Gyermekként és kamaszként valamiért lényegesen többet horgásztam a Balatonon, mint felnőttként. Sajnos ugyanez igaz a tanulóvizeimre, a Dunára, az Ipolyra, a Tassi csatornákra, a Duna-Tisza-csatornára, a Kunsági-csatornára. No meg a nevesincs hajdú-bihari és szabolcs-szatmári apró kis patakokra, kubikgödrökre, öntözőcsatornákra és vízelvezető árkok tucatjaira. Ezek a „mini vizek” kiapadhatatlan élményforrást jelentettek a sokszor egész nyarat betöltő nyaralások (nagymamánál üzemelő, „lightos” gyerekmegőrző, ami a szabadság csodás élményét adta nékünk, unokáknak) során. Ezekre az élményekre emlékezve próbáltam összehozni egy olyan nyaralást, ahol gyermekeimmel akkor horgászunk, amikor akarunk (a horgászbot bármikor kézbe vehető legyen), s ha fürdeni szeretnénk, az is másodperceken belül megvalósítható legyen.
Előre is elnézést kérek azoktól, akik most egy full-horgászós írást várnak, hatalmas fogásokkal, újfajta szerelékekkel, csalikkal, trükkökkel megspékelve, mert ez nem olyan lesz. Inkább egy kicsit elbeszélős, életszerűbb. Leírok pár jó és rossz tapasztalatot, pár elgondolkodtató dolgot, de inkább egy kis ötletet adnék azoknak a családoknak, akik össze szeretnék hozni a nyaralást a horgászattal. Elvégre nem árt, ha a gyermekek biztonságos körülmények között tudnak fürödni, de az édesapának is van lehetősége egy kis horgászatra. Egy gyermek horgászat szeretetével való beoltására (egyáltalán, megtanítani úszózni!) talán a legmegfelelőbb dolog az apróhalazás, a Balaton esetén a snecizés.
Bevallom, halálom a strandra járás, amikor a dögmelegben gumimatracokkal, úszógumival, hűtőtáskával, plédekkel alaposan megpakolva kell lebaktatni a strandra, hogy ott egymás nyakára telepedve aszalódjon az ember fia s leánya a napon. Nem arról van szó, hogy egyszer-egyszer nem bírom ki, sőt alkalmanként még élvezem is, no de hogy ezt két héten keresztül non-stop tegyem, azt már nem!
A másik óriási probléma a Balaton körbeépítettsége. Alig van szabad partszakasz, ahol hozzá lehet férni a vízparthoz, és ahol nyugodtan lehet horgászni.
Egy épkézláb megoldás mutatkozott erre a problémára, kibérelhető vízparti apartmant kellett találni. Sokan azt hiszik, hogy ez „hű de drága”, és sokszorosa a többi háznak, apartmannak… Hát nem. Közel ugyanannyi forintot kell rászánni, mint egy víztől távolabb lévő apartmanra. Az igazi problémát az okozza, hogy ezek többsége egy évre előre foglalt, tehát akár már most nyáron le lesz foglalva a jövő nyárra is, ezért nehéz ezek közül szemezgetni. Mégis, hogyan találhatunk ilyen nyaralási lehetőséget? A legjobb megoldás személyesen körbenézni. Rá kell szánni egy napot, némi benzint, és körbeautózva a Balaton számításba jöhető helyeit, csokorba gyűjteni a lehetőségeket (címeket, telefonszámokat). Bevallom, mi egy kissé hanyagok voltunk, és csak idén áprilisban tettünk egy kört a Balaton körül, ezért óriási szerencsénk volt, hogy találtunk még kiadó, szabad hellyel rendelkező nyaralót. Az árak kapcsán - segítségképpen - még egy tájékoztató, amolyan „-tól / -ig” összeget írok. A kiadó házak, apartmanok többségénél kétféle árképzést láthattunk keresgélésünk idején. Míg az egyik a 4-5 személyes apartmant 12-17 ezer nap/Ft áron adja ki (ez, gondolom, magyarokra méretezett ár), addig a másik ugyanekkorát 100-120 Euróért (kb. 27-32 ezer Ft), és csak külföldiekkel áll szóba kiadással kapcsolatban.
