Ahogy múlik velem az idő, egyre nehezebben kötök barátságot. Talán bizalmatlan vagyok? Vagy ez a korral természetesen együtt jár? Nem tudom. Éppen ezért ért meglepetésként, hogy néhány, itt a Haldorádón megismert emberrel milyen simán, milyen zökkenőmentesen ment a dolog. Nem, nem járunk össze, nem telefonálgatunk nap mint nap egymásnak. De nagyon várjuk a találkozást, amikor alkalom adódik rá, s minden perc érték, amit együtt tölthetünk. Mint most októberben…
E-mailen, telefonon szervezgettük a dolgot, tulajdonképp már tavaly óta. Az eredetileg tavaszra tervezett közös felső-tiszai pecából mégis őszi találkozás sikeredett, igen nehéz volt összehozni úgy az időpontot, hogy az mindenkinek megfelelő legyen. Pedig a társaság nagyon „komolynak” ígérkezett! A nyíregyházi gárda: Cibus, T_Peti, Csabio, a budapesti válogatott: Sanyamester, Grasscarphunter, Zsolli és jómagam.
Végül kialakult az időpont, a helyszín, s kezdetét vehette a készülődés! Egy ismeretlen vízen eltöltendő három horgásznap komoly felkészülést igényel. Legfőképpen elméletben. Mire horgászunk majd, hogyan és mivel? E mozaikok összerakosgatása, a tervezgetés olyan jóleső, szívet melengető tevékenység, hogy szinte már ez is horgászélménynek tekinthető. Csabi az egyik helyszínen még horgászott is a „kedvünkért”. Megüzente nekünk tapasztalatait, megkönnyítendő ezzel a fent említett tervezgetést.
Az biztos volt, hogy a bolognai bot nem maradhat otthon! Bár a horgászatot annak idején a Dunán (a Lágymányosi-öbölben és annak környékén lévő Duna-szakaszon) kezdtem, azóta alig-alig tévedtem igazi folyóvíz közelébe. A bolognai botos peca régóta érdekelt, s itt volt a remek alkalom, hogy kipróbáljam. Ráadásul Csabi személyében olyan valakitől tanulhatok, akitől érdemes. A feederbotok rutinszerűen kaptak helyet az utazó keretben, s egy pergetőbot is bekerült a botzsákba. A láda kérdésében vacilláltam kicsit, végül úgy határoztam: itthon marad. Jól döntöttem. Némi bevásárlás, főképp az etetőanyag-készletek feltöltése céljából, aztán már csak azt számolgattam, hányat kell még aludni az indulásig.
Semmi sem lehet tökéletes, most is voltak kellemetlen meglepetések. Sanya és Grass - holmi munkákra hivatkozva! - lemondta a bulit, s Petinek is közbejött némi iskolai elfoglaltság. Bár Sanya a tímári horgászatra eljött velünk (laza hatszáz egynéhány kilométert autókázva egy jó félnapos pecáért), Peti pedig két nap is meglátogatott minket rövid időre, mégis hiányoztak mindannyian. De, ahogy mondani szokás, minden rosszban van valami jó is: volt szerencsénk megismerni Bajzit, aki Csabi barátjaként csatlakozott hozzánk a második napon.
Tiszabercel
Ez a kedves falu volt a bázis, itt kaptunk szállást, a Tisza gátjától alig száz méterre. Csütörtök délután érkeztünk, s a lemálházás után első dolgunk volt, hogy megnézzük a vizet. Megjárattam ugyan néhány wobblert egy visszaforgó környékén, Peti is felavatta vadonatúj pergetőbotját, de nem volt ez komoly peca, csak amolyan bemelegítés. Holnap!
