába beletörődve csusszant merítő szákba a 38 centiméteres dévérkeszeg. Alig tíz perccel később csekély belazítós kapást követően került partra hajszálra ugyanakkora társa. Így menyhal helyett dévérrel kezdtem az új esztendőt.
A rákövetkező héten még kétszer szálltam szembe a gyéren kapó testes keszegekkel, további négy szépség csábult el a trágyavörösre - közülük a legutóbbi kettő már szabadon mehetett útjára.
Ezzel persze nem volt vége a halak keresésének, másutt is körül kellett néznem. Igazság szerint a darabos dévérkeszegek meglehetősen ritkán esedékes kapása késztetett horgászhely-változtatásra. Az enyhülésnek köszönhetően az öblök jege megroskadt, széttöredezett, elolvadt, bővebb lehetőségeket kínálva a télen behúzódó keszegfélékkel való kapcsolatteremtésre.
A kapcsolatot minél finomabban, cseppet sem tolakodóan kívántam felvenni, lévén a rettenetesen hideg, itt-ott még mindig jégtáblát hordozó vízben a szokottnál is kényesebben, finnyáskodva kapnak a fehérhalak, ha egyáltalán megtalálom a csapatot. Egyedül nem is találtam volna rájuk, ahogy a legtöbb természetes vízen sem szokott egyből „beletalálni” a jóba a kísérletező kedvű horgász.
Január 21. 13 óra 30 perc. Kellemes 8-10 fok, kevésbé kellemesen fújó erős szél, szikrázó napsütés, kedélyesen ringatózó vadrécék, alattuk várhatóan tömegbe verődött keszegek. Csaliként 2-3 szem pinkit tűztem a horogra, majd néhány méterre dobtam a vízfenék közelébe állított, majdnem 4 méteres eresztékű szereléket - csak a kényelmesebb dobás kedvéért tettem 3 g teherbírású úszót a 14-es zsinórra. A pálya teljesen üres volt, sehol senki. Illetve mégsem, pár perc elteltével jött egy horgász, mondta, ő is hallotta valakitől, hogy már csipegetnek a keszegek. Ő viszont legalább 15 méterre és alig 2,5 méteres eresztékkel dobta be a cuccát.
Ami a folytatást illeti, a partszélen ácsorgó úszóm kiábrándítóan mozdulatlan maradt, pedig tavaly nagyon is élénken bukdácsolt ott, igaz, akkor márciusban jártunk. Próbaképpen a feederrel (milyen jó, hogy elhoztam!) beküldtem egy pillekönnyű végólmos szereléket nagyjából 20 méterre - elég erősen fújt a szél, gondoltam, a hóhér fog beljebb úszózni :). Elsőnek nekem lett igazam, a vékony bot még soványabb spicce szinte azonnal begörbült a bedobást követően, és csakhamar egy 20-21 centis, pufók bodorka pihegett a kezemben. Szomszédom egy hasonló méretű karikakeszeggel kontrázott, az orkán ellenére is viszonylag jól kezelte úszós készségét.
Vártam a folytatást, de a halak nem vették a lapot. Pedig éreztem, ahogy bedobás után a még süllyedő csalit próbálták elérni a szemlátomást vízközt ténfergő halak. Mihelyt fenékre ért az ólom, megszűnt az érdeklődés. Nem volt mit tenni, a 3 g-os úszóban bízva (nagyobb nem volt nálam) én is elkezdtem játszani a szélben történő messzebbi úszózás gondolatával, tekintve, hogy a szomszédnak ismét kapása volt, noha ezúttal elhibázta. Ott lennének bent (illetve fent) a halak?
Igen, a keszegek beljebb, 15-20 méterre csámborogtak a 4-5 méteres víz fele táján, vízközt, ahol egyébként elég vacakolós, tesze-toszán elhúzogatós, pöcögtetős kapásokkal hívták fel magukra a figyelmet. Elkélt volna egy napszemüveg a pont szembetűző napsütés miatt, de az nem volt nálam, maradt a hunyorgás. De ki bánta a dolgot, néhány percenként élvezhettem a jéghideg víz ellenére meglepően jól küzdő tenyeres keszegek fárasztását - törpe bolognai botom is jobban „élvezte” szerepét, mint a nagy dévérekre történő kényszer-fenekezést. :)
Egészen sötétedésig szórakoztam az egyre lelkesebben kapó keszegekkel; a zömmel karikákból álló felhozatalt kevés, ám testes bodorka, illetve kuriózumként egyetlen laposkeszeg színesítette - ezzel a fajjal ezen a környéken még soha nem találkoztam. Az utolsó halak kapását már inkább csak sejtettem, mint láttam - sajnos, hamar vége lett a játéknak, könyörtelenül koraiak a januári naplementék.
