A felületes szemlélő számára a horgászat csupa móka és kacagás, hiszen a horgász mindig jól érzi magát a vizek partján, mindig fog halat és sohasem bosszankodik. A horgászok persze tudják, hogy ez messze nem így van, de a félresikerült horgászatokat legtöbbször csak a szűk baráti körrel osztják meg, vagy azzal sem. Az alábbiakban néhány olyan történetet elevenítek fel, amelyek így visszagondolva viccesek, mulatságosak, de akkor és ott egy félmosoly se volt látható az arcokon. Nem akarok tanulságokat, mélyen szántó gondolatokat levonni az esetekből, mindössze szeretnék emléket állítani a „Tökéletlen horgásznak”, aki sok esetben mi magunk vagyunk.
Minden nyár közepén barátaimmal egy hétre elbujdosunk a Tisza partján, csónakokkal felhajózunk jó pár kilométert és egy ideig csak a folyóval és a halakkal foglalkozunk.
Mint minden jó dolog, ez a mára már hagyománnyá vált egyhetes kirándulás is nehezen indult, nagyon nehezen.
Előzetes terveink alapján egy csütörtöki nap reggelére tűztük ki az indulást, 2 masszív faladikkal négyen indultunk volna a közel 50 kilométeres útra, ötödik társunk már a leendő táborhelynél bocsájtotta volna vízre mobil csónakját. Az aktuális hét eleje egész napos esővel köszöntött be, de fittyet hánytunk a rossz időre és a közelgő áradásra, mint ahogy az alábbi baljós előjelekre is.
Szerda este a társaság hadtáposa és a matróz bevásárolni indulnak, a készletek feltöltése még gond nélkül összejön, ám a szállítmányozásnál már gondok adódnak. Történik ugyanis, hogy a telepakolt csomagtartó ajtaját a hadtáp hanyag mozdulattal rácsukja a zárszerkezetre rálógó takaróra, amely így masszív és bonthatatlan kapcsolatot alakít ki. Az autó 2 hetes, a takaró is makulátlanságát hivatott megőrizni. Amíg a kinyitással bajlódnak, elkezd szakadni az eső, így a félórás küzdelem alatt bónuszként bőrig áznak
Ugyanezen a napon érkezik haza a logisztikai megbízott egy kerékpártúráról, aki a szakadó eső hatására szorosan beparkol egy hatalmas lombú fa alá, hogy addig se ázzanak el, amíg lebontják a tetőcsomagtartón állítva szállított kerékpárokat. Furcsa hangokat hall ugyan tolatás közben, de a valósággal akkor szembesül, amikor kiszállnak. A bringák mintha a fán születtek volna, hihetetlen módon belegabalyodtak a lelógó ágakba. Kéziszerszámok segítségével kell leszüretelni a járműveket.
Csütörtök reggel is szakad még az eső, így a reggel 8-ra tervezett indulást lefújjuk, de én kimegyek a kikötőbe kimerni a ladikból a vizet. Jó sok van benne, de nem veszélyezteti a fahajót, ám a matróz mellettem parkoló műanyag lélekvesztője (tulajdonosa PV71-nek becézi) az elsüllyedés szélén egyensúlyozik. Jólelkűségem határtalan, így elhatározom, hogy először abból merem ki a vizet. Előrelátóan gumicsizmában vagyok, így belépek a csónakba, majd lépek még egyet és azon veszem magam észre, hogy derékig állok a vízben. A műanyag test az én súlyomat már sehogy sem tudja kompenzálni, nemes egyszerűséggel fenékre süllyed a méteres vízben. Amikor kikászálódom belőle, akkor azért felszínre emelkedik. Szerencsére hideg nincs, így alig egyórás meregetés után vízmentesítem mindkét csónakunkat. Különösen örülök annak, hogy második csónaknak egy masszív faladikot kértem kölcsön, amely elsüllyeszthetetlen.
Napközben véglegesen lefújjuk az indulást és megegyezünk a másnap hajnali találkában. Késő délután azért a logisztikai vezetővel elmegyünk a másik csónakért, hogy reggel egy helyről tudjunk indulni. Estére gyönyörű idő kerekedik, eláll az eső, kisüt a nap és gyönyörűen párázik a víz, érezzük, most már minden simán fog menni.
