Egy újabb ínyenc horgászélményt szeretnék megosztani veletek Bajorországból: amolyan gyerekkori álompeca típusú, vízben sétálós, halkeresős élménypecát igazán szilaj fárasztásokkal és persze az édesvízi halak legnemesebbikével. Nevezetesen a késő őszi gázló pisztrángozás élményeiről szól a történet az Isar folyón.
Hát, igen, a pisztrángozás. Azt gondolom, nem vagyok egyedül azzal a romantikus csodálattal, ahogy erre a horgászatra gondolok. Mindig piszkosul irigykedtem, amikor sebes folyókban gázló, pisztrángozó horgászokat láttam külföldi filmeken. Aztán egy szép napon azon kapom magam, hogy ott állok Bajorországban, az Isar folyó közepén és egy gyönyörű szivárványos pisztrángot fárasztok. De ne szaladjunk ennyire előre!
Tehát az Isar: Ausztriában, az Alpokban 1160 méter magasan ered és 295 km után a Dunába torkollik Deggendorfnál, Bajorországban. A neve kelta eredetű és sokatmondóan annyit jelent, sebes folyó. Kanyargós, zátonyos, sóderes medrű, teljesen áttetsző vizű, igazi pisztrángos világ másodpercenkénti 175 köbméteres vízhozammal. Tehát nem egy kis patak, tekintélyes vízmennyiség száguld a Dunába. Talán az erős sodrásnak és az időnként ijesztően vad árhullámoknak köszönhetően a mederben nem nagyon vannak sziklák, rönkök és egyéb meglepetések, valamint szinte mindenhol lelátni a mederfenékre, ami számomra első gázolós élménynek nagyon megnyugtató volt.
Pecánk helyszíne annyiból talán különlegesnek mondható magyar szemmel, hogy otthon a gázoló horgászatot leginkább patakokon, kisebb folyókon tudjuk alkalmazni. Többnyire nem túl erős sodrású vizeink vannak, így a hazai gázolás szinte mindig folyással szembe zajlik. Nos, az Isar viszont egy kimondottan gyors folyású, nagy vízhozamú hegyi folyó, ahol a sodrás miatt a felfelé gázolás gyakorlatilag lehetetlen. Mi a már sík vidékre érve megszelídült szakaszán és alacsony vízállásnál horgásztunk, mert ilyenkor még gázolható. Persze még így is kerültem olyan helyzetbe, hogy képtelen voltam egy helyben megállni, mert későn vettem észre az alattomosan erősödő sodrást. A part irányába igyekeztem a sekély rész felé, mert éreztem én, hogy valami gyanús, valami változás van a mederben. Már csak pár méter volt a partig, amikor megdöbbenve realizáltam, hogy a sekély alakulat, amin sétálok, kihegyesedve véget ér előttem. Egy zátonyspicchez értem és akkor már tudtam, hogy nagyot hibáztam azzal, hogy aznap a combcsizmámat vettem fel. Megpróbáltam persze megállni, hogy mérlegeljem egy kicsit a helyzetet, de ez akkor már lehetetlen volt. Ilyen erős sodrásban a vízszint már akkor jelentősen megemelkedik, ha az ember megáll a vízben. A feltorlódó víz hirtelen úgy húsz centivel magasabban veri a folyás felőli oldalt, és az addig biztonságosnak tűnő vízszint, hipp-hopp, felugrik a gázlóalkalmatosságunk pereméig. Ezt viszont az én esetemben még az is tetézte, hogy a hirtelen meggyorsult víz, már olyan erőt képviselt, amit a mázsás súlyommal már nem tudtam visszatartani. Egy helyben megállni már nem tudtam. Hát, ilyenkor az embernek dobban egy nagyot a szíve és ez alatt az adrenalin-fröccs alatt kiválasztja a lehetséges rossz lehetőségek közül a legkevésbé rosszat, majd villámgyorsan cselekszik. Így beléptem a part és köztem kialakult mélyületbe és kitúrtam magam a parti kövezésre. Az első pillanatban ugye nem tűnik drámainak a helyzet, hiszen a víznyomás rászorítja a gázlóruhát a testre, így nem ömlik a víz befelé. Viszont a második pillanatban már megérkezett a lábszáramhoz az igen frissnek mondható, 8 Celsius-fokos víz, és ekkor még hátra volt több óra gázolás az autókig. Szerencsére nem vagyok teljesen normális, úgyhogy egy kis pihenőt tartottunk az ijedtségre, majd természetesen folytattuk tovább a pecát. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy ez a második napon történt, az első nap melles csizmát használtam, aztán nagy naivan úgy gondoltam, elég ide a combos is. Úgyhogy ezzel a döntéssel most inkább nem dicsekszem.
