Ülünk a kocsiban Ricsivel. Nem megyünk sehova. A kikötőben parkolunk, várjuk, hogy elmenjen a vihar. Amikor megérkeztünk, akkor még úgy tűnt, mellettünk megy el az eső, de változott a szélirány, és most itt csücsülünk a közepében. Sajnos a május már csak ilyen, frontok, viharok határozzák meg az időjárást. Ricsi szerint igazi harcsás az idő, ráhagyom, teljesen mindegy, úgyis balinozni megyünk, habár…
Pár napja süllőzés közben megcsúfolt valami szebbecske harcsa, nem kellett óriásnak lennie, hogy kinyújtsa a süllőző horgokat, de nem a szabvány 2 kilós tiszai hal volt. Nemrég jöttem haza a Póról, így most a balinozó mellé a harcsapergető kerül, hiszen harcra készen szomorkodott az állványon.
Lassan csendesül az eső, nagy bátran nekivágunk, bár felhő azért akad. Jól megzavarom a csónakot, nem mintha behozhatnám az elvesztett időt, de messzire megyünk, sok helyet meg akarok nézni. Nemsokára megérkezünk az első kiszemelt helyre, egy befolyóhoz. A vihar sajnos itt kavarog körülöttünk, nem tudjuk, hogy éppen megy, vagy jön. Az utóbbiban reménykedünk, hiszen egész komoly mennydörgéseket hallunk.
Közben persze dobálunk, de eredmény nélkül, nemsokára odébb is állunk. Az új helyen Ricsi rögtön elakad, oda kell mennünk kiszabadítani a wobblert. Amíg Ő a műcsalival ügyködik, én az új pozícióból dobok egyet, főleg azért, mert dobástávolságban meglátom az első rablást. Egészen a part és a bokor között hajtott a balin, oda bedobni nem tudok, de a bokrot megcélzom. Ez is elég, megvillan a hal a műcsalim mögött, és már érzem is, ahogy határozottan megfogja a fahalat. Szűk kilós, egészséges példány, gyorsan vissza is engedem.
Újabb és újabb helyeket horgászunk meg, de nem eszik a hal, rablás sincs, támpont nélkül keressük a halat. Végre Ricsinek is megtörik a jég, bár a 25 centis balinnál nagyobbakhoz szokott, de beszálló halnak elég lesz, legalábbis azt gondoljuk. Rövid úton fogok én is két hasonló sihedert, majd az újabb helyen csalicserére szánom rá magam.
Talán mélyebben vannak a halak, ezért egy kétrészes, merülő csalit teszek fel. Amíg szöszmötölök, társam végigdobálja a helyet, de az új csali a nyerő: vizet ér, megsüllyesztem, elindítom, és máris rajta van az újabb kilósforma balin. Ricsi örül, vagy valami hasonló… :-)
Horgászunk tovább, de közeledik az idő, hogy süllőzni kezdjünk. Eldöntöm magamban, hogy azt a helyet keressük meg, ahol pár napja lemaradt a halam. Az van persze a legmesszebb a szóba jöhető helyek közül, egy jó félóránk marad még a balinokra. Helyet váltunk, és Ricsi is elkezdi cserélgetni a csalikat. Meg is van az eredménye, fogok egy újabb halat. :-) Már eléggé elbambulva vezetem a wobblert, amikor halvány kopogást érzek, még fel sem ocsúdom, már megakad a hal, talán bothossznyi, kétméteres zsinóron. Egyből fel is fröcsög a felszínre, alig tudom rábeszélni, hogy maradjon még a vízben, szerintem ő is jócskán meglepődött. Mindenesetre a kilótízes jásznak nagyon örülök, fotózzuk, mérjük, majd mehet is vissza.
Talán ez hozza meg a kollégának is a kedvét, gyorsan fog Ő is egyet, szintén jász, olyan 20 dekás. Általában egyformán fogunk mostanában már, mert az első időkben Ricsi csúnyán túlfogott, úgy látszik, ma a régi vereségekért revansot vehetek. Emlékszem az első közös horgászatunkra még, 8 balint fogott mellettem, én egyet, pedig már akkor is azt hittem, tudok horgászni. A következő alkalom sem sikerült sokkal fényesebben számomra, de akkor már kezdtem ellesni a technikát, és azóta is gyakorlom, tökéletesítem. Ma nagyon szalad a szekér, rövidesen fogok egy újabb jászt, ez mondjuk csak 70 dekás. Válaszul Ricsi feltesz egy sárga/piros éjszakai wobblert, és neki van igaza: szépít egy kilós balinnal. Aztán addig turkál a dobozában, amíg talál egy halat sosem fogó, acélkék csalit. Párat dob csak, amikor egy ág alatt rabol a balin. Udvariasan felkínálom a helyet, Ricsi dob, a wobbler a gallyon landol, majd néhány tizedmásodperces gondolkodás után bepottyan a gally mögé. A zsinór persze keresztül a fán, de a halat ez nem zavarja, leveszi a beesőt, és közös erővel lebogozzák a fáról a zsinórt. Beírom teljes pontnak a halat, bár a csapóhorog ugye nem teljesen szabályos. :-)
Fogy az előnyöm, meg sötétedik is, ezért a forduló lefújását indítványozom. Elcsomagoljuk a balinozó szerszámokat és odébbállunk, hátha találunk süllőt, netalántán harcsát is.