Hajnali 5-kor érkezünk a kikötőbe, pár perces vidámkodás után elered az eső, így vízhatlanítani próbáljuk csomagjainkat, majd elkezdünk a csónakokba pakolni. Mindenki teszi a dolgát, gyorsan haladunk és rogyásig pakoljuk a ladikokat. A kölcsönkért csónak szélesebb, mint az enyém és orrborítása sincs, így sokkal több cucc fér el benne. Kifutás előtt néhány apróságot azért átveszünk, de mivel az enyém a zászlóshajó, egyértelmű, hogy a másik lesz az élelmiszeres gálya, így az ásványvizek, az üdítő alkoholos italok és a főzési kellékek mind-mind ott kapnak helyet.
Végre elindulunk. Még mindig esik, ezért esernyők alatt, gumicsizmában, esőruhában gubbasztunk. Alighogy kifordulunk a kikötőből, konstatálom, hogy nem túl jól pakoltuk meg a másik hajót, nagyon túrja az orra a vizet, nem halad sehogy sem. Eszembe sem jut, hogy baj lehet, de elhatározom, hogy az első pihenőnél javasolni fogom a csomagok átrendezését. Talán 3 kilométert teszünk meg, már kezdem felvenni az utazás ritmusát, amikor velem szemben ülő társam rám kiált: „ELSÜLLYEDTEK!!!”. Már nyitom a számat, hogy ráförmedjek, ilyennel nem viccelünk, ám hátrafordulva rettentő kép fogad. A csónak eltűnt! Mindenhol zacskók, csomagok úszkálnak és köztük szerencsére két apró fekete pont, két fej, két úszó ember feje. A matróz és a logisztikus szerencsére nem esik pánikba, kölyökkorukban kajakoztak, így gumicsizmában, esőruhában tempóznak és vezetik az eddigre felborult ladikot a part felé. Nekik segíteni nem tudunk, így csomagmentésre indulunk, amiben egy, a környéken horgászó csónak is segítségünkre van. Először a nagyobb, így értékesebbnek vélt dolgokat cserkésszük be, majd utánaeredünk a kisebbeknek is. Kifogjuk az egyik súlyt, amelynek kötele beleakadt a csónakból kiesett lábrácsba, így nem süllyedt el, majd kiemelünk egy nejlonzacskót, amelyben egyik társunk két vadonatúj, szerencsére dobozában magával hozott orsója lapul. Majd a hadtáp fokozott óvatosságra int, amikor egy első látásra etetőanyagos zacskónak látszó tárgy után fordulok. Jól sejtettem, egy két kilós, vákuumcsomagolt etetőanyag lebeg a víz színén, de nem ezért izgul barátom, a zacskó tetején kedvenc konyhakése egyensúlyozik. Sikeresen kimentjük és már mosolyogni is tudunk. Több csomagot nem látunk, így a túlélők felé kormányozzuk a hajót. Ők közben a partszélre értek és visszafordították a ladikot, örömmel látom, hogy a motor rajta van és egyetlen lábrács hiányzik csak. Mindenesetre a túrának lőttek.
Vert seregként érünk vissza a kikötőbe, ám az első döbbenet után mindenkinek a folytatás mikéntjén jár az esze. Megegyezünk, hogy a hadtáppal újra nekiindulunk, két társunk pedig autóval jön utánunk, vagy ha üzemképessé tehető a csónakmotor, akkor egyikük kevés felszereléssel felcsónakázik.
A hadtáp előrelátóan elszalad kenyérért, mert az sajnos a víz martaléka lett, a két túlélő elindul haza, én pedig elkezdem vízteleníteni a ladikot, és - gondosan, különösen figyelve a terhelés egyenletes elosztására - újrapakolom a felszereléseket.