Az összegyűjtött halakról még világosban készítettem képeket, de az utánuk jövő (szákba már nem tett) halakkal együtt visszanyerték szabadságukat, remélve, hogy a kormoránok nem találják meg őket a védő jégtakarótól szinte teljesen megszabadult öbölben.
Lassan vége lett a januárnak, de a visszatérő tél nem így gondolta - hamar behártyásodott az öböl háta, ráadásul kényelmetlenül megáradt a Duna is - a nagy dévéreket is békén kellett hagynom. Próbálkoztam még két esti alkalommal, rábeszélni legalább egyetlen menyhalat a fényképezésre, de makacsul hallgatott az uszadékos vén folyam. Se kisebb keszegek, se dévérek, se menyhal - csak egy aprócska kerekfejű géb.
De hátra volt még két nap az év első hónapjából, és nem tudtam beletörődni abba, hogy az a töpörödött géb tegyen pontot a januári portyák végére. Az utolsó előtti napon, a még mindig jeges öbölben egy kicsit szabadabb, de számomra még nem ismert részén próbáltam felkelteni a keszegnépség szíves figyelmét. A gúnyosan süvítő szél gonoszul tologatta úszóm közelébe a szobányi felületű, ujjnyi vastag jégtáblákat, de ez nem szegte kedvem, rendíthetetlenül lökdöstem arrébb őket egy kapóra jött, akarom mondani talált deszkával. Lelkesedésem a sűrűn, de azért óvatosan csipegető halacskáknak volt köszönhető, amelyek mintha szándékosan a jégdarabokhoz minél közelebb dobva voltak csak hajlandók horogra kerülni. Szép számú jász, bodorkák garmadával, pár küsz és apró szilvaorrú keszeg, néhány karika, egyetlen fejes domolykó, sügér, féltucatnyi vágó durbincs, sőt egy kuriózumnak számító, jószerivel csak az öblökben előforduló vörösszárnyú keszeg is megéhezett az egyetlen szál parányi vörös nyűre, az alkonyati „na, még ez az utolsó” dobás pedig egy pöttöm kősüllőhöz vezetett. Java részük 1-2 éve láthatta meg a napvilágot, visszaengedésük után csak remélhetem, hogy minél több telet (és ragadozót) fognak átvészelni.
Mint tudjuk, minden jó, ha jó a… de számomra mégsem ez volt a kívánt befejezés. Nem hagyott nyugodni a menyhalak megmagyarázhatatlan eltűnése, a pici halak után vágytam a „nemes vadra” (nekem akkor is azok, ha a szegény menyusok az „egyéb” kategóriába esnek a horgászrend szerint). Mindenesetre az időjárás márciusi enyhüléssel kecsegtetett, a Duna vize is már-már elérte az 5 Celsius-fokot, szerettem volna bebizonyítani, hogy a menyhal bizony korántsem a legkeményebb fagyban a legéhesebb (és én sem vagyok a legőrültebb, hogy kockára fagyjak a farkasordító hidegben). Ehhez azonban bizonyítékra, azaz élő állapotú, horoggal fogott menyhalra volt szükségem. Az első két próbálkozás nem hozta meg a régóta (majd másfél hónapja) várt sikert, meglehet, rossz helyen, rossz csalival próbálkoztam. Azért egy aprócska, igencsak halvány küllő megszánt, pontosabban valószínűleg annyira önkívületi állapotban ízlelgette a télen gasztronómiai csodának számító trágyagilisztát, hogy kapást sem produkálva felejtette magát a horgon, szerencsére nem lenyelve azt. A kisebb halszeletre nem jött kapás, meg is lepődtem, amikor a horgászat végén egy magyar bucó lapított a horgon - csoda, hogy ő sem „gyomrozta le” a számára talán kissé darabos falatot. Ezzel vége is lett a januárnak.