A nap első sugaraival együtt érkeztünk a Tisza partjára. Csabi egy hatméteres bolognait varázsolt elő a csomagtartóból, a vízmélység nem kívánt többet, Zsolli azonban durván, egy nyolcméteressel támadott. Mentségére legyen mondva, ez van neki… 6 grammos „duci” úszóval, csontival, no meg egy dézsányi kajával kívánták megoldani a feladatot. Cibus feederbottal indult a csatába, s végül én is e mellett döntöttem. Tanulni jöttem ide, de úgy gondoltam, aznapra elég lesz, ha figyelem a mestert, mit, hogyan csinál. Birtokba vettük hát a partoldalba vájt hosszú platót. Legfelül Zsolli suhogtatta a nyolcméterest, utána következett Csabi, aki fürkész tekintetek kereszttüzében volt kénytelen előadást tartani nekünk a bolognai botos horgászatról. Rövid szünet után következett a feederes szekció, előbb én, majd Cibus. Etetni csak a hosszúbotos srácok etettek, mi pedig Cibussal a lecsorgó kajáról akartuk kíméletlenül „lehúzni” az óvatos nagyját.
Azt ugyan tudtuk, hogy a hely némileg akadós - erre szállásadónk az előző nap felhívta figyelmünket -, de ami a víz alatt fogadott minket, arra azért nem voltunk felkészülve. Még az egyébként igen békés Csabi is szitkozódott rendesen. Én a reggelt egy 25-ös csomag horoggal kezdtem, s amikor dél körül befejeztük, tíz darab sem zörgött már a zacskóban. A lapos ólomból kevesebbet evett a hely, de így is koldulni voltam kénytelen a többiektől. Hiába, fel kellett volna készülni! Cibus kevesebbet dobott, így kevesebbszer is szakadt. Ami a lehúzni tervezett nagy halakat illeti: nos, ezt borítsa a feledés jótékony homálya…
Kétségtelen tény: az igazi műsort aznap Csabi adta, hisz a víz alatti labirintusból - tucatnyi horog beszaggatásával együtt - termelte azért a halat. Volt olyan időszak, amikor érdekes „ritmusban” horgászott: hal-akadó-hal-akadó, és így tovább. Röpködött a tenyeres fehérnép a kezébe, de homlokán a ráncok azért mutatták: hagyjuk már abba!
A délelőtti „sűrű” hely után jól esett a Cibus-féle töltött káposzta, így a szállásra visszatérve igen nagy kedvvel láttunk neki. A külső szemlélő talán a „zabálnak, mint a disznók” szófordulatot használta volna. De mindegy is, isteni kaja volt, ez a lényeg! Kávéztunk, borozgattunk kicsit, aztán gyúrtunk a következő helyre. Úgy egy féldézsányit. A délután feederezéssel telt a komp alatti folyószakaszon. Itt nem volt olyan partrész, ahol mindannyian elfértünk volna, csupán zsebkendőnyi helyek, ahol kettesével is csak szűkösen. Pedig a cuccokat bizony jelentősen megrostáltuk: egy-egy bot, vödör, táska, amit kényelmesen magunkra tudtunk aggatni. A ládát szerencsére otthon hagytam. Békés délután múlt el velünk a remek kora őszi időben, s én már gondolatban Tímárra készültem…
Tímár
Tímárra készültem, ahol végre előkerült tokjából a bolognai bot, amit tavasz óta őrizgettem első tiszai horgászatomra készülve. Csabi remek tanulópályát talált az olyan fakezű kezdők számára, amilyennek én éreztem magam a hétméteres petrencerúddal a kezemben. A komp fölötti köves part népszerű hely az itteni horgászok körében, remek márnákkal, jászokkal, de egyúttal nehéz is. Jól kell ismerni a medret annak, aki itt halat akar fogni, s a gyakorlat sem árt, ellenkező esetben inkább csak a szerelék összeállítását lehet gyakorolni, újra, meg újra. Persze az is igaz, hogy az ismétlés a tudás jó édes anyukája… Mesterem azonban kegyes volt hozzám, így inkább a komp alatti homokos platóra kormányzott minket. Itt úgy csiszolhattam - leginkább „irodalminak” mondható - bolognai botos tudományomat, hogy közben még élvezhettem is a pecát. Mi több, néhány öngyilkos szándékú tenyeres keszeggel kielégíthettem alantas zsákmányszerző ösztöneimet is.
