Talán az eddig beérkezett fogalmazások, élménybeszámolók közül a most következő írás volt az első, ami mindannyiunk tetszését elnyerte. A számtalan e-mail között ez volt az elsőnek beérkező olyan munka, ami tartalmában és terjedelmében, valamint a hozzá csatolt illusztráló képanyaggal önmagában is megállja a helyét a horgászportálunkon. Bari Márton, budapesti 10. osztályos tanuló pergető írása következik.
Az első csukám…
Vörös volt még az ég alja, mikor kiszálltunk az ócska kis Marutiból a csatorna partján. Ezúttal édesapám és öcsém, Nándi kísértek el a túrára, bár ők jobban szerettek hétvégenként délig aludni, mint pecázni. Nem sűrűn volt maradásuk, mert általában dolgozott bennem a horgászvér, és felvertem a családot hajnalok hajnalán, mondván: „Vár ránk a vízpart és a tengernyi csuka!” :) Jól ismertük ezt a helyet, nem először álltunk itt tetőtől talpig felmálházva, különféle csukafogó csodafegyverrel, kis szalonnával, kenyérrel, némi zöldséggel ebéd gyanánt. Minden a megszokott látványt nyújtotta, bármerre fordultam. A szántó fölött egerészölyv keringett prédájára lesve, itt-ott egy nyúl tűnt el sietve, vagy fácánkakasok borzolták ékes tollaikat a poros utacska szélén. A csatorna most is bizalommal töltött el, ahogy az őszi hajnalon a kisebb fák és bokrok ágai öregesen hajoltak a tiszta víz fölé menedéket és egyben hadiszállást nyújtva ezzel a ragadozó halaknak, ezek közül is leginkább a csukának.
Régóta kísértett már e halfaj, sosem tudtam egyet sem horogra keríteni belőle, bár általában a megfelelő felszerelés sem állt rendelkezésemre. Most más volt a helyzet! Fegyvertáram új és egyben legelőkelőbb darabját ezúttal egy 3 méter hosszú, 30-80 g dobósúlyú ET Spin Blade pergetőbot, valamint egy Shimano Stradic 5000 FB típusú pergető orsó - ami számomra a tökéletesség és elegancia összekovácsolódásának netovábbja - képviselte. A Stradic dobjára 20-as SpiderWire fonott zsinórt csévéltem, a dobozomban pedig 3 új Rapala wobbler, néhány körforgó és támolygó villantó kapott helyet. Nagy boldogsággal raktam össze a botot, majd óvatosan az orsótartóba illesztettem új tekerőm talpát. Bevallom, számomra még mindig ez a legtökéletesebb pergető felszerelés, annyira beleszerettem ebbe az összeállításba azon a napon.
Elsőként a csatornára merőleges, vékonyabb öntöző alkalmatosságon kezdtük a horgászatot, mondván itt kisebbek lesznek a csukák, de sokkal több és gyakoribb kapásra számíthatunk, mint nagyobb testvérén. A túloldalon volt két bokor, melyek tövébe egy-egy bója került, virgonc bodorkával feldíszített horgaikkal együtt. Éppen azon elmélkedtem magamban, ha otthon nézem a tévét, és valaki hozzám vág egy sajtburgert, akkor nem nagyon gondolkodom, inkább csak amolyan katonásan a „harap, nyel, harap, nyel” elvet követném. Ezek alapján arra a következtetésre jutottam, miután az ember is állat (mondhatni marha :)), ha van krokodilpofájú a környéken, akkor hamarosan részem lehet a hőn áhított mérkőzésben, és csukát fáraszthatok. Gondolatmenetemet öcsém úszójának cuppanása szakította félbe. Rohantam, hogy végignézhessem a fárasztást, illetve hogy segédkezzek a szákolásnál, mire azt veszem észre: édesapám is csukával harcol, az én botom van a kezében. Örömöm határtalan, mert ugye ha az úszós szerelékeket visszadobjuk, akkor a következő kapás már az enyém.
