Egyiptom, melyre bátran mondhatjuk, hogy a letűnt évezredek valódi tükörképe, egy állandóan nyüzsgő, gyönyörű ország. Aki Egyiptom földjére lép, rögtön megérti, min alapul az ország iránt érzett nagy csodálata azoknak, akik már jártak ott, hiszen amikor leszálltunk a repülőről, arcunkba fújja a homokot a forró afrikai szél, megértjük, mi is más ezen a földön, mint hazai mindennapjainkban.
Úgy hozta a jó sorsom, hogy nejem szülei az őszi szünetben bevállalták a gyerkőcöket és megkértek bennünket, hogy menjünk el melegebb vidékre egy hetet… Nagyvonalúan, az év végére tartalékolt szabadságok terhére - és egyéb ügyeink szerencsés egybeesésének köszönhetően - október végén eltöltöttünk hét napot Egyiptomban, Hurghadában, a Vörös-tenger partján.
Az utazás előtt az Interneten már tájékozódtam, hogyan lehetne egy kis pecázást is beiktatni a programba. Sajnos sok jó hírt nem találtam előzetesen, mivel több információs anyagban is az szerepelt, hogy horgászni tilos a korallzátonyokon.
Nagyon vigyáznak a korallzátonyaikra, így az országból tilos kivinni mindenféle korallt, tengeri herkentyűt - aki ezt megszegi, komoly büntetésre számíthat a reptéren. (Bár ezzel látszólag ellentétes, hogy miután a reptéren a csomagokat átvilágították, az ottani bazárban vásárolhatsz kagylót, csigát, korallt, és kitömött halat is, természetesen…)
A Vörös-tenger közel 2000 km hosszan terül el Bab Al Mandab legdélebbi pontja és a Sínai-félsziget legnyugatibb pontja között. Ebből 1151 kilométeres partszakasz Egyiptomhoz tartozik. A tenger legmélyebb pontja meghaladja a 2800 métert!
Nevét egy kékalga (Trichodesmium erythraeum) túlburjánzásakor produkált színéről kapta. Igen, kékalga… Narancsvöröses pigmentek borítják az alga felszínét, és ennek köszönheti a Vörös-tenger is a nevét.
A Vörös-tenger egykoron összeköttetésben állt a Földközi-tengerrel. Jelenleg természetes úton csak délről nyitott az Indiai-óceán felé. Érdekesség, hogy a Szuezi-csatorna megnyitása óta néhány innen származó halfaj megjelent a Földközi-tengerben is!
A tömegturizmus és az ezzel járó őrült ütemű fejlődés sajnos meghagyta nyomait Hurghada partjainál is. Csak az elmúlt két évtizedben több mint száz szállodát húztak fel a környéken. Természetesen minden hoteltulajdonos a tengerparton kívánta felépíteni legújabb luxusszállodáját, aminek következtében a város több mint 30-40 km hosszan húzódik a part mentén… De nem is ez a gond, hanem az, hogy az építkezési törmelékkel, illetve homokkal feltöltötték a part menti korallzátonyok tetejét, hogy kényelmesebbé és biztonságosabbá tegyék az itt nyaralók pihenését…
Visszakanyarodva a horgászathoz. Az utazás előtt, az információk keresésekor csak hosszabb horgásztúrákat találtam, de sajnos most erre az időtöltésre nem tudtam egy egész hetet rászánni. Előzetesen felvettem a kapcsolatot egy hurghadai magyar búvároktatóval, tőle is érdeklődtem, de az Ő helyismeretével sem sikerült olyan irodát találni, ami rövidebb horgászatot szervez a Vörös-tengeren.
A repülőtérről a szállodába megérkezve, a csomagok lepakolása után az első utam a - gyönyörű, pálmafákkal és dús trópusi növényekkel teli kerten keresztül - a tengerhez vezetett. A szálloda mólójáról láthattam rengeteg kisebb-nagyobb halat: a ragadozó csapatok több száz négyzetméteres területen vadásztak, a préda látványos szaltók közepette menekült…
A tengerparton néhány éve épült szállodák mólóinál a természet máris elkezdte visszafoglalni a tőle elorzott területeket. A betonkockákon, a móló oldalain korallokat, tengeri uborkákat, sünöket, rákokat, kisebb-nagyobb halakat láthattunk.
