A címbéli „Kicsi” jelzőt a Ráckevei (Soroksári)-Dunára értem; a Nagy Folyam zsilipek közé szorított, a Csepel-sziget keleti oldala mellett húzódó ága méretben igen, horgászati jelentőségben azonban egyáltalán nem törpül el a Duna mellett. Így gondoltam-reméltem ezt akkor is, amikor először május elején nekivágtam az oda vezető, kis híján másfél órás utazásnak - Budapest egyik végéből a másikba. Nos, a fővárosi tömegközlekedéshez már úgy-ahogy hozzászoktam, de ami az RSD első, aznapi kínálatát illeti, lehetett volna jobb is a felhozatal. Igaz, rosszabb is…
Szóval, mikorra a gébek már alaposan megtépázták idegeim, hirtelen felindulásból (no meg Gyuszi sporttárs lefotózott termetes dévéreinek csábító látványa miatt) vettem egy napijegyet a „Kicsire”. Utoljára öt-hat éve horgásztam e Duna-ág szó szerint „fogalmam sincs, melyik” részén (valahol „ott lent, arrafelé”); tenyeres dévérekből, kárászokból tevődtek össze az akkori szerény fogások. Persze, több év minden horgászvízen nagy idő…
Visszatérve jelen történetünkhöz, még csak azt sem mondhattam, hogy azon az áprilist idézően változékony időjárású napon ismert útvonalon közeledtem volna a számomra legalább annyira fehér foltnak számító Csepel-szigeti célomhoz. Ez persze nem akadályozott meg a sikeres lejutásban, a csőhídi versenypályához könnyen, bár lassan érkeztem meg; reggel 9-10 óra lehetett, mire találomra helyet foglalhattam a szombati horgászverseny helyszínéül szolgáló terület „rosszabbik” határán. Mármint ott, ahová a halak már restelltek felvonulni az etetett szakaszról :-). De kezdjük az elején!
Ahogy ismeretlen terepen szoktam, hoztam magammal úszós és feederbotot - az utóbbiból mindjárt kettőt is - egyaránt, „valamelyik majd csak beválik” alapon. Két dologra is figyelmes lettem terepfelmérés közben (mert hát ugye vaktában csak nem dobálózhatok összevissza). Egyrészt előttem hosszúkás visszaforgó terült el renyhén. A partszéli, lelassult áramlat láttán bevállaltam a Timár-Maros keverékes, „egykezes”, kisebb, édes gombócokkal kivitelezett etetést (naná, hiszen nem hoztam magammal semmiféle nehezítő anyagot). Másfelől, a finomabbik feedernek szánt 20-25 m-es távolságban az erősebb sodrás indokolttá tette a 30 g-os, gúla alakú, ólomfenekű kosár (rövid oldalágon történő) használatát. Mind az úszós (speciel egy 4 méteres ex-bolognai, tágasabbra cserélt gyűrűzettel), mind a fenekező készségek végére 14-es előke került, előbbin 16-os, utóbbin 14-es horoggal. A csali „természetesen” hőálló, mármint a tömegközeledési járműveken összezsúfolódó utasok által felmelegített légkört a gilisztáknál jobban álló csonti, pinki volt. :-)
A víz egykedvűen folyt (jobban, mint gondoltam volna), a vízen járók (récék, szárcsák, búbos vöcskök, siklók, kenusok, kajakosok, „csúcsragadozó” motorcsónakosok) keresztül-kasul siklottak fel s alá, a nyárfák buzgón küldték szélpostára pehelypólyába burkolt magjaikat, a versenyzők meg minden bizonnyal már az első félórában sokkal jobban álltak halfogás terén, mint én… nos, az ennél sokkal tovább tartó horgászatom során. Habár az első apró karikakeszeg hamar jelentkezett önként s tátogva (a parthoz közeli etetésen, ímmel-ámmal elhúzva a 4 g teherbírású, csepptestű úszót), a feedert is szinte azonnal rázogatta valami fenéklakó szerzet, a folytatás azonban ennél sokkal nyögvenyelősebbre sikeredett.
Az egyszerű, hosszabb (kb. 60-70 cm-es) horogelőkés szereléken távolabb feltálalt nyűcsokor szemlátomást kitüntetettebb figyelmet kapott, ezt azonban keservesen megbántam, ahogy ellenállás nélkül kitekertem az első, majd a második tettest. Inkább le sem írom a nevüket (rossz ómen), az alábbi képek mindent megmagyaráznak. :-)
Efféle vakarcsokra inkább a part közeli, sziklákkal is megrakott sekélyesben, semmint a távoli részeken számítottam, így hát egyelőre lemondtam a feederezésről. Döntésemmel látszólag nem sokra mentem, hisz „ex-bolózva” sem remekeltem: az egyre derültebb időjárással kecsegtető déli harangszóig négy, azaz 4 db töpörtyűvel lettem gazdagabb. Talán röhejesnek tűnik külön megemlítenem őket, de a krónikus kapástalanságban bámulatosan megnőtt e mégoly szerény kopoltyúsok értéke. Tehát az alábbi szereplők következtek egymás után:
1 db bodorka (pöttöm)
2 db küsz (az egyik fűzfalevélnyi, a másik, nos… egy kicsit nagyobb)
1 db vágódurbincs (anorexiás)
A horogkiszabadítási operáción sikerrel átesett „tűpárna” tette a pontot az első számú placcon tett látogatásom végére, az irányt felfelé vettem (nem, nem az égbe, hanem sodrásiránnyal szemben, a parton) rokonszenvesebb és halban talán dúsabb tájak felé. Próbáltam félreeső, nehezebben megközelíthető részt találni, ahol talán valami szélárnyékra is lelhetek (időközben ugyanis magára talált az északi szél, őrült iramra ösztökélve a bosszantó nyárfapihéket, meg az egyre ziláltabb, kifacsartabb felhőket). A fűzbokros, légáramlástól védett fedezékre, valamint az ígéretesebb fogással kecsegtető helyre rá is találtam, ahol nem mellékesen szépen burjánzó parti növényzet, tisztább környezet fogadott.