Van ebben a horgászatban valami rendkívüli természetesség, valami mélyen az ösztönökből táplálkozó valódiság. Talán azért, mert a legjobban azokra a pecákra emlékeztet, amikor még kisgyerekként a nyári szünetben indultunk a cimborákkal HORGÁSZNI. Egy szál bottal, egy tarisznyára való szerelékkel és otthon, a kertből ásott gilisztákkal. Szabadok voltunk, nem csak mint nyári szünetben kalandozó kölykök, hanem mint horgászok is, hiszen nem horgonyzott le minket a csomagtartónyi felszerelés, a beetetés és az egész heti hajtás miatti elkényelmesedés. Mentünk és kerestük a halat minden öblöcskében, nádszélben. Benéztünk minden bokor alá és átverekedtük magunkat az összes ingoványon, ha arra láttuk a halakat. Nem volt meghorgászhatatlan víz. Figyeltük a vizet és azonnal odébbálltunk, ha nem adott halat a hely. Hát, ezt az élményt idézi a gázló pergetés. Gázolás közben egy különleges perspektívából éljük meg a vizet. A mederben sétálunk kilométereket és minden mederalakulatot, áramlásváltozást végigkövetünk. Keressük a halakat és sokszor megfigyelhetjük őket testközelből. Testközelből, hiszen néha a kiszemelt hal épp a lábunk mellett úszik tova.
No de horgásszunk végre!
Amikor leértünk a partra és belegázoltunk a vízbe, akkor megkérdeztem Ricsit, vendéglátómat, hogy mi a terv, hogy képzeljem el a napot. Elmondta, hogy lefelé úgy nyolc kilométeres szakaszt lenne érdemes bejárni, aztán majd akciófüggő, hogy meddig jutunk. Legközelebb onnan folytatjuk tovább, lefelé. Dobálunk és megyünk, ahol megtaláljuk a halakat, ott elidőzünk. Az első hely ahol partra tudunk szállni az 4 km-re van. „Nyolc kilométer gázolva??? No, az alvással nem lesznek gondjaim ma este!”, gondoltam.
Tehát elindultunk lefelé és elkezdtünk dobálgatni. Ricsi olyan domolykósan dobált, a parti kövezés zegzugaiba, ahol megtört az áramlás, úgy 45 fokban lefelé és onnan megtartva engedte, hogy a sodrás hozza beljebb a csalit. Nekem a dunai pisztrángos tapasztalataim alapján más taktikám volt. Nagyjából merőlegesen dobáltam a folyásra és hagytam, hogy sodródjon a csalim az áramlásban. Mindig, csak annyira húztam, hogy veressen. Valamint én a sodorvonal meder felőli részére koncentráltam, a Dunán mindig ott támadnak a pisztrángok. A parti köveket csak akkor dobtam, ha izgalmas alakulatot láttam. Bár Ricsi jó vendéglátóhoz méltóan tessékelt előre, hogy a vendégé legyen a szűz terep, én kitartottam a taktikám mellett és így praktikusan bevállaltam, hogy végig hátul megyek. Nem aggódtam, hogy valamiről lemaradok, mert így, a két technikával szépen lefedtük a pályát. Ha hal van a szakaszon, az egyik csali biztosan eltáncol előtte.
A második kanyarban jártunk, apró wobblerem a sodorvonalat szelte át, és ahogy éppen kiért belőle a meder felől, „derült égből pisztrángkapás” módon durva ütéssel beköszönt az első érdeklődő. Könnyű botom azonnal perecbe bólintott, aztán röviddel következett a kiugrós nagyjelenet, majd egy kis ámokfutás, de hamarosan kezemben tarthattam első halamat az Isarból.
