Néhány éve ott álltam a rhodosi kikötőben, azon a helyen, ahol egykor az antik világ hét csodájának egyike, a rhodosi Kolosszus állt. Ma már csak két szobor jelzi a kikötő bejáratánál a hajdani monumentális alkotás lábainak helyét, mégis furcsa, kissé torokszorító érzés lesz úrrá az emberen. A csodát, de legalábbis a csoda helyét látva egy pillanatra mindenki eltöpreng, s talán a másodpercmutató is lassabban rója köreit kicsit. Ahogy félig elnyílt szájjal álltam és lelki szemeim előtt ott magasodott a szétterpesztett lábú, lenyűgöző szobor-óriás egy kérdés motoszkált bennem: Vajon miért pont itt és miért az ég felé nézve keresem, látom csak a csodát? Miért nem a lábam elé nézek?
Tekintetemet lefelé fordítva ismerős kép tárult elém. A móló külső ívén, a partvédő kövezés előtt sekély kavicsos feltöltődést hozott létre a hullámok hozta hordalék. A kövek közt pár centis apró halacskák nyüzsgő forgataga vonzotta magához a szemet. A világos fenék fölött ide-oda cikázó ezernyi sötét hát játéka, a meg-megvillanó ezüstös testek csillogása annyira ismerős volt, de csak percek múlva találtam rá arra a másik képre. A színek mások, de a hangulat zavarba ejtően hasonló. Gyerekkoromban a Balaton déli partján órákig bámultam a partmenti kövezés előtt cikázó küszök ezreit. Leültem egy kőre, és csak néztem az apró halakat. Gondolatok nélkül, élvezettel. Tényleg itt van a csoda, itt a lábam előtt!
Egyesek talán azt gondolják most, hogy nem lehet együtt említeni az apró nevenincs tengeri halacskák, vagy épp a balatoni küszök játékos forgatagát azzal a hihetetlen, lenyűgöző alkotással, amely mellett az antik ember olyan aprónak, jelentéktelennek, gyengének, törékenynek érezhette magát. Tévednek. Tévednek, mert mindkettő csoda. Hogy mi is a csoda? Számomra mindaz, ami több annál, mint amit megérthetek belőle.
Csoda a parton álló fűzfa, melyen mindig megpihen kicsit a tekintet. Nem szomorú, mint ahogy a neve mondja, inkább csak magányos. Ha kopasz ágain keresztül nézed az eget egy borús délutánon, talán szomorúnak látod, de ha rásüt a nap, ha ágait beborítják a hosszúkás levelek, bizony még mosolyt is rajzolhat az ember arcára.
Csoda a mindig változó, mozgó, lüktető nádas. Vízi lakótelep, mely megannyi apróbb, nagyobb élőlény otthona. Vannak itt állandó lakók és átutazó, csak percekre megálló vándorok. Érdekes, kétarcú világ ez. Egy csendes, reszkető levegőjű nyári délutánon békés, nyugodt menedéknek tűnik, de amint végigvágtat a vízen egy hideg szélroham, a nádas is megőrül a tajtékzó hullámokkal együtt. Féktelen, félelmetes. Megfér benne együtt a friss hajtások harsány zöldje és a tavalyi halott szárak fakó szürkéje is. Megtűr, befogad, megvéd minket is, csak ne éljünk vissza a bizalmával!
Csoda minden hajnal, mely a vízparton talál. Szürke még a kép körülötted, de érzed már a feszültséget, hallod a víz csobogását, a madarak türelmetlen füttyeit, még a szél is elcsendesedik kicsit. Tudod, hogy minden lélegzetvisszafojtva ugyanarra vár. Szinte észre sem veszed, de te is egyre inkább átadod magad ennek a jóleső izgalomnak. Aztán egyszerre minden megtelik színnel, élettel. Olyan váratlanul, olyan lüktetően, hogy egy pillanatra be kell csuknod a szemed. S amikor kinyitod, a világ a legszebb arcát mutatja feléd.
Csoda a szél is. A szél, ami melegen simogatja az arcom, máskor pedig dermesztő hideget hozva bebújik a kabátom alá. A szél, ami életre kelti a fák lombját, a vizet, a nádast, még a fűszálakat is. Hullámzásba kezd körülöttem minden, szinte egybefolyik a víz és a part, kéken, szürkén, zölden és száz másik színben ringatózva. Hát nem csodálatos? Még akkor is az, ha közben pacallá ázva próbálom felszerelésem maradékát biztonságos helyre menteni...
Volt már, hogy a kezetekbe vettetek egy halat és néztétek? Csak úgy. Nem azért, hogy megnézzétek mekkora, nem azért, hogy eldöntsétek milyen fajta. Csak megnézni, hogy milyen csodálatos lény. Mennyire célszerű, mennyire okosan "tervezett". Mennyire része tud lenni annak a közegnek, amiben él. Hogyan alkalmazkodott a táplálékához, hogyan, mi módon tud védekezni, elrejtőzni vagy éppen támadni. Ha még nem tettétek, egyszer érdemes kipróbálni, hiszen ott van a kezetekben a csoda.
Látom az öreget, aki úgy jár ki a vízre, ahogy egykor a munkába ment. Minden nap, mindig ugyanakkor. Kopottas felszerelés, de egytől egyig kipróbált régi társak. Minden rezdülésüket ismeri. Mozdulatai lassúak, a szeme sem olyan éles már. De "tudja" a vizet, ismeri centiről centire. Minden reggel szorongva nézem a megszokott helyeket, vajon kijött-e megint? Nélküle valahogy nem lenne olyan a víz, mint eddig. Hiányozna, mint a nyárfa, amit az a nagy vihar döntött ki tavaly. Ő is egy az én csodáim közül.
Sokat írtam már, mégis milyen kevés dologra jutott idő. Ott a nesztelen sikló. A pocok, akitől mindig rám jön a röhögés. A zajos szárcsák, a mérges és elegáns hattyúk. A kövek és a felhők. A víz maga, mely elrejt és árulkodik. A barátság is velünk tarthat, ha szerencsések vagyunk. És mennyi mindent nem mondtam még, tudja valaki?
"Miért horgászom?" Ez volt a címe egy itt megjelent írásnak. Őszinte és szép gondolatok voltak, melyek arra késztetik az embert, hogy feltegye magának a kérdést: Tényleg, én miért horgászom? A halfogás izgalmáért, öröméért? Igen, azért is. És azért a sok csodáért, amivel lépten-nyomon találkozom, amire úgy lehet bámulni, mint ahogy a rhodosi Kolosszus lábánál tettem. Tátott szájjal, töprengve, miközben talán az idő is lassabban lépked.
De ez csak az első lecke. Mert, ha valaki ilyeténképp nyitott szemmel képes a vízpartot járni, az biztos, hogy a horgászbotot letéve is láthat még csodákat. Otthon, a munkahelyen, az utcán sétálva, bárhol. És az idő is lassabban múlik felette. Talán...
Czender Miklós (bogyo)
u.i.: Köszönet Csabio-nak a gondolatébresztő írásért és néhány gyönyörű fotóért!
