Valamelyik nap felmerült itt a fórumon, hogy vajon ki a legfiatalabb regisztrált felhasználó. Ekkor gondolkoztam el, mikor válik valaki horgásszá. Van, akinek nehezebb, mert csak idősebb korában találkozik a horgászattal, de vannak olyanok is, akiknek ez már az életük része kiskoruk óta. A fiam ez utóbbiak közé tartozik. Remélem, később is megmarad számára ez az időtöltés. Most még aranyosan szokta mondogatni, hogy apa, veszek egy ilyen vagy olyan autót, és én viszlek téged majd horgászni. Mindig nagy érdeklődéssel fogadja, ha horgászni megyek, és ha teheti, akkor ott nyüzsög körülöttem. Persze ebben benne van az apaimádat erősen. Akinek van fia, az tudja, miről beszélek: bárki bármit mondhat, az a tökéletes, amit APA tesz vagy mond. A fiam imádja az etetőkaját gyurmázni, és a halaknak beszórni. Ha nem vigyázok, akkor a gondosan összeállított eledel a snecik martalékává válik percek alatt, mert a kis krampusz folyamatosan dobálja a víz szélébe a kész etetőt.
Tavaly már előfordult párszor, hogy egy-egy parafa dugót úsztatgattunk egy bottal a Dunán. Aztán kapott egy kis játék pecát, amivel a kádból lehet kipecázni a színes műanyag halakat. Ezt a télen annyira begyakorolta, hogy valamelyik nap közölte velem: „Apa, nekem mikor lesz olyan nagy pecabotom, mint neked? Én is igazi halakat akarok fogni!” Erre mondtam neki, hogy valamelyik reggel majd lesétál hozzám, ha felébredt és az ölemben ülve - mint máskor - majd Ő fogja a halakat. Ez a válasz nem elégítette ki: „… én egyedül akarok horgászni, nem akarok az öledbe ülni.” Te jó ég… most született, és már saját pecabotot szeretne… de hát a kicsi kezek még nem bírják el a felnőttek kezére tervezett botokat… Ekkor el kellet gondolkodnom, hogy miként oldom meg ezt a feladatot. Aztán jött a hétvége, és telkünk közelében található tóra terveztem a nagy pillanatot. Engem is itt avatott be édesapám annak idején: egy nádbottal a kezemben aprítottam a naphalakat, vörösszárnyúakat. Péntek este előkotortam a pincéből egy régi spiccbotot. Gondoltam, ez majd gond nélkül bírja az esetleges megpróbáltatásokat, akkor is, ha fiam nem rendeltetésszerűen használja. Szétszedtem részekre, és Baksa fiam részvételével elkezdtük tesztelni, hogy hány tagot tud kézben tartani. A 2 tagot könnyen, a 3-at éppen tudta kezelni. Ő is és én is alig vártuk a reggelt. Ő a tőlem kapott úszójával - pontosabban egy kis dobozzal, amibe azt beleraktuk - aludt. Alig várta a reggelt, hogy induljunk le a telekre. Amikor a partra értünk, türelmetlenül sürgetett, hogy végre tegyem fel a csontit és kezdjük el a horgászatot. Természetesen csak a csalizásnál és a bedobásnál segíthettem. Egyébként nem foghattam meg a botot. A halat is csak úgy vehettem le a horogról, ha az Ő kezében van a hal. Néhány snecit beraktunk a vödörbe, mert kell vinni a cicának. A többit visszaengedtük. A legmeglepőbb az volt, hogy ez mennyire természetes volt számára. Nagyon büszke volt magára, hogy mennyi halat sikerült fogni, mert közben a szomszéd nagyfiúk alig-alig fogtak mellette (persze ők inkább a kárászokra pályáztak).
Persze milyenek a gyerekek, fél óra után felállt, hogy mára elég volt. Most menjünk inkább biciklizni. Ő biztos hamar elfelejti majd ezt a napot, de ez a félóra felejthetetlen élmény marad számomra.
De most inkább beszéljenek a képek:
