A Fővárosi kalandozások 9. részében az Újpesti-öbölben próbáltam szerencsét. Azonkívül, hogy megállapítottam, milyen remek horgászvíz ez az eldugott „öbölvég”, ismét szembesültem azzal, mennyi szemét hever a vízpartokon. Elkeseredésemnek hangot is adtam az írásban, és lám, nem maradt reakció nélkül a mérgelődésem. Néhányan azt javasolták, javasoltátok a fórumon, hogy ideje lenni nekünk is tenni valamit a kesergés helyett, menjünk, és takarítsuk ki az alig 300 méter hosszú pecahelyet! Általában az ilyen kezdeményezések nem élik meg a csecsemőkort sem, és nem marad más, csak a puszta diskurzus arról, mit is kéne csinálni. Kíváncsian vártam a folytatást, mi lesz ebből, vagy inkább, lesz-e valami ebből az ötletelésből!?
A fórumozókkal néhány levélváltás után a július 14. délelőttjét tűztük ki a szemétszüret időpontjának. Jó páran jelezték, hogy ők bizony jönnek és segítenek abban, hogy végre ne csak a szánkat jártassuk, hanem a kezünk munkájával is segítsünk a természetnek abban, hogy begyógyíthassa azokat a sebeket, amiket az emberiség ütött rajta. Itt kell, megjegyezzem, hogy nekem nem kenyerem az önkénteskedés. Nem szeretem magamra vállalni a mások által levetett terheket, szeretem azt csinálni, amit én jónak látok, nem azt, amire mások saját hibáikból kényszerítenek.
Ennek talán az lehet az oka, hogy szüleimnek hála megtanultam azt, hol a helyem a természetben. Nekem az a természetes, ha a szemetet a kukába dobom. Valamiért sosem gondoltam úgy, hogy nehezebb a hulladékgyűjtőbe tenni a kidobandó dolgokat, mintsem szétdobálni. Oldalakat lehetne írni arról, hogy a fogyasztói társadalom milyen mértékben „szenved” a túlfogyasztás káros hatásaitól, de úgy vélem, sok haszna nem lenne egy ilyen firkálmánynak, hiszen ez ellen kézzelfogható módon nem tudunk tenni semmit. Ám sajnos ez a csírája annak a szemléletnek, ami normálisnak tekinti azt, hogy az agyoncukrozott mű üdítőitalunk elfogyasztása után a már csak szemetet jelentő dobozt vagy palackot eldobni normális dolog.
Nemegyszer láttam már a városban olyat, aki kuka helyett a busz alá dobta az üdítős dobozát. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kérdőre vonom, miért gondolja úgy, hogy ő megteheti ezt. Aztán szembefordult velem és belenéztem a szemébe. Az értelem legapróbb szikrája is hiányzott a tekintetéből. Nem volt más, mint egy agymosott zombi. Valószínű, hogy sikerült volna „apró” termetemmel rávennem arra, tegye a szemetesbe a mocskát, de abban is biztos vagyok, hogy a következő órában ugyanazt tette volna, mint a találkozásunk előtt. Ő ugyanis annyi, amennyi látszódik belőle. Túlzásnak érződik, amit írtam? Pedig ezeknek az embereknek a természet, a tisztaság, a rend ismeretlen fogalom. Kortól, nemtől, vagyonosságtól, társadalmi helyzettől, etnikai származástól függetlenül pusztítanak. Sajnos sokan vannak, de talán közösen lehetne tenni ellenük, talán fel lehetne nyitni a szemüket. Ehhez azonban egy egész országra kiterjedő szemléletváltásra lenne szükség.
Rövid kitérőm után térjünk vissza a cikk eredeti témájához. Július 14. reggel 7 órát írunk. Kedvesemmel megérkeztünk a Komp utca végében található kerítéshez, a megbeszélt helyre. Nem vártam tömeget, de a látottakon azért meglepődtem. Sehol senki! Nyomasztó érzés kerített hatalmába. Már megint felültettek?!
Besétáltam a partra, és mit látok?! Valaki nagy erőkkel túrja a szénaboglyát, egyedül, magányosan. Ki más is lehetett volna, mint Ördögh Máté, a fővárosi Duna vándora, ismerője és talán legnagyobb hódolója. Gyors üdvözlés után végigmentünk a parton, ám a látvány egész korrekt volt. A kukák ürítve, szemétnek nyoma sincs! Sajnos, mint azt tudjuk, a látszat csal. Az egyik „szénaboglya” alatt rátaláltunk az öböl minden szemétjére. Valaki, valahogy összegyűjtötte egy jó nagy kupacba, és szépen letakarta avarral és száraz gallyakkal a „termést”. No, akkor mégis lesz ma itt dolgunk!
Éppen a kukászsákokat ástam elő az autóból, mikor befutott Sáfár Dénes és kedvese, akik már hetekkel korábban jelezték, hogy szívesen segítenek a hulladékgyűjtésben. Egyébként rajtuk kívül még sokan mások is jelezték ezt, csak ők minden bizonnyal elfeledkeztek a szavukról.
Így aztán négyen estünk neki a kicsinek éppen nem nevezhető hulladékkupacnak, ami még így is töredéke volt annak, amire számítottam. Igyekeztünk szétválogatni a műanyagot, konzervdobozokat és az üveget.