Ha a menyhal nem jön, majd megyek én, úgyis ebből áll a dunai horgász élete - követni kell a prédát, nincs mese. Mi lenne, ha megnézném a tavaly ősszel jól szerepelt, húzós sodrású, de nem annyira akadós szakaszt? Hogy mi lett az eredmény? Íme:
Február 4. este fél 6, éppen sötétedett, a meglepően nyugodt, sima felületű Duna kihívóan terpeszkedett előttem. Menyhalra vágyakozón vetettem be a késő őszről megmaradt, mélyhűtött géb- és busaszeleteket, menyhalak kavarogtak gondolataim közt, menyhalak járták dugóhúzó-táncukat a horgon, az erős sodrásban kihúzásuk közben körbe-körbe forogva, mikor: pöc-pöc…pöcpöc-pöc…pöcccc…hopp! Bevágás: semmi. Talán nem is menyhal volt, eléggé „gébesen” rezdült a kivénhedt teleszkópos érzékeny spicce. De legalább volt egy kapásom, a januári meddő próbálkozások során még ennyi sem jött össze…
Nem sokáig folytathattam a botvégek bámulását (illetve a menyhalas ábrándozást), mert TYŰHA!, mekkorát rándított valami… valami rendesebbnek tűnő, talán menyus, talán… mégsem. Nagynak nagy volt, de a rusnyábbik fajtából: veterán kerekfejű géb biggyesztette vaskos ajkait, összekaristolt buldog pofája különösen gúnyosnak tetszett a városi fények derengésében. Pórul járt a vén bestia, belőle lett a következő fogás. :)
Elmúlt 7 óra, közeledett fél 8, sehol semmi. Már-már nekiálltam a lassú (nagyon lassú) elpakolásnak, amikor szívet dobogtatóan menyhalas, módszeresen bólogatós, ámbár tétova kapásra lettem figyelmes - vagy rosszul láttam? Teltek a másodpercek, pulzusom emelkedik, nincs folytatás… de igen! Most már derekasan, ahogy illik, húzogatta valaki a zsinórt… bevágok! Akadt! Megakadt bizony, de még mennyire, megfogtam a medret, vagy valami f…francos akadót, hogy az a…! Óvatoskodtam jobbra, pöcögtettem balra, nem éreztem a halat sem, de szerencsére a zsinór bírta, és a horog is jól állta a körülbelül 30 centis, majdnem seprűnyél vastag faág kitörését, amit a partra kitekerve a sötétben menyusnak véltem eleinte…
Géb már van, faág is akadt, már csak menyhal kellene így 8 óra tájt. Feladjam? A Duna méltóságteljesen, de számomra azért már kissé idegesítően, talán kárörvendően hallgatott - mindig ezt csinálja, cukkol, incselkedik velem, kitartásra ösztönöz, ezt teszi, ahányszor partjára telepszem horgászbottal a kezemben.
Maradok, döntöttem, de azért felnéztem az egyik botot, legalább egy órája ázott a csali rajta. Be sem emeltem, csak unottan kezdtem felcsévélni a cejgot, de valahogy nyúlósan jött, mintha nejlonszatyor került volna a horogra. Hamarosan azonban megelevenedett a „zacskó”, ni, hát nem az egybajszos tarka ragadozó sunyított rajta, ki tudja, mióta? Végre, előkerült a bizonyíték, kijelenthetem, a melegedő Dunában ismét megjön a menyhalak étvágya! Vagy csak a násszal voltak eddig elfoglalva? Esetleg az emelkedő vízhőfoknak köszönhetően életre kelő, mocorgó táplálékállatkák (bolharákok, kis halak) csalták elő a rejtőzködésben jeles „menyéteket”? Morfondírozásomat csakhamar újabb, immár félreérthetetlen, heves kapás szakította félbe, ezúttal a második bizonyítékot vettem kézbe, azaz rongyba. Tény, a menyhal csapatban jár, kapást kapás követhet! Több érdeklődő azonban már nem akadt 9-ig, aznapra elég volt a horgászatból (vélhetően a menyhalak is így gondolták).
Testes dévérek, kisebb keszegek, egy-két géb, és végre újra menyhal… Most már kicsit sajnálni fogom, hogy hamarosan vége lesz a télnek… :)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