No igen, a szerelékek visszadobásával nem volt probléma, csak a nem kevésbé szükséges következő kapással. Az ugyanis késett. Nem is keveset. Sokat. Ez az én formám, míg itt vagyok, ott van kapás, míg ott vagyok, itt van kapás. Ki érti ezt?!
Ekkor jöttem rá arra, hogy ez a csuka dolog nem mehet nekem másképp, csakis pergetve, ugyanis a pergető felszerelést nem tudom sorsára hagyni, folyamatosan dolgoznom kell vele. Magamhoz vettem a már korábban készenlétbe állított pergetőbotot, illetve a dobozt, majd az eredeti csatornát tűztem ki úti célul. Nem voltam rest minden állást töviről-hegyire átfésülni. Hosszan eldobtam a velem egy oldalon lévő nádfalak előtt, csábosan táncoltattam a nagy felületű, vékony lemezből készült támolygó kanalakat, illetve a kevésbé mélyre törő wobblereket. A mederben is kutakodtam, ebben a gumihalak, twisterek voltak segítségemre, de hiábavalónak bizonyult az igyekezet, még csak rávágást sem sikerült kicsikarnom. Teljes elkeseredésemben kezdtem dobálni a következő állásban, ami már igencsak messzinek mondható a kis öntözőcsatorna torkolatához képest.
Elfáradtam a pár órás pergetésben, ezért hanyag módon egy farönkre leülve, csak úgy tessék-lássék módon csapkodtam a vizet, amikor erőteljes rávágással majdnem kivette a botot a kezemből valami. Ijedtemben még bevágni is elfelejtettem, szerencsére ebben segítségemre volt a fonott zsinór, a csuka szinte megakasztotta önmagát. Féltem tőle, hogy a nagy szaltók közepette elveszítem, kirázza csontos pofájából a kanál drillingjét. Szerencsére minden szuperált, és az erős szerelésnek köszönhetően 2 perc múlva azon törhettem a fejem, hogy mi módon segítsem partra az elfáradt ragadozót. Szemre is darabosabbnak tűnt, nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen szép hallal léphetek be a csukavadászok népes táborába. Kipiszkáltam a hal szájából a horgot, majd lekötöttem, hogy elbüszkélkedhessek vele a többieknek. Mire visszaértem, pont összepakoltak és a keresésemre akartak indulni, sokáig elvoltam.
Autóval hamar odaértünk, ahová lekötöttem a halat. Kivettem a vízből, és büszkén emeltem a magasba győzelmem jelképeként. Gyorsan lemértük a hosszát, ami 70 cm-nek bizonyult, illetve a súlyát, ami pedig 3,9 kg volt. Gondoltam, édesanyám hogy fog örülni egy ekkora csukának a konyhában, amikor lenéztem, és azt vettem észre, hogy egy vasbilincset szúrtam át a hal száján, aminél fogva a levegőben lógatom. Rögtön rájöttem, ezt a halat mindenképpen vissza szeretném engedni, hadd szerezzen örömet másoknak is akrobatikus táncával, ha megakasztják, vagy kerülje el a horgokat mindörökre, ha elég ügyes hozzá. Sokat kaptam a csatornától, ezért boldog voltam, hogy én is adhattam valamit és visszaengedtem a fenséges rablót.
Vörös volt már az ég alja, mikor besszálltunk az ócska kis Marutiba a csatorna partján. Jól ismertem ezt az érzést, nem először éltem át. Egyszerűen nem tudtam (és nem tudok) elszakadni a méltóságteljes őszi tájtól, pedig így is kései az indulás hazafelé.
Írta: Bari Márton
A Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium 10. a osztályos tanulója.
Gratulálunk az írás készítőjének, egyúttal bíztatunk minden 17 évnél nem idősebb, tehetségesen fogalmazó fiatalt, hogy ha van papírra, pontosabban billentyűzetre vethető horgászélménye, akkor küldje el nekünk a következő e-mail címre: palyazat@haldorado.hu
A részletes pályázati felhívást megtaláljátok az írás alatt található Kapcsolódó írások-nál.
Takács Péter (t_peti)