Egyébként nagyon szépen, gondosan el volt ásva a hulladék az avar alá. Különböző segédeszközök alkalmazásával tudtuk csak sikeresen feltárni a lelőhelyet. Ahogy Máté mondta találóan: „lassan leásunk a horgászat kezdetéig”, és valóban. Ahogy mélyebbre túrtunk, egyre rozsdásabb dolgok kerültek elő. Látszott, hogy nem tegnap került oda ez a kupac.
Egyébként annyi haszna volt az avarnak, hogy nagyon szép giliszták tenyésztek benne. Máté be is gyűjtött belőlük egy jó nagy adagot, úgyhogy reszkessetek, fővárosi harcsák! Remélem, sikeres túrához segítették Mátét, és majd olvashatunk erről pár művészien megkomponált sort.
Dénes és kedvese, Judit is serényen pakolta a szemetet, és bizony szépen gyűlt a már zsákba zárt kupacunk. Felsorolni sem tudnám, mennyi mindent találtunk, de sajnos sok volt az olyan holmi, amit horgászok szórtak el. Talán ez az, ami a legjobban elszomorít.
A szemétdombunk belső oldala volt a legérdekesebb. Itt ugyanis volt vagy 5 zsák, tele építőipari hulladékkal. Különböző vakolatdarabok, murva, sóder, meg még ki tudja, mi volt ezekben. A legnagyobb kérdésünk ezzel kapcsolatban az volt, hogy aki ezt iderakta, miért nem vett már annyi erőt magán, hogy legalább a műanyag zsákból kiöntse a cuccot. Hiszen ezekben a zsákokban csak olyan anyag volt, amin a természet megtelepedhetett volna és kb. egy év alatt teljesen el is tűnt volna mint „szemét”.
Alig másfél óra alatt összeszedtük azokat a dolgokat, amit a Földanya rövid idő alatt nem tudna elemészteni. Nem volt látványos a munkánk, hiszen az avarkupac és a letört gallyak ott maradtak, de legalább nincsen már alattuk több köbméter olyan hulladék, aminek lebomlási ideje több emberöltő!
A következő lépés a szemét elszállítása volt, ugyanis ezt is magunk intéztük. Dénes és jómagam kombijába éppen elfértek a teli zsákok. Átmeneti útitársainktól egy hulladékgyűjtő szigeten vettünk könnyes búcsút, innentől már a szakembereké a feladat, hogy megsemmisítsék e hulladékot.
Nem telt sok időbe, talán még fáradságba sem, mégis tettünk valamit. Ha picit is, de tudtunk tenni azért, hogy legközelebb tisztább vízpartra érkezhessünk. Bár jó érzéssel zártam le ezt a szombat délelőttöt, azért örömöm nem felhőtlen. Akármennyire is próbálom ilyenkor csak a jót meglátni, már most tudom, hogy nem telik bele fél év, és újabb szemétlerakat fog ott keletkezni, ahol most tevékenykedtünk. A sors fintora, hogy hazafelé, mikor bekanyarodtam a hazavezető murvás úton, megakadt két használt, eldobott gumiabroncson a szemem. Reggel ezek még nem voltak ott. Hát ennyi?! Eddig tartott. Egyik helyről felszedjük, másik helyre már azonnal le is teszi valaki. Őszintén kérdem, és választ várok rá tőletek, olvasóktól, horgászoktól, természetjáró emberektől: lehet mit kezdeni ilyen mértékű emberi butasággal? Nekem kicsit szélmalomharcnak tűnik ez a dolog!
Egyébként, ha szeretnétek felvenni Ti is a kesztyűt, senki sem fog titeket visszatartani. Próbáljátok ki! Milyen eredményt érhetnénk el közösen! Ha mindenki csak egy zsáknyi szemetet összeszed bárhol, ahová horgászni megy, lehet, hogy előbb-utóbb elfogy a hulladék! A horgászat végén 10 percet talán megérdemelne a természet, hogy adjunk is neki valamit, ne csak elvegyünk!
Nem vagyok naiv, sejtem, hogy sosem fog elfogyni a vízpartokra kiszórt hulladék, és sosem fognak megváltozni azok, akik pusztításra születtek, de talán, ha összefogunk, érhetünk el eredményt, és ehhez nem kell egyszerre, egy helyen lennünk. Sajnos ugyanis mindenhol van szemét! De ne feledjétek, csak egy zsákkal szedjetek össze, és hátha jobb lesz!
Végül, de nem utolsósorban, szeretném megköszönni Juditnak, Dénesnek és Máténak azt, hogy ebben az elszürkült világban is példát tudnak mutatni önzetlenségükkel és tenni akarásukkal. Biztos vagyok benne, hogy a sors majd viszonozza ezt nekik a maga módján! Bízom benne, hogy követőkre fog találni a mozgalmunk, és a jövőben minden horgász egy kukászsák társaságában megy majd horgászni, és egy teli zsák szeméttel távozik a vízpartról. Egész addig, míg nem lesz már mit tenni abba a zsákba!
Írta: Sipos Gábor ifj.
Fotók: Jakab Enikő