Az előzetes rossz hírek miatt lélekben le is mondtam a pecázásról, ezért felszerelést sem vittem magammal a repülőgépen. Éltük a turisták mindennapi életét, de az utolsó előtti nap egyik sétáján részletesen elolvastam szálloda melletti búvárcentrum angol nyelvű ajánlatát, ahol nagy örömmel láttam, hogy van egy 3 órás horgásztúrájuk.
Sajnos az idő szorításában voltam, így a túrához szükséges minimum 3 résztvevő összevárása esélytelennek látszott, így a feleségem „nagy örömére” azt a megoldást választottam, hogy kifizettem a három résztvevőnyi díjat, és egyedül megyek be a személyzettel…
Délben indultunk a búvárcentrum egy kisebb hajójával. A kötelező sapka, naptej és ivóvíz mellé vittem könnyűbúvár-felszerelést (szemüveget, pipát, uszonyokat) is, mert belealkudtam az árba a horgászaton kívül azt is, hogy megállunk egy útba eső nyílt vízi korallzátonyon, hogy ott egy kis ízelítőt kapjunk a víz alatti világból.
Jacques Cousteau mondta egyszer: „a Vörös-tenger a csodák folyosója - a legszebb merülési óráimat ott töltöttem”. A tengervíz hőmérséklete ritkán csökken 22 fok alá, így ennek köszönhetően a Vörös-tengerben alakultak ki a világ talán legszebb korallzátonyai. E képződmények hosszú kilométereken át húzódnak, és több mint 250 korall- és 1200 halfaj él itt. A korallzátonyok élővilága bámulatos, palack nélkül, a parttól akár már tíz méterre is nagyon érdekes dolgokat lehet látni a víz alatt (az elhagyott mólókról beleszórt sittet, autógumit most nem ide sorolnám).
20 percnyi motorozás után a mélykék tenger, zöldes, majd világoskék színűre váltott, ez jelezte, hogy a vízmélység jelentősen lecsökkent. Megérkeztünk a búvárkodás helyszínére.
A felszerelés felvétele után már gyakorlott mozdulattal „léptem” a vízbe, és kísérőmmel úszkáltunk a 26-27 fokos vízben egy félórányit. Az Adriához és az édesvizekhez szokott szemnek meglepő szín kavalkád és fajtagazdagság fogadott bennünket. A merülés helyszínén víz alatti filmes géppel készítettem néhány felvételt.
Továbbhaladván a pecázás színterére olyan helyet kerestünk, ahol meredeken esik a meder (a világoskék víz közepes zöldbe vált) és az egyre erősödő szél ellenére kényelmesen tudunk horgászni.
Kísérőim tisztes méretű vashorgonyt vetettek ki, majd bekapcsolták mobiltelefonjaikat - teljes hangerőn élvezhettem az arab dalokat és zenét, majd különféle vallásos énekeket hallgattak nagy lelkesedéssel.
Csalinak fagyasztott kalmárt hoztunk magunkkal, ebből vágtunk a horgokra való néhány négyzetcentiméteres darabokat.
A felszerelés sem volt túl bonyolult - ifjúkorom zsebpecáira emlékeztetett -, egy faragott fa spulnira feltekert 40-es zsinór, rajta egy 15 grammos ólom és 4-es számú horog. A horog minőségét és hegyének állapotát nem nagyon firtattam, de láttam, hogy erősen kell bevágnom, ha meg akarom akasztani a halakat.
Kérdeztem a kapitányt, hogy miért nem használnak botot? A válasz rövid kérdés volt: „minek?”. Gyorsan megértettem a lényeget… mikor a csalit a hajó mellé leengedtem a 10-12 méteres vízbe, egyszer sem sikerült az ólom által lehúzott szereléknek leérnie a fenék közelébe…
Az ujjammal érzékeltem a kapást és - ismerve a horog „hegyességét” - igyekeztem jó nagyot bevágni, hogy akadjon a hal. Az első bevágás után a nagyon masszív csalit úgy elharapta valami, mintha egy íves vonal mentén pengével vágták volna el a kalmárdarabot. Mikor az első halat megfogtam és láttam a halacska szájszerkezetét, már nem csodálkoztam rajta…
A bazárban vásároltam egy kis összehajtható füzetet, amely a Vörös-tenger gyakoribb élőlényeit mutatja be. Ne feledjük, több mint 1200 halfaj él a Vörös-tengerben (összehasonlításul, Magyarországon kb. 80 halfaj fordul elő)! A kifogott vagy lefényképezett halak felét sem találtam meg a brosúrában.
