Legnagyobb bánatunkra nagyon gyorsan teltek a napok a Nasser tározón, bár ebben igen nagy szerepet vállaltak az izgalmakban bővelkedő horgászatok. Alig volt üres járat, feszített tempóban pörögtek az órák. Szinte kivétel nélkül majdnem mindenki szép fogásoknak örülhetett, sorra dőltek meg az egyéni rekordok. A túra vége felé a núbiai horgászvezetőkkel is igen bensőséges, jó barátságot alakítottunk ki.
A Nasser tározó és az őt körül ölelő misztikus sivatag pedig végleg elnyerte a tetszésünket, kifejezetten szépnek találtuk az utolsó napokra. A gondolat, hogy egyszer még visszatérünk a tározóra horgászni, teljes képpel kialakult bennünk, s már a haza utazás előtt az újabb túra időpontját tervezgettük.
Az utolsó napok
A Nasser tavi horgászatok nem mindennapi végjátékot tartogattak kis csapatunknak. Olyan látványos feltámadásnak lehettünk szemtanúi, melyben már kevésbe hittünk. Krisztián barátunk rögtön a túra elején napszúrást kapott, s három napig csak az ágyat nyomta. Az utolsó kettő napra szedte össze magát annyira, hogy csónakba tudott szállni, s megpróbálkozhatott a horgászattal. Mintha a halak is tudták volna, hogy van mit bepótolnia, folyamatosan munkával látták el, kapások egész sora jelentkezett nála.
Az egyik leglátványosabb fárasztását egy 43 kilós nílusi sügérnél izgulhattuk végig. A csónakból történő, közel fél órás fárasztás után sem láttunk még semmit a Krisztián által megakasztott halból. A többi csónak folyamatosan körözött Krisztiánék körül, s közben mindenki a mélységet nagyon tartó és rendkívül jól küzdő hal súlyára tippelgetett.
- Ha ennyi idő után sem jött még fel, akkor nagyon nagy lesz. - morfondírozott Feri halkan.
- Közel lesz a 100 kilóhoz - válaszoltam neki.
Mintegy negyven perc elteltével pillantottuk meg először a nílusi sügeret, mikor a teste áttörte a mozdulatlan vízfelszínt.
- A hátába van akadva a wobbler!- kiáltott fel mindenki szinte egyszerre.
- Ezért lehetett annyira nehezen irányítani. - nyögött fel erőlködve Krisztián.
Miután nagy nehezen a csónakba lett emelve a sügér, mindenki elégedetten szemlélte a mérlegelést. Szép búcsú ajándékot kaptunk a Nasser tározótól a 43 kilós nílusi sügér személyében.
A halakkal való bánásmód
Meglepő, de egyben érthető is volt a núbiai embereknek a hozzáállása a kifogott halakhoz. Nekik a létük, a jövőjük függ a nílusi sügerektől, tigris lazacoktól és a harcsáktól. Éppen ezért a tározón egy-két kivételtől eltekintve minden halat visszaengedtünk!
Mindössze pár halat vittünk el az ellátó hajóra, de ennek nagyon nyomós oka volt. Mivel lakott területtel elég messzire, kb. 80 km-re volt a központi táborhely, az ellátó hajóra lett az indulás pillanatában minden élelmiszer és ital felrakva. A nílusiak nem számoltak a magyar horgászok hihetetlen étvágyával, s az ötödik napra legnagyobb megdöbbenésükre felfaltuk a komplett élelmiszer-készletüket. A hátralévő napokban a kifogott halak közül párat kénytelenek voltunk bevinni a konyhára, ha enni akartunk valamit. A núbiaiaknak jó tanulság volt a kint létünk, hisz tudatosult bennük az a tény, hogyha magyar horgászok érkeznek legközelebb, akkor az élelmiszer készletet a duplájára kell emelni!
A búcsú pillanatai
Nem hittük volna, hogy a búcsúzás a núbiai emberektől annyira nehéz lesz. Nagyon összemelegedtünk az egy hét alatt, mely az utolsó este domborodott ki igazán. Tánccal, mulatsággal és énekkel búcsúztunk el egymástól, melynek során núbiai és magyar népdalok egyaránt elhangzottak. A núbiai emberek eleinte egy kissé furcsán hallgatták a kedvenc nótánkat (az a szép az a szép, akinek a szeme kék...) de hamar kontráztak egy pergő ütemű núbiai dallal.
Az utolsó éjszakánkat már Asszuánban töltöttük el, ahol egy városnézéssel egybekötött vásárlással búcsúztunk el Egyiptomtól. Azért utoljára még a szívbajt hozták ránk az arabok! A szállodától a bazárig lovas kocsival mentünk, mivel szinte lehetetlen volt lerázni a ránk akaszkodó embereket. A hintószerűségre és az eléje fogott "gebére" pillantva, bizony kételyeim támadtak az utazás biztonságát illetően, mely az elindulás pillanatában tovább fokozódott. A lejtőn lefelé haladva, nem a ló húzta a hintót, hanem a hintó tolta a lovat. Szegény pára próbált fékezni a köves úton, de csak csúszott lefelé ahogy tolta a szekér. Az éjszaka sötétjében félelmetes látvány volt a szikrázó patkó. Mivel én a bakon ültem a hajtóval, jól láttam, hogy mekkora nyolcas van a bal kerékben. Minden pillanatban azt vártam, hogy mikor fog kiesni. A lejtő aljára már vágtában érkeztünk meg egy kocsiktól hemzsegő körforgalomba. A baj ekkor következett be. Miközben a hajtó próbálta megfékezni a lovat, elszakadt a gyeplő!!! Visszafoghatatlanul vágtáztunk bele a körforgalomba! A következő pillanatban óriási megdöbbenésemre a hajtó leugrott mellőlem a bakról! Nem sokat teketóriáztam én sem, hanem villám gyorsan leugrottam a hintó másik felén, bele a forgalomba. Kevésen múlott, hogy nem gázolnak el a bukfencezések közepette. A hintó tovább száguldott egyenest egy betonkerítésnek a hátul ülő Ferivel és Jánossal. A hajtó csak az utolsó pillanatban tudta a betonfal előtt megállítani az elszabadult fogatot. Feriék falfehér arccal, meredten ültek a hintóban. Nem semmi útravalót kaptunk utoljára még emlékeztetőnek Egyiptomtól!