Óriási reményekkel indultam neki a nyaralásnak, arra számítva - no persze némi túlzással -, hogy a halakat úgy kell elkergetni a stégtől, ha netán fürdeni szeretnénk.
Megérkezésünkkor azonban tarajos hullámok borzolták haragosra a vizet. Fürdeni lehetett, de bizony a horgászat eléggé kínlódóra sikeredett. Csak azokat a halakat tudtam megfogni, amik valami öngyilkos halálvágytól hajtva nagyon mélyre nyelték a horgot. A kapásokat ugyanis nem lehetett észlelni. Fix etetést kívántam létrehozni, ezért az előttünk lévő területet jó alaposan bejártam, keresve gödröt, hirtelen mederesést, hínárost, vagy bármit, ami alkalmas halak megtartására. Számítottam rá, hogy nehéz dolgom lesz, de arra nem, hogy ennyire. A stégnél csípőig érő vizet találtam, és körülbelül 350 méterre is csak a mellkasomig ért a víz. A folyamatos behordás nem volt a terveim közt, ezért a stég előtt 50 méterre lévő ritkás hínáros (kb. 30 szál négyzetméterenként) túlsó szélét szemeltem ki két hétig tartó etetésem fix pontjául. Ezt a távot feederrel és bojlis bottal, sőt matchbottal is kényelmesen el tudtam érni.
Hullámzás ide, hullámzás oda, már az első napon beetettem, s a két hét folyamán tettem ezt 19-20 óra között napi rendszerességgel. Amikor felnézegettem az etetést, láttam, hogy minden eltűnt, amit beszórtam. Egy-egy betervezett etetés körülbelül 1 kiló pálinkás kukoricából, 2-2 marék pelletből és bojliból állt össze. Az etetőanyagaim eltűnését nagyon jó előjelnek tartottam, de egyvalamit nem vettem figyelembe, és erről el is felejtkeztem alaposan, és amire szerencsére CsG barátom felhívta figyelmemet. A hullámzás olyan víz alatti áramlást keltett, ami elmosta az egészet, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Erről a nyaralás hátralévő ideje alatt folyamatosan megbizonyosodhattam. Ugyanis amint elállt az erős hullámzás, a kb. 90 centis vízben minden reggel megtaláltam azt, amit előzőleg beetettem. Ezért a beszórt mennyiséget drasztikusan, a negyedére csökkentettem. Reménykedtem abban, hátha beérik az etetésem, és akkor jön a pecás Kánaán. Háááááát, bizonyos szinten eljött az is.
A csodálatosan tiszta víznek köszönhetően gyermekeim elkezdték összeszedegetni a beszórt bojlijaimat és kukoricáimat, amit összegyúrtak maguknak spéci etetőanyaggá. Mivel a halaknak nem kellettek tuti etetésemen található finomságok, ezért inkább hagytam, hogy amit megtalálnak és felszednek, azzal azt tegyék, amit akarnak. Kreatívak voltak… Némi etetőanyag, kenyér és még a csuda tudja mi minden elkevergetésével kiváló küszcsalogatót kevertek ki. Ámbár én a kukoricát kihagytam volna… Szó mi szó, rengeteg apró halat, snecit és durbincsot fogtak. Ezért nem szabad azon csodálkozni, hogy amint kinyitották a szemüket reggel, már testületileg vonult is a három gyerek a stégre pecázni.
Meglepő volt, hogy még a nem egészen 5 éves leányom is önállóan csalizott, és maga szedte le a horogról a halacskákat. Mondjuk ezt csak akkor tette, amikor egyedül pecázott, ugyanis amikor mi is ott voltunk a stégen, akkor azért elvárta a segítséget. Hát hiába, nőből van már most is…
Nagy-nagy tervekkel indultam néki a pecázós nyaralásnak, ezért jogos a kérdés, mit fogtam én? Pár halacskát megtartottam egy fotózásra.
Bojlit és a halszeletet felváltva erőltettem. De semmi. Bár ez nem meglepő, hiszen a csúcs hőfok, amit egy mellettünk lévő stégen mértek, 30,8 Celsius-fok volt. Vízben…
Szerettem volna beljebb menni, süllőzni és kuttyogtani is. A nyaralóhoz járt csónak és vízibicikli is, de amikor megláttam mindkettőt a teljes valójukban, akkor inkább úgy döntöttem, hogy a vízibicikli még csak-csak használható, de a csónak maga a bizonytalan tényező. A két kaszvány evezőn és a két vasdarabon kívül semmi, de semmi más nem volt hozzá. Ráadásul millió helyen toldozott-foltozott, padlódeszka nélküli, csavarok állnak ki belőle a legváratlanabb helyeken. Legalább mentőmellény lett volna, de semmi. Szóval nem tetszett.