Komoly köd ülte meg a mélyebben fekvő részeket, amikor Tímár felé autóztunk, s a folyó is vastag ködsapkát húzott magára ezen a nyirkos reggelen. Az előkészületek közepette érdeklődve figyeltük, vajon mikor oszlik már el legalább annyira, hogy az úszókig ellássunk. Eltökélt társaságunk szépen gyarapodott, hisz velünk volt már Bajzi is, aki előző este, épp a hússütés közepébe csöppenve érkezett. A Luca széke nem készül olyan lassan, mint ahogy nálunk a grillen sütött hús, de a végeredményt tekintve azt mondom: megérte várni! Olyan jót ettünk, hogy muszáj volt inni rá egyet. Vagy kettőt? A fene se számolta. No de vissza Tímárra, hisz megérkeztek Sanyáék is. Elvetemült vállalkozó-feltaláló-horgász barátunk két fiával egyetemben hajnali nagyon korán indult útnak, hogy némi országjárás után csatlakozzon hozzánk.
Zsolli bolognai bot híján Cibushoz csatlakozott, feederbotja társaságában. Szó mi szó, némelykor szépen húzták is a halat. Zsolli sűrűbben, az öreg pedig szép komótosan a nagyját. Tud valamit… Bajzi kísérletet tett arra, hogy a tímári halakkal megismertesse a konzervkukoricát is, a pikkelyesek azonban ellenálltak minden rafinált csábítási kísérletnek. De Bajzit nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, kitartóan próbálkozott tovább. Nem rajta múlt. A legkiemelkedőbb teljesítményt mégis Sanya nyújtotta aznap, aki többfrontos küzdelmet folytatott. Sikeresen tartotta távol fiait a Tiszától, hisz kétlépésnyi távolságban már rendesen szakadt a meder, vigyázni kellett rájuk. Kétségtelenül kudarcot vallott azzal, hogy megpróbálja viszonylag tisztán tartani a srácokat. A nap végére fülig sáros lett hát mindkettő. E közben szerelt - a fiúknak is és magának -, horgászott, és még beszélgetni is jutott idő. Ja, és akkora (ahogy ő mondta: folyóvízi) gombócokkal bombázta a vizet, hogy időről időre egymás nyakába ugráltunk Csabival ijedtünkben.
Mert azért mi is horgásztunk a jó ötös, lassan bandukoló vízen. Az ötgrammos úszó kényelmes horgászatot biztosított, pedig mesterem szerint van úgy, hogy a majd’ kétakkora is csak nyűgösen elég. Tanultam Csabitól sok mindenről: ólmozásról, mélységmérésről, az úszó mozgásáról, etetésről, a bot helyes tartásáról, úszóvezetésről és a különféle halak kapásáról. Ez utóbbit a gyakorlatban csak a dévér és a laposkeszeg esetében volt módom kipróbálni, de a tapasztaltak alapján beleborzongok, ha arra gondolok, hogy szép jászok, darabos márnák is belecsimpaszkodhatnak a cuccba. Az bizony nagy játék lehet! Most horgásztam ugyan először ezzel a módszerrel, de az biztos, hogy nem utoljára. Órákon keresztül cuppogtunk a csizmamarasztaló sárban, egyszer pereceltem is akkorát, mint egy lavór. Hál’ Istennek a bot éppen nem volt a kezemben. A többiek sem látták, mert akkor aztán hallgathattam volna őket napestig.
A nap már lemenőben volt Tokaj felett, amikor készen lettünk a pakolással, s ki-ki hazafelé indult. Sanya a messzi Budapest felé, mi pedig vissza Tiszabercelre. Azért előtte jutott még idő egy kis beszélgetésre, no meg egy csoportképre, ami szép emlék marad a számomra. Szép emlék, hisz egy csodás napot juttat majd eszembe mindig.
Marót-zug
Rosszkedvűen ébredtem, mert közös horgászatunk utolsó napja vette kezdetét. Este már nem lesz főzőcskézés, nem kóstolunk meg egy újabb fajta bort. Nem hallgatjuk majd Cibus és Csabi utánozhatatlan duettjét (hihetetlen módon tudják egymást piszkálni, olyanok, mintha huszonöt éve házasok lennének…). Aztán egyre inkább a feszült várakozás vette át a rosszkedv helyét, hisz egy újabb gyönyörű víz felé vezetett aznap az utunk. A Marót-zug ötletét szállásadónk egyik látogatója hozta, aki halőrként ténykedik ezen a csodálatos holtágon. Ígéretéhez híven reggel hat előtt eljött értünk, hogy gond nélkül odataláljunk.