Jó félórás csónakázás után érkezünk meg a tetthelyre. Elsőre nem találom meg a félsötétben a megfelelő pozíciót, de csak-csak sikerül bekötnünk. Ricsi menetközben fel is szerelkezett, így amíg én összeállítom a felszerelést, Ő már horgászik is. Kanállal dob párat, majd tanácsomra wobblerre vált, közben én is elkészülök. Társam élcelődik kicsit a 30-as fonott zsinór láttán, de megnyugtatom, hogy jó halra várok, előbb-utóbb csak beleakadok egybe itt a Tiszán is. El is gondolkodom, milyen jó lenne, ha ez most következne be. Van segítségem, aki szintén látott már pár nagyobb harcsát, tudna segíteni a fényképezésben, kiemelésben, mérlegelésben. Persze a horgászat nem így működik… majd valamelyik szeles éjszakán, amikor a finom süllőpergetőmmel horgászom valami ismeretlen pályán, majd akkor fog beköszönni őkelme. Egy klasszikus harcsázó, kis méretű, mélyre törő wobblerrel kezdek dobálni, szépen tudom vezetni, de túl könnyű ehhez a felszereléshez. Nem tetszik, ezért pár dobás után le is cserélem egy nagyobb, már bizonyított modellre. Most ennek a mozgása sem tetszik, valami nem stimmel, veretés közben néha élettelenül kihagy és oldalaz. Aztán megtalálom a hiba okát, kulcskarikát cseréltem az orrában, és túl vastag. Időnként belefeszül az orrkarikába, olyankor megáll a veretés. Nincs kedvem szöszmötölni a sötétben, cserélek. Most egy felszíni kerül a kapocsba, megdobom a partszéli bokros területet. Közben váltjuk a pozíciókat, hol én, hol barátom dobál a part felé, így szépen átpásztázzuk a teljes vizet, legalábbis ez a koncepció. Halunk, akciónk nincs, ezért jobb híján leülök enni. Érik az eper, azt csemegézek, Ricsit is kínálom. Elfogyaszt két-három darabot, de nem pihen, folyamatosan dobál. Közben teljesen besötétedik, most kell jönnie a kapásnak. Rövid gondolkodás után keresek egy mélyen járó wobblert, ugyanabban a sárga/piros színben, mint amilyenre a múltkori halam jött, csak ez méretben és erősségben persze harcsára méretezett.
Pár dobás után társam ül le, telefonál, eszik-iszik, megy a piknik, így befele kezdek dobálni, és jól le is engedem a wobblert a sodrással. A néhányadik dobás után hirtelen erőszakosan megüti valami a műcsalit. „Akció!”, akarom mondani, de a következő pillanatban karikába hajlik a bot és meg-megrántja a féket a hánykolódó hal. Egész jó súlyt érzek, persze saccolni nem merek, erős itt a sodrás, és az első percben nem nagyon húz a hal, csak rázza a fejét és fél métereket ránt a boton, jobbra-balra. Nem szeretem az ilyet, félek, hogy kiakad a horog, ezért próbálom húzni a halat, ami végre befordul irányba és komótosan, meg-megnyekkentve a féket elkezd úszni. Ricsi szeretné tudni, mekkora a hal. Jópofa, én is szeretném, de az még odébb van… Annyit tudok mondani neki, hogy ez a harcsázó felszerelésem, és húzom ám a halat, ha nem is látszik, de nem jön, tehát nem háromkilós. Pár perc eltelik, mire végre megáll, és felém tudom húzni. Persze nyomja nagyon a sodrás is, de közeledik, aztán megcélozza az egyetlen akadót. Kissé ráerőltetek, megpróbálom a bottal más irányba húzni. Engedelmeskedik, de nem úgy tűnik, mint aki ismerkedni szeretne. Egyre nagyobbnak saccolom, és nagyon szeretném megfogni, így annyira nem erőltetem, de azért karika a bot, mert valamennyire terhelni kell.