Hadd álljak meg itt egy kis szentimentális megemlékezésre. Már jó ideje Németországban éltem és akkoriban az Isar túloldalára jártam dolgozni, így naponta kétszer sóvárogtam végig a hídon, míg egy napon eldöntöttem, bármennyire is az a hír járja, hogy Németországban lehetetlen horgászvizsgát tenni, én bizony megpróbálom, mert én ezen a folyón horgászni akarok. Hú, de nem bántam meg! Szóval az Isar indított el az úton, adta meg a végső lökést, és ezért bizony hálával tartozom neki, mert nagyon szép horgászélményekkel lettem gazdagabb Bajorországban.
Első halam gyorsan feloldotta a feszültséget. Vendéglátóm is felszabadultabban dobált tovább, hisz a vendég már összehalazta a kezét. Még ugyanebben a kanyarban Ricsinek volt két rávágása, de azok a halak lemaradtak. Érdekes módon az egész napra jellemző volt, hogy „foghegyről” kaptak szivárványosék, így elég sok rávágás volt, amit nem tudtunk halra váltani. Mindjárt meg is mutatok egy, a napra jellemző akadást.
És ha már előkerült ez a kép, mesélnem kell erről a csaliról is. Ez a pinduri wobbler a legfontosabb csalim. No, nem azért, mert fogósabb lenne a többinél, hanem azért, mert ez tett pergető horgásszá. Ezt a csalit lassan tíz éve vásároltam egy angol horgászboltban. Akkor még feederbotokkal jártam a vizet és még csak nem is hallottam olyanról, hogy UL pergetés. De amikor megláttam ezt az apró csodabogarat, azonnal rabja lettem. Meg kellett vennem, mert el sem tudtam képzelni, hogy ezzel hogyan lehet halat fogni és milyet. Az pedig, hogy egy ilyen mütyürt 5 méternél messzebb is el lehet dobni, azt egyenesen lehetetlennek tartottam. Szóval megvettem és horgászdobozom legprominensebb felső fachjában tároltam, ahol mindig kacsingatott rám és csak annyit tudtam, előbb-utóbb horgászunk majd együtt. Használni persze még nem tudtam, néhányszor eldobtam ugyan picker bottal, de azt éreztem, hogy ez nem a megfelelő szerelés az apróságnak. Szinte egy évtizednek kellett eltelnie, hogy céltudatosan vele és apró társaival induljak halcserkelésre…
… és ha már a csaliknál tartunk, bemutatom az aznapi repertoárt. Alapvetően „mélyen járó” csalikat alkalmaztunk. A mélyen járó azért került idézőjelbe, mert hát ugye a 2-4 centis wobblerek világában az 1-1,5 méter mélyen vontathatóakat már mélyre törőként aposztrofáljuk. Sajnos a nap favoritja – és egyben egyik nagy kedvencem, ami töpszli mivolta ellenére négykilós csukát is lépre csalt már – nyugdíjazásra került, amikor bepottyant a túlparti sziklák hasadékába. Persze hosszasan agyaltam, hogyan szerezhetném vissza nagy kedvencemet, de ott a brutális sodrás mellé még tekintélyes mélység is párosult, oda épeszű ember nem gázol be. Be kellett látnom, hogy a józan észnek kell győznie, el kell fogadnom az elvesztését. Nos, így őt már nem áll módomban bemutatni. Ricsi repertoárja profi pergetőhöz méltóan jóval szerényebb volt. Nevezetesen egyetlen duckóval dobálta végig a napot, amin csak a horgokat cserélgette és így is több halat fogott, mint én. Hát igen. Van ez a pergető mondás, hogy „minél kisebb a csalistáskád, annál jobb pergető vagy”. Ez itt is bebizonyosodott. A profi pergető pontosan tudja, hogy ha hal van a területen, akkor az adott csali működni fog. Persze azt is tudja, hogy pontosan jó helyre dobál és megfelelően táncoltatja azt. Addig mi, zöldfülű pergetők egy kapásmentes időszakban elkezdünk vadul cserélgetni, idedobni, odadobni, így húzni, úgy húzni… Szóval igen, „az évek, meg a rutin”…