A part menti részen legalább 3-5 méterig sekély, 50-80 cm körüli vízmélységet mértem, emiatt és a csapatosan elhúzó, vérengző snecik láttán inkább a távolabbra (kb. 20 m-re) történő feederes horgászatra esett a választásom - vesztemre. Nem elég, hogy már a felderítő egység magányos és tüske-fegyveres, harcos tagja (neve: Durbincs. Vágó Durbincs.) sem nyerte meg igazán a tetszésem, de az első órában sem jelentkezett semmi rajta kívül, leszámítva egyetlen kicsi karikakeszeget. Pedig adagoltam az anyagot rendesen az etetőgúlába… Néha ugyan egyet-kettőt rezdültek a spiccek, de ezzel ki is merült a finnyáskodó halak tevékenysége. Lustán tespedt mindenki, még a „víztaposó”, egymást zajosan kergető szárcsák sem nagyon mutatkoztak, a „műsor” határozottan egyhangúvá kezdett válni. Az időnként elakadó lélegzetű, néha már irányt is változtató szelet leszámítva szinte semmi sem mozdult . Mielőtt azonban unalmamban gyökeret eresztve csatlakoztam volna a dúsan zöldellő vegetációhoz, támadt egy ötletem.
Keményre gyúrtam 7-8 teniszlabdányi gombócot, és behajítottam őket vagy 10-12 méterre, ahol az áramlás picit veszíteni kezdett sebességéből. A próbaúsztatásokkal előzőleg egy kisebb emelkedőt tapogattam ki tőlem jobbra, előtte enyhébb gödör mélyült, így bíztam az édesen illatozó gömböcök helyben maradásában. Az alapozó etetést követően lelkesen nekiálltam úszózni, ezt műveltem is vagy 30-40 percig, de az akadókat szerencsére nélkülöző aljzathoz súrlódó csali miatt időnként fellépő látszatkapásokkal biz’ nem lakhattam jól.
Vissza a fenekezéshez! Ezúttal azonban nem dobtam túl az etetés távolságánál (remélve, valakinek csak felkeltettem az érdeklődését a korábbi gombócos menüvel), valamint csak egy pálcát állítottam üzembe, lévén egy botra jobban tudok figyelni, és azt a kevés kapást nem lett volna ildomos elhibázni. Már csak az volt a kérdés, mikor jön el a ritka pillanat?
Nagyon hamar. A spicc végre határozottan, hosszan görbült, nem úgy, mint az eddigi ideges rövidke pöccintéseknél. A bevágás után azonban nem sok szó eshetett fárasztásról, ugyanis a DÉVÉR (megérdemelten csupa nagybetűvel) lustán ellenkezve bukkant felszínre, majd kimért paskolással („Jól van, jövök már! Minek ez a nagy sietség?”) közeledett a hívó húzásra. Bár merítéshez még nem terebélyesedett elég nagyra, az addigi töpörtyűkhöz képest valóságos óriást tisztelhettem benne.
Ezzel a szépséggel mintha megszánt volna a „Kicsi” (talán úgy vélte, most már eleget küzdöttem, megérdemlek egy kis koncot :-)), megszaporodtak a kapások, némelyik meg is akadt. Érdekes, hogy szinte csak karikákat ragadtatott el a csontik iránti (mérsékelt) vágy, hozzájuk hasonló aktivitást mindössze néhány paptetű mutatott. Nem bántam a „vízisünöket” sem, hovatovább a gébekhez képest még ők is sokkal „nemesebbnek” számítanak, legalábbis szerintem. A szél is kilehelte lelkét, elsimult Dunácska arca. A nyárfák pihe-puha, fojtogató paplant, a zúgó motorcsónakok loccsanós hullámokat vetettek mosolyára, de ez sem szegte napfényes jókedvét, továbbra is hol egy ezüstös balinnal (hogy honnan kapta a ragadozó őnhöz a legkevésbé sem hasonlító karikakeszeg ezt a nevet, nem tudom), hol szúrós dörgicsével jutalmazta igyekezetemet. Utolsónak nem a legnagyobb, de a legszebb ajándékot adta, egy kövér bodorka képében.
Minden jónak is tűnt volna, ha itt lett volna a vége, ám vétek lett volna kihagynom az újabb expedíciót. Naná, hisz a környéket sokkal jobban ismerő Gyuszi (alias Faro), illetve „Rakós” Zoli társaságában mindjárt magabiztosabban léphettem a tettek mezejére, azaz vízpartjára. De erről majd a következő részben…
Képek, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