Talán ekkor kérdezi meg Ricsi először, hogy nem kellene-e elengedni a csónakot. Egyelőre maradunk. Lopom a zsinórt, majd visszalopja, sajnos sokat segít neki a sodrás, de lassan-lassan felszínközelbe jön. Jó 10 m-re csobog fel először, de messze van, nem látok semmit belőle. Pár forduló után már a lámpa hatósugarán belül fordul, de most sem látom a halat, csak a farka végét, ami jó másfél méterre legyez fel a felszínre attól a ponttól, ahol a zsinórom a vízbe fúródik. Barátom közben elszív pár cigarettát, és újra kérdezősködik, most arra kíváncsi, hogy horgászunk-e még ma, vagy majd keltem reggel, ha kiszórakoztam magam. Amennyire merem, próbálom húzni, a felszerelés erre való, a horgok, zsinór, kulcskarikák rendben, csak az akadással lehet a gond… remélem, nem lesz. 2-3 perc múlva az egyik fordulónál halam elbizonytalanodik, és ezt kihasználva a vízfelszínre tudom kényszeríteni. Teljes szépségében meglátjuk egy pillanatra… nagy! :-) Ő persze még nem adja fel, sőt szinte megvadulva vágja szét maga körül a vizet, vízbe rántja a spiccet és letép pár métert az orsóról. Barátom szerint fel kéne venni a súlyt, de makacs vagyok, maradunk. Próbálom úszásra kényszeríteni, mert egyre gyanúsabb, hogy kihasználja a sodrást, és néha csak elengedi magát, ekkor pihen, én nyerek 3 méter zsinórt, majd újra elúszik. Eltelik újabb 5 perc, nem tudom közelebb hozni, ezért a harmadik kérdésre beleegyezek, hogy felvegyük a súlyt. Ricsi evezőt ragad, a csónak orrába megy, és óvatosan felveszi a súlyt. Én közben lazítok a féken, és csak tartom a halat. Aztán társam pár evezőcsapással beljebb tolja a csónakot, én pedig elkezdem emelni a harcsát. Így sokkal könnyebb dolgom van, egy perc múlva már a csónak alá mutat a zsinór. Szépeket húzkod azért, jelzi, hogy van még benne erő, de lassan emelkedik, és újra felbukkan. Most hosszabb ideig tudom a felszínen tartani, jónak saccoljuk az akadást, mindkét horog fogja, meg kell lennie! A következő felhúzásnál Ricsi megbökdösi az evezővel, persze ez nem tetszik neki, lendületesen elúszik. A következő piszkálást már jobban tűri, ezért lassan elérkezettnek látjuk az időt a beemelésre. Ricsi mindent bevet, kesztyűt húz és előkészíti a gripet is, ami persze alulméretezett ekkora halhoz, de egy próbát megér. A horgok a felső ajkát fogják, ha rosszul nyúlunk a szájába, belénk is akadhat valamelyik szabad ág. A következő paskolás már kézzel történik. Erőtlenül ugyan, de elúszik. Elengedem, vezetem két kört, majd próbálom jó irányból húzni. Barátom is tettre kész, így amikor megemelem a hal fejét, határozottan nyúl a grippel, és megfogja a hal alsó állkapcsát. Ekkor persze szétcsapja a vizet, sok mindent nem látok, de a következő pillanatban Ricsi már emeli is a halat, ami egy pillanatra ugyan megakad a csónak oldalán, de aztán akadálytalanul csúszik be.
Összemosolygunk a hal felett, majd Ricsi gratulál…
Én most kezdek izgulni, jó lenne leülni egy kicsit és csak nézni a halat.
Van a csónakom végében egy linóleumdarab, amire a halakat szoktam fektetni, de az most kissé alulméretezett, a harcsa bőven rálóg a csónakom alját borító padlófilcre, jól összenyálkázza, de nem bánom.
Szinte hihetetlen, de igaz, akkor jött meg a jó hal, amikor fel voltunk készülve rá, amikor a megfelelő felszerelés és a jó segítő is adott volt. Ezt az alkalmat is megragadom, hogy újra megköszönjem Ricsinek a közreműködést és az igen jó fotókat.
Ja, és hogy mekkora volt a harcsa?
Szép: 18 kiló és 20 deka, és igazi értékét számomra az adja, hogy azon a vízen sikerült zsákmányul ejtenem, ahol horgásszá lettem, és ahol nap mint nap ma is horgászom.
Kiss Gábor (Kissgabor)
Fotók: Benyuska Richárd és Kiss Gábor