Egy ilyen lélekvesztőn nem mertem kimenni olyan messzire, ahol már nem ér le a lábam, pedig mondjuk érdemes lett volna megkeresni a világosi sziklapadot. Mivel a fiaimnak beígértem egy csónakos pecát, ezért egy kört azért tettünk vele, s olyan helyen álltunk meg egy órára, ahol derékig érő víz volt. Hazafelé azonban úgy élvezetesebb volt a haladás, ha inkább toltunk kifelé a csónakot, nyakig a vízben kevésbé csíptek minket a szúnyogok.
Ha mi nem is, de más bezzeg megtalálta, átrostálta a világosi sziklapadot. A Balatoni Halászati Rt. hajója átlag kétnaponta tett kört előttünk. Tudomásom szerint ilyenkor törvényesen csak busára és angolnára „hajthatnak”. Ennek ellenére folyamatosan ott koslattak a törésen és a többi jó haltartó helyen. Kérdésemre CsG ironikusan-szomorúan-viccesen csak annyit jegyzett meg, hogy biztosan elveszette valamelyik halász a kontaktlencséjét, és azt keresik ilyen bőszen. Hááát, nem tudom. Ráadásul szerintem nagyon közel jöttek a parthoz, a fotón lehet látni, hogy a fürdőzőkhöz (akik derékig vannak a vízben) viszonyítva hol is mennek el hajójukkal.
Azonban ha már a Balaton vámszedői szóba kerültek, akkor hadd beszéljek a horgászokról is. A ház tulajdonosa tavasszal és ősszel folyamatosan lent van, és horgászik. Szerinte nyáron bolond az, aki komoly halat akar fogni nyaraló stégjéről a déli part világosi és siófoki részén.
Nagy kacsintások közepette mondogatta, hogy tavasszal is telefogta a saját és a családja fagyasztóládáját mindenféle hallal, mert elrakott mindent, amit csak fogott. Bevallom, ettől mindig kiráz a hideg. Mért gondolja azt minden rabsic, hogy ha már Ő becstelen, nem tartja be a szabályokat és elrak mindent, amit fog, legyen az méretkorlátozással avagy tilalmi idővel védett, ugyanazt megteszi mindenki más is?
A házban a tulajdonos hűtőszekrényét használtuk, aminek a fagyasztójában találtunk egy kispontyot. Nem turkáltunk, csak a fagyinak és a grillkolbásznak kerestünk helyet. A fotón jól látszik a valós mérete, bár egy kis darabka (kb. 2cm) hiányzik belőle, pont a kopoltyú mögötti rész. Mellétettem egy keménydobozos dupla pakli francia kártyát, a méretek precízebb összehasonlítása miatt.
Sajnos ez nem egyedi eset, szerintem az országban a horgászok jelentős része mindent visz… Teljesen mindegy, hogy a Balatonról, avagy más vízről van is szó.
No de evezzünk vissza más témákhoz, hagyjuk a szomorúságot keltő problémákat!