A felszerelés többi eleméről csak kurtán ejtek pár szót. Én 4-14 g-os, L akciójú botot használtam kétezres orsóval. A 10-es fonottat az első félórában lecseréltem 6-os nanofil zsinórra, az időnként szükséges nagy dobástáv miatt. Előtte másfél méter fluorocarbon. Ricsi kicsit aggódott a nanofil miatt, mert ilyen helyen márnákkal is összeakadhatok, főleg ebben az évszakban, és akkor rohangálhatok a hal után, ha nem akarom elveszíteni. Wobblereinken többnyire egyágú horgokat használunk. A „foghegyes” kapások miatt próbáltuk a hármashoroggal szerelt csalikat is, de érzékelhetően nem javult az arány. Alapvetően jobb-etikusabb megoldás szerintem az egyágú horog pisztrángozásnál. Nagyon dinamikusan támadják a csalit és a védekezés közben is őrülten dobálják magukat, úgyhogy a két hármashoroggal szerelt csalik többnyire sérülést okoznak nekik. Hm, az őrülten védekeznek kijelentés, azt hiszem, nagyon is helytálló…
… és igen, azt gondolom a „pisztrángozást” mint olyat nem véletlenül lengi körül az álompeca hangulat. Meggyőződésem, hogy a bigott nagyhalas pecások arcára is lemoshatatlan gyermeki vigyort varázsolna minden egyes pisztráng, aztán csak MÉG, MÉG, MÉG… A pisztráng megfogása megad mindent, amiért a vízpartra járunk. A kapása a derült égből villámcsapás kategória. Szigorúan, a legtöbbször nagy sebességgel támadja a csalit, nála szinte kizárt, hogy felmerüljön, no vajon ez most kapás-e. Levadássza csalinkat és azzal a lendülettel száguld is tovább. A bevágás legtöbbször csak ösztönös szertartás, mert ha megtámad minket, nagyjából csak rajta múlik, hogy meg is akad-e. Fárasztás közben olyan hevesen védekezik, hogy a sokadik pisztráng után is meglepődik az ember, hogy egy ekkora jószágba hogyan szorult ilyen brutális hajtómű, ilyen kőkemény akarat és konokság. Nem adja meg magát. A pisztráng hátborzongatóan harcol, és meggyőződésem, hogy ezt a szilaj harcot keressük minden halnál, amikor a kilók, a méretek hajtanak, amikor egyre nagyobb halat akarunk fogni. Valójában a küzdelem és a zsákmány legyőzése az, ami igazán hajtja a horgászt. Hogy milyen kemény ellenfél ellen győztünk. Ez a diadal, és ezt kilókkal csak a fotókon pótolhatjuk. A küzdelem élménye nem a kilóktól függ. Ettől olyan tiszteletreméltó ellenfél a pisztráng. A már kifárasztott, kézben tartott pisztráng, ha rúg egyet, az olyan, mintha egy felhúzott medvecsapda csattanna el a kezünkben. Csak pislogunk, mint aki lemaradt valamiről. Nem is nagyon erőltettük a kézben fotózást. Az első néhány fotó után még a vízben kifordítottuk a szájukból a horgot és útjukra engedtük őket. De kanyarodjunk vissza a mederbe!
Egyszer csak Ricsi megszólal előttem: „Látom a pisztrángot, az előbb odacsippentett a wobbleremnek! Itt van mellettem három méterre.” Gyorsan tájoltam, hova kell céloznom, hogy a hal orra elé vigye a sodrás a csalimat, és már csobbant is a parti kövek mellé a wobbler, úgy négy méterrel felette. Igyekeztem a pisztráng felé indítani, nagyon koncentráltam, hogy elé tudjam terelni az erős sodrásban, minden figyelmemet a pontos célra koncentráltam, de a cél előtt két méterrel „megzavart” egy hatalmas ütés a boton. Megnyekkent a fékem is, mire Ricsi értetlenül nézett vissza rám, hiszen a pisztrángja még mindig ott lapult a mederfenékhez tapadva. A következő pillanatban a harc felzavarta őt is és egyenesen felém úszott. Hát, nem mondom, szinte már giccses jelenet rögzült a memóriámba, ahogy fárasztás közben nézem Ricsi pisztrángját, amint elúszik a lábam mellett. No, ezután már házigazdám sem hagyta annyiban a dolgot és gyorsan meghívott egy fotózásra egy gyönyörű hímet.