A második elindulás már rutinszerűen zajlik, rövid időn belül elérjük a tetthelyet és újabb csomagokat keresünk a szemünkkel, közben folyamatosan az jár az eszemben, hogy mit rontottunk el és milyen felszerelések vesztek oda biztosan. Az orrborítás nélküli csónak valószínűleg az általam keltett hullámot nem tudta jól venni, gyakorlatilag alászaladt. A két utas hirtelen azon vette észre magát, hogy derékig ül a vízben. A csónakot vezető levette a gázt, leállította a motort majd ugrott, szerencsétlenségére pont abba az irányba, amerre társa is, így gyakorlatilag felborították a ladikot. Ezután már nem hibáztak, nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot nem hagyták sorsára a csónakot, hanem kivezették a partig és visszafordították. Mindenesetre legyen ez intő jel mindenki számára, elsüllyeszthetetlen, felboríthatatlan csónak nem létezik. Nem véletlen talán, hogy a baráti körben ez az első kirándulás Titanic túraként hiíresült el.
A túra mindenesetre nem maradt el, az 5 órás csónakutat 3 pihenő közbeiktatásával tudjuk le és már meg is érkezünk a kiszemelt táborhelyre, ám ott már áll egy másik sátor. Továbbhaladva azért találunk egy zsebkendőnyi homokot, felette bevállalhatóan benőtt parttal, így kikötünk végre.
Természetesen a pár napos eső miatt nedves minden, de nem hátrálunk meg és röpke 1 órás küzdelem árán használhatónak tűnő táborhelyet sikerül kialakítanunk. Felállítjuk a sátrat és nekiállunk végre falatozni. Már menet közben is rendszereztük az elveszített felszerelési tárgyainkat, de most szembesülünk vele, hogy mi minden hiányzik. A zsugorfóliázott ásó, a vadonatúj kempingszék, a pár palack bor is hiányzik, de legjobban a bográcsállványt sajnáljuk, hiszen hiába hozott a hadtáp előre megfőzött nyulat vacsorára, hidegen nem lesz olyan finom. Nemsokára felvidulunk, hiszen eszünkbe jut, hogy tudunk mi fából is egy ideiglenes állványt eszkábálni. Meg is beszéljük, hogy milyen legyen, amikor szinte egyszerre komorodunk el, majd egymásra nézve szinte egyszerre mondjuk ki a villámcsapásként belénk hasító igazságot. A szisztematikus pakolásnak köszönhetően a bogrács is az állvány mellett utazott, vagyis valószínűleg most is együtt vannak, valahol a Tisza fenekén. A horgász azonban, különösen az éhes horgász, nagyon találékony tud lenni így végül a mártást különválasztva e célra beáldozott teásbögrémben forróra melegítjük, majd ráöntjük a húsra. Nem meleg, de legalább langyos és ehető lesz a vacsoránk. Jó lenne rakni egy jó nagy tüzet és barátságos fényében, melegében üldögélni, de minden csupa víz, így hamarosan nyugovóra térünk.
Másnap szárazföldi úton szerencsésen megérkeznek barátaink, utánuk befut ötödik társunk is, teljes a csapat. Az elkövetkező egy hét csak a pihenésről és a horgászatról szólt, konyhára elegendő halat is fogtunk, a nap is ki-kisütött, és nagyobb bosszúság már nem ért minket. Igaz, az óránként több centit áradó folyó egyre magasabbra kergetett minket, sőt az utolsó éjszakát én a sátram helyett már a csónakban töltöttem, de ezt már szinte észre sem vettük.
Azóta minden évben útra kelünk, a nagyobb csónakokat is színültig pakoljuk, de szerencsére ezen újabb kirándulások már csak a halakról maradtak emlékezetesek. Történt azonban elég mókás eset egyéb horgászataink alkalmával, velem is és barátaimmal is, így egy későbbi alkalommal talán beszámolok arról, hogyan lehet botot törni, akár naponta többször is, mi köze a hangyáknak a harcsázáshoz és mégis mennyire ég egy csónakmotor. Addig is vigyázzunk, vigyázzatok magatokra, hiszen jó játék a horgászat, ám nagyon vékony a határvonal a kaland és a tragédia között.
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: PK Team archívum