Napokig stresszben tartott minket egy óriási balin. Menetrend szerint, nagyjából délután 4 körül jelent meg, és úgy egy órányit keringett a stégek körül. Összeszedegette a kábultabb kishalakat, aztán továbbállt. Első héten hitetlenkedtem, amikor a nagyobbik fiam széttárt kezekkel mutatta, mekkora „ponty” úszkál a stég körül, de pár nap múlva én is kiszúrtam őkelmét. A fiam váltig állította, hogy igen, ez ugyanaz a nagy „ponty”, amit előzőleg látott. Szó, ami szó, tényleg óriási volt, olyan 70 centi körüli, jól megtermett jószág. Csak ez a hal nem ponty, hanem balin ikrából bújt elő a világra, igencsak jó pár évvel ezelőtt. Ezután mindig meg volt a délutáni programunk. Ráhajtottunk a hatalmas balinra. De mindhiába, nem volt vele szerencsénk. A műcsalikra rá sem nézett, sőt kikerülte őket. A horoggal megspékelt sneciket mindig csak megnézte, néha még meg is bökdöste, de bármit csináltunk, nem vette fel. Pedig volt, hogy direkt húztunk a halon, hátha reflexből rávág, de nem. Bevetettünk spiccbotot, és csak simán úsztattunk kishalat a vízben, vízigolyót, víz felszínen úszó döglött kishalat, de semmi. És az a legérdekesebb, hogy ha bementünk a vízbe fürdeni, volt, hogy nagyjából egy méternyire is közel került hozzánk úszkálgatása közben. De ha bot volt a kezünkben, akkor nagy ívben kikerült. Mintha felismerte volna, hogy a horgászbot veszedelmet jelent számára. Dobáltunk be döglött halakat, halszeletet is, mintha etetnénk reá, de ezek közül csak néha evett meg 1-1 darabot. Szóval jó móka volt, s az öreg balin nyert! De legalább láttunk termetes halat. Lesz miről mesélni. 30 év múlva talán már úgy mesélem az unokáimnak, hogy meg is fogtuk, de aztán visszaengedtük…
Rengeteg sikló volt a stégek környékén. Volt olyan, amelyiket a gumimatrac pohártartójából szedtük ki. Ennek van egy olyan haszna, hogy mostanra egyik gyerekem sem fél megfogni őket. Érdekes volt, hogy a balin nem szedte le a kicsiket sem a víz tetejéről. Talán nem szereti őket?
Hazafelé nem egyből Budapest irányába indultunk, hanem még meglátogattuk Fonyód-Bélatelepen nyaraló anyósomékat. Fura felfedezés volt, hogy ott nagyon hirtelen mélyül a Balaton, pedig az is déli parton van, tehát elvileg sekély víznek kéne lenni ott is. Kb. 50 méter után már nem ért le a lábam. Az is fura volt, hogy míg Világoson a mellig érő vízben még a lábujjainkat is láttuk, addig Fonyódon még a térdünket sem.
Szóba elegyedtem az egyik stégről bejött horgásszal, hogy hát mégis, mi a helyzet, de azt mondta, hogy már két hónapja csak keszegeket és 4 angolnát fogott összesen, pedig minden nap este 10-től másnap délelőttig kint horgászik folyamatosan.
Rájöttem arra is, hogy a strand egyik szegletét fakíroknak tartják fenn. Másra nem alkalmas, csak önkínzásra. Nem értettem, hogy miért mondják azt rá, kagylós? Hiszen a vízben kagylót nem is találtam. De amikor ott jöttünk ki a vízből, gyorsan megtanultam a mormolós folyamatosan káromkodást! Elvégre kultúrember összefüggően hangosan nem káromkodik.
Döbbenetes, hogy ilyen létezik bármerre is a Balatonnál. Főleg egy strandon. Olyan volt átmenni ezen a szúrós aljzaton, mintha az ember parázson sétálna.
Kíváncsiságból elkezdtem átnézegetni, mégis mi mindent tartalmaz, és döbbenten fedeztem fel benne egy kisebb, centis fésűs kagylónak (viccesen „Shell kagyló”) a héját. Első blikkre anno még arra gondoltam, hogy a hullámzás ide sodorja ki az elpusztult kagylók héját, és az gyűlik össze, de akkor mit keres ott fésűs kagylónak a héja, ami nem is őshonos a Balatonban? Lehet, valaki a tengerről hozott kagylóőrleményt a strandra? Ugyan már, ez nem logikus. De akkor mégis, hogyan került oda? Az a valószínű, hogy emberi kéz által.
A probléma még foglalkoztat, de mivel mostanság olvastam a bojli és a kagylóőrlemény összefüggéséről, ezért pár marék, na jó, 1 bödögényi mintát elhoztam magammal tanulmányozni. Még ezt a mennyiséget is tüzetesen átnézem itthon, hátha találok benne valami érdekeset. A maradékba meg bojlit hempergetek. De lehet, hogy inkább dísznek félre teszem őket.
Csodás volt a Balaton, kár, hogy hamar véget ért a nyaralás, de célzottan csak horgászni idén még vissza szeretnék térni… Remélem, sikerül.
Írta és fotózta: Nyika Sándor / Sanyamester