A másfél órás horgászat alatt - pár perces megszakításokat kivéve - folyamatosan volt kapásom, 8-10 féle pompázatos színű halat fogtam. Eleinte visszadobáltam a zsákmányt, de a személyzet finoman megkért, hogy inkább adjam nekik, mert estére megennék, mivel finom, fehér, szálkátlan a húsuk. Arany középutas megoldást ajánlottam, így a 25 centi alattiakat visszadobtam, a nagyobbakat egy vödörbe gyűjtöttük.
Jó volt a kapás, szépek a halak, a horgászat végére teljesen megtöltötte a vödröt a zsákmány.
A halak többségének a kísérőim sem tudták a nevét. A kapitány szerint nem azért, mintha annyira tájékozatlanok lennének, hanem annyiféle a hal, hogy nem ismerik azokat, talán nincs is mindegyiknek neve…
Hotelünk mólóján többször láttam ott nyaraló kissrácokat „úttörőbottal” pecázni, akik apróbb halacskákkal szórakoztak, a szomszéd strand hosszabban benyúló betonmólóján pedig (ahol jómódú egyiptomiak nyaraltak) rendszeresen horgászott egy helyi pecás. Azon a részen is rendszeresen búvárkodtam, és egy alkalommal kiszabadítottam a kövek közé beakadt szerelékét, így hirtelen átlényegültem nyaraló idegenből segítőkész idegenné, majd horgásztárssá…
Abdul elmondta, hogy a partról nem olyan jók az esélyek, hajóról az igazi, ahol igen nagy halakat lehet fogni… Ő bottal horgászott, a hagyományos „sárgavégű” technikát alkalmazta, de a köves-sziklás parton minden második-harmadik bedobás szakítással végződött. A bedobás után megvárta, hogy a szerelék lesüllyedjen, a botot letette egy kikötőcölöpre, a zsinórt lazára hagyta és várta, hogy húzzák a halak. Pár perc után szinte mindig volt kapás. Ugyanolyan halakat fogott, mint mi később a nyílt vízi korallzátonyon. A sikeresség szempontjából sorsdöntő volt, hogy milyen ajzatra sikerült dobni, illetve, hogy azon a részen éppen tartózkodtak-e halcsapatok. A halakat ő sem ismerte igazából, három csoportba osztotta be azokat: volt a „harit”, a „harit családja” és a nem tudom…
A mólón láttam később bot nélküli helyi horgászokat is, akik háromnegyed literes kólásflakonra tekert zsinórral, és a hagyományos fenekező felszereléssel horgásztak.
Aki errefele jár és kipróbálná a horgászatot, javaslom, hogy egy közepes erősségű, strapabíró botot és 25-ös damillal feltöltött orsót vigyen magával. Csak olyan orsóval és bottal próbálkozzon, ami alkalmas a sósvízi használatra, és mikor hazaér, alaposan tisztítsa meg a felszerelést!
Csalit lehet szerezni a hotel konyhájáról, halpiacról vagy a bazárból…
Praktikus lehet a teleszkópos bot, ami a repülőgépen összecsukva elfér a bőröndben a ruhák között. Az ólmokon, horgokon kívül néhány villantót, twistert is érdemes lenne csomagolni, egy próbát mindenképpen megérne, rengeteg a vízfelszínen látható rablás.
Sok sikert a tengeri horgászathoz!
Írta: Kollmann Tibor
Forrás: 1. és 2. ábra: Wikipédia,
Fazekas Zsuzsanna honlapja: http://www.freeweb.hu/hurghada-hu/
http://www.egyiptomiutazas.hu/