Jellemzően ahol volt egy kapásunk, ott érdemes volt elidőzni, mert számíthattunk több halra is. Általában a mélyületek és a sodrósabb szakaszok adtak halat a kanyarok külső ívén, a zátonyokkal szemben és a kanyarok feletti sodrós árkokban. Egyértelműen látszott, hogy a pisztráng tényleg kedveli a rohanó vizet. Jól megfigyelhető volt, hogy a mederben jelentős különbségek vannak áramlási sebesség szempontjából, és ahol a sodrás erősebb volt az átlagosnál, ott nagy eséllyel számíthattunk kapásra.
Aztán odaértünk egy egyenes, teljesen jellegtelennek tűnő szakaszhoz, és már méltatlankodtunk is, hogy lassan egy órája nem fogtunk halat. Már azon agyaltunk, hogy valahogy kimászunk a partra és a következő egy kilométert a gáton tesszük meg, amikor Ricsi újra fárasztott. Így hát maradtunk és nem bántuk meg, mert Ricsi ezen a semmitmondó szakaszon fogott két szivárványost, és én is még egyet. Ekkor már órák óta voltunk vízben, hólyagom jelezte, hogy szünetet kell tartanom. Na, következhetett a macerás vetkőzés. Jeleztem Ricsinek, hogy a zátonyon szétszerelem magam, ő meg csak ennyit válaszolt viccesen: „Akkor én addig fogok egy halat, amíg bíbelődsz.”… Elkezdődött hát a hámozás. Nyilván, mivel arra készültem, hogy hideg vízben töltöm a napot – elvégre novembert írtunk – rétegesen fel voltam öltözve. Aláöltöző, hogy elvezesse a testpárát, meleg réteg, ami bent tartja a testhőt, erre a vízálló horgásznadrágom és ezen a gázlócsizma. Nos, e tevékenység további részleteivel nem untatlak titeket… elég annyi, hogy éppen összeraktam magam, amikor hallom, hogy Ricsinek sír a fékje.
Kaján vigyorral sandít rám, ahogy mondta, addig fogott egy halat. Aztán teljesen természetes őszinteséggel, elégedetten kiszakad belőle: „Jaj, de jó végre a sok pisztráng után domolykót fárasztani!” Hát, ezen persze behasaltam és utána jókat röhögtünk, hogy azért ez a mondat mégiscsak meglehetősen vadul hangzik egy magyar horgász szájából. De ott és akkor, ebben a mondatban semmi fellengzős nem volt. Főleg, hogy domolykó ügyben itt kicsit mások a mértékegységek, mint otthon. Megmutatom, hogy néz ki egy átlag domolykó ezen a vidéken:
Ugye azért kicsit más a perspektívája egy domolykózásnak ilyen átlagméret mellett? Ricsi nagy célja átlépni domolykóból a 60 cm-es álomhatárt, és a nemrégiben fogott 58 centise bizakodásra ad okot. De van itt egy fontos dolog. Ezek a domolykók nem azért nőnek ilyen szépre, mert itt nyugaton a fű is zöldebb. Van ennek egy banálisan egyszerű titka. A következő képen megmutatom:
Nos, azt hiszem, érthető, ha azt mondom, örökre megfertőzött a gázló pisztrángozás. Azt hiszem, a leginkább természetközeli horgászmódszer a gázolás. Megszűnnek a korlátok, az elérhetetlen, meghorgászhatatlan helyek. Sokkal többet látunk, megélünk a vízi világból és egyúttal sokkal jobban átéljük sebezhetőségét is. Gyorsan átlátja az ember, hogy azt a régi időkhöz képest szerény halállományt, amit még el tud egy víz tartani táplálékkal a mai lepusztított világban, egy-két horgász a mai hatékony horgászeszközökkel könnyen kivégezhet végleg, ha meggondolatlanul hordja haza a halakat. Több olyan magyar víz is van, ahol boldogan horgászhatnánk, ha benőne végre a fejünk lágya és a horgászatot a természettel való találkozásnak élnénk meg, és nem az ingyen préda lebegne a szemünk előtt. Így hinnem kell a fiatalokban, akik apáik hibáiból tanulva kezükbe veszik környezetük sorsát és megtanulnak vigyázni a vadvilágra, óvják a halakat, hogy újra természetesen megújuló állományt alkothassanak a saját otthonukban.
Írta: Merényi Kocka István
Fotók: Sz. Richárd, Merényi Kocka István