Amikor megérkeztünk, már tudtam, hogy nekem bizony el kellett jönnöm ide! Mert ez a holtág - nekem - maga volt a Paradicsom. Ne tessék csodálkozni, mindig efféle paradicsomi érzés fog el, ha látok egy háborítatlan, a maga „vadóc” mivoltában megmaradt vizet. A többieket is magával ragadta a hely hangulata, izgatottan kezdtünk pakolni.
Komoly előnyben voltam társaimhoz képest, hisz én aznap pergetni készültem, s ez nem igényelt túlzottan sok előkészületet. Összeraktam a botot, egy kis dobozban eltettem néhány műcsalit: wobblert, körforgót, támolygót. Olló, szájfeszítő, hosszú fogó került még a zsebekbe. Vittem magammal a merítőt is, mivel a partra sokhelyütt nem lehetett annyira lejutni, hogy biztonsággal elérjem a megakasztott halat. Merítő nélkül itt nem boldogultam volna. Ha már a Paradicsomot emlegettem az imént, hát a hely igazi csukaparadicsomnak tűnt. A hínár még sokhelyütt a víztetőig ért, de a növények már elég gyengék voltak, így a műcsalik elvesztésétől nem kellett tartani.
Várakozásommal ellentétben a víz nem adta könnyen magát, a csukák nem rontottak rám vicsorogva. Sőt. Másfél óra bozótharc, eltökélt hajigálás után csak egy kb. 40 centis útonállót tudtam felmutatni, ami egy fényes Orklára éhezett meg az egyik hínárfolt előtt. Néhány idősebb helyi horgász figyelte ténykedésemet, s nézett engem komplett idiótának, amikor pár fotó után visszaengedtem zsákmányomat a vízbe. Ebbéli érzületüknek hangot is adtak.
Pihenésképp visszabaktattam a többiekhez. Zsolli és Cibus feederrel próbálkoztak, bár a sok növény miatt igen nehéz dolguk akadt. Csabi rakóssal nyomult, sajnos a halak kevésbé. Ha a vízközt még nagy számban mozgó, s a csalit néha a fenékig kísérő sneciket sikerült elkerülni, akkor bizony mozdulatlan maradt az úszó. Bajzi az úszós csukázást választotta, no meg a beszélgetést Csabival és a többiekkel. Ráértek, a halak nem nagyon zargatták őket.
Elbandukoltam megint, újra megfaggattam az egyszer már bejárt helyeket, s mivel az öregek most másutt próbáltak szerencsét, megdobáltam hát ott is, ahol korábban ők úszós cuccal, kishallal horgásztak. Elég sűrű volt a pálya, s mivel a folyosókban nem volt érdeklődés, rizikóztam kicsit. Egy tompább fényű GIPO kanalat szó szerint keresztülcibáltam egy nagyobb hínárszigeten. Próbálkozásomat ezúttal siker koronázta, egy 62 centis csuka „személyében”. Örültem neki, mint majom a leghosszabb testrészének.
Pakolni kezdtünk, búcsúzkodni. Vigyorogtunk, egymás vállát veregettük, s megtettük az ilyenkor szokásos ígéreteket: találkozunk majd itt meg ott, tavasszal folytatjuk és hasonlók. Hogy mi lesz belőle és mikor, nem tudom, de ez a pár nap már biztos a miénk marad, előkelő helyen legszebb emlékeink között. De tudjátok mit? Tényleg találkozni fogunk, mert vágyom vissza a Tiszához és ezek közé az emberek közé! Rajtam nem fog múlni. Jó volt.
Majd elfelejtettem! Ideteszem azt a tímári csoportképet. Sanya, Csabi, Cibus, Bajzi, Zsolli. Innen ismerjük egymást a portálról. Tudjátok, ők a barátaim. Mit is mondtam az imént? Egyre nehezebben barátkozom? Egy fenét!
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: Bajzáth József, Polyák Csaba, Czender Miklós
