Ha létezik szerelem első látásra, akkor köztem és a Marcal között az volt. Még mindig magam előtt látom azt a vadregényes tájat, őzeket, szarvasokat, ami az első találkozásnál fogadott. Hallom a madarak énekét, a harkályok kopácsolásait, a csukák és balinok rablását és annak a pár hattyúnak a szárnycsapásait, akik odatévedtek. De sajnos már ez mind a múlté, mert a pár napja történt vörösiszap-katasztrófa elpusztított és megölt mindent…
Nem kenyerem és nem is akarok foglalkozni a körülményekkel, azzal, hogy ki a felelős ezért. Erre megvannak a megfelelő emberek. Nekem csak az a célom ezzel a cikkel, hogy éreztessem azt, hogy a környékbeli horgászokat mitől fosztották meg, mit vettek el tőlünk, mennyi minden pusztul(t) el és ment tönkre. Ezért engedjék meg, hogy megosszam Önökkel a Marcalhoz kapcsolódó élményeimet és e pár sok segítségével emlékezzek meg arról a folyóról, ami oly nagyon a szívemhez nőtt.
Ősztől tavaszig nagyon sokat jártam/jártunk pergetni, volt olyan hét, hogy minden nap reggel és délután is kimentünk, ugyanis két kilométerre van tőlünk a folyó. Akárhányszor mentünk, mindig láttunk valami újat, amin elbambulhattunk pár percig.
A reggelek csodálatosak voltak, horgászszemmel nézve maga a paradicsom. A felszálló köd mögül előtörtek az ébredező nap sugarai, ami életre keltette a természetet. A vetéseken, réteken őzek, szarvasok legelésztek, de nem egyszer fordult elő, hogy a kitaposott út mentén meredten figyelték, hogy mi mit keresünk ott. Miközben jártuk a partszakaszt, néhány fácán kiáltása és ügyefogyott repülése törte meg a csendet. A gumicsizmás léptünkre a nedves fűben megannyi rovar, bogár és gyík szaladgált, illetve repkedett, kinek milyen szerep jutott. Persze szúnyogokból is volt bőven, de nem vették el sosem a jókedvünket. A pókok serényen dolgoztak, szőtték a hálójukat. A vízen is zajlott az élet. Előmerészkedtek élelemért a nádasokból a vízicsibék, szárcsák és a tőkés récék éhes fiókáikkal együtt. Alkalmanként pár hattyú is megtisztelt bennünket a jelenlétükkel.
Horgászatainkat a partot szegélyező fák lombjai között koncertező madárzenekar színesítette. Olykor-olykor elhallgattak, mert a koncert nem csak a mi fülünk számára volt hallható, hanem a környéken tanyázó ragadozómadarak is felfigyeltek a fülbemászó dallamra, persze nem a szépsége miatt. Az utóbbi években megjelent a halászsas és a réti sas is a Marcal környékén. Pár kilométernyi pergetés után kellően el szoktunk fáradni, ilyenkor pihenőt tartottunk. Előkerült az otthonról hozott szalonna, sonka, hagyma és kenyér. Olykor tüzet is raktunk és rögtönzött szalonnasütést tartottunk, miközben mélyenszántó gondolatainkat osztottuk meg egymással: milyen wobblert próbáljunk még ki, hol, melyik részen lehetne még halat fogni. Sosem tudhattuk, hogy milyen halra számítsunk. Nemegyszer előfordult, hogy a csukának szánt csalira balin vágott rá, vagy fordítva. De szépen jöttek a sügérek és a domik is. Persze azért olyan napok is voltak, hogy egy darab halat sem fogtunk, de sosem panaszkodtunk. Kárpótolt bennünket a természet csodáival párosuló friss levegő. Kitisztult a fejünk, elfelejtettük minden gondunkat, búnkat, jól éreztük magunkat, mindig olyan érzés fogott el bennünket, mintha egy másik világban, dimenzióban lennénk.
De sajnos ez már csak a múlt, és ki tudja, mikor lehet újra ilyen élményekben részünk. Mit tesznek majd ennek érdekében? Mikor értesültem a tragédiáról, egy világ omlott össze bennem. Nem ezt érdemelték a halak, a madarak, a rovarok, az emlősök, és persze azok az emberek sem, akiknek elvitte mindenét a vörösiszap. Miért kellett ennek megtörténnie?!
További kommentek helyett beszéljenek az elmúlt héten bekövetkezett katasztrófa után készült képek:
Hogy valaha kiheveri-e ezt a Marcal, nem lehet tudni. Egy biztos: mi, horgászok is szegényebbek lettünk, mert tőlünk egy folyót vettek el a felelőtlen emberek!
írta: Tóth Gábor
Fotók: Kisbenedek Attila (www.index.hu), Győri Károly (www.vasnepe.hu)
