A compó nálam a halak között igen előkelő helyet foglal el. Remek sporthal, amit fantasztikus élmény horogvégre keríteni, de már megkeresni, becserkészni is komoly érdem. Igazi őserő lapul izmaiban, a vizek e különös teremtménye uszonyai segítségével méretét meghazudtoló vehemenciával menekül, harcol, ha életét veszély fenyegeti. Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra többre becsülik, mint a pontyot. Különösen igaz ez a Csatornán túli horgászokra. Az angoloknál az őt megillető helyre került, kiszorítva a pontyot is.
A compó (Tinca tinca Linné)
A nép nyelvén: cigányhal, haldoktor, gyászkeszeg, nyálkás czompó, sárhal, tathal, vargahal, varjúhal, zöldike.
Ha népi elnevezéseit nézzük, máris sok érdekeset tudhatunk meg róla. Találunk utalást élőhelyére, színezetére, sőt egy olyan tulajdonságára is, amely különös, az eddig bemutatott halaknál nemesebb színben tünteti fel.
Ha szeretnénk vele közelebbi ismeretségbe kerülni, megkereshetjük hazánk összes állóvizében vagy akár a folyók lassú áramlású, alsó szakaszain, csatornákon és valamennyi holtágunkban. Európában szinte mindenhol előfordul, csak Izlandon, Skóciában, Észak-Skandináviában nem él. Ezek a vizek túl zordak, hidegek neki, hasonlóan az Északi Jeges tenger vízgyűjtő területéhez. Betelepítéssel került Írországba, Észak-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra. Hazánkból Ciprusra sikerült betelepíteni.
Élőhelyét tekintve kedveli a tavak, holtágak gyorsan felmelegedő, sekély, iszapos részeit, a folyók lecsendesült alsó szakaszát. Ezeket, a részeket többnyire vastag vízi növényzet borítja, amely kiváló rejteket biztosít számára. Ezt a dús vegetációjú élőhelyet nem szívesen hagyja el. Nem kedveli a napfényt, így napközben ki sem mozdul az árnyas, víz alatti téli kertből, csak az est leszállta serkenti kalandozásra.
Ahogy közeleg a sötétség, úgy bátorodik fel ő is. Ilyenkor kimozdul a búvóhelyéről, és felfedezőútra indul. A megszokott tanyáját télen sem hagyja el, ekkor az iszapban elfeküdve, táplálékot sem fogyasztva várja a tavaszt. A kikelet beköszöntével, ívás idején mozdul ki biztonságos rejtekéből, ami május végére tehető. Áradás esetén a kiöntött, lapos, növényzettel borított területekre indul, hogy becserkéssze élete párját. Állóvizek esetén az udvarlással megvárja, míg a víz hőmérséklete tartósan 20 Celsius fok fölé emelkedik.
Ha kedvező az idő, a sekély parti zónák ezt a hőmérsékletet hamar elérhetik, de lehűlés esetén a nászt abbahagyja, és csak a következő felmelegedéskor folytatja. Előfordulhat, hogy emiatt 2 hetes ciklusokban rakja le 200-300 000 ikráját, így a nász eltarthat akár augusztus elejéig is. Sikeres ívás esetén az ivadékok 2-3 nap alatt kelnek ki, és életük első hetét a növényzetre függeszkedve töltik. Ha „kipihenték” a születés okozta sokkot, táplálék után néznek. Kezdetben kizárólag kerekesférgeket fogyasztanak, majd a planktonrákok, iszaplakó szervezetek előételén át jutnak el az iszapból kikotort szúnyoglárva, rovarlárva és különböző férgek, apróbb csigák alkotta főmenüig.
Az ártérre kiszaladt víz visszahúzódását nagyon lassan követik, így természetes szaporulatuk nagyban függ ennek ütemétől. Ha túl gyorsan húzódik vissza a víz, a kikelő lárvák és „szüleik” is könnyen a tocsogókban, gödrökben rekedhetnek. Ezért (is) lenne különösen fontos a mai szabályozott vízi világban ezt is szem előtt tartania az illetékeseknek. A compó nem tartozik a leggyorsabban növekedő halaink közé. Hosszában évente 6-8 centit gyarapodik, negyedik évére is csak 20-28 centi körül mozog mérete. Ehhez természetesen arányos testtömeg növekedés is járul, ami 0,5- 1 kilót jelent. Nemzetközi példák szerint elérheti a 60 cm-es hosszúságot és a 8 kilogrammos testtömeget is. A hazai bejelentett rekordot 1992-ben fogták, 3740 grammot nyomott.
Leírása, ismertető jegyei
A compó annyira egyedi és gyönyörű, hogy - szerintem -, nem lehet összetéveszteni egyik halunkkal sem. Teste vaskos, apró pikkelyekkel borított, nyálkás. (Ennek a nyálkának a néphit, gyógyító erőt tulajdonított. A népi megfigyelés szerint a sérült halak előszeretettel dörgölőztek a compóhoz, akinek nyálkája elősegítette a sebek begyógyulását. Hogy ez mennyire igaz, arra nem találtam utalást; a régi halászemberektől mindenesetre megkapta a doktori címet.) Szájzugában kétoldalt egy-egy bajuszkát találunk, ami igen hetykévé varázsolja ábrázatát. Farokúszója viszonylag nagy, enyhén bemetszett. Színe vízterületenként változó. Háta feketészöld, oldalai aranysárga, vagy olajzöld színűek. Az úszók sötétszürkék. A felsorolt színösszeállítás irányadó, hiszen az egészen feketétől az aranysárgáig számos árnyalatban pompázhat. A szeme igézően gyönyörű. Annyira szép hal, hogy akváriumi díszhalnak is tenyésztik, többféle színváltozatban. Húsa tömött, rendkívül finom. Sokan tiszta vízben fürdetik egy-két napot, hogy állítólagos iszap ízét elveszítse.
Horgászata
A compó előszeretettel tanyázik a lágyszárú vízinövények szövevényében, ahonnan nappal igen nehéz kicsalogatni. Az általam ismert compótanyákat sűrű hínár, tökleveles rejti, amiben csak néhol megtalálható, kisebb-nagyobb lyukak teszik lehetővé a horgászatot.
Tudnunk kell, hogy a compó rendkívül óvatos hal. Ez az óvatosság a mi részünkről is tanácsos. A nagy zajjal, csörgéssel, hangos beszéddel tarkított compózás többnyire kudarcra van ítélve. Már a horgászhely kiválasztásánál is „Rambóként” kell viselkednünk. Minden halat ott a legkönnyebb megfogni, ahol önmagától is szívesen tartózkodik, de különösen igaz ez doktorunkra. Jelenlétére apró, gombostűnyi buboréksorok utalhatnak. Ha ezt látjuk a nyiladékban, kezdődhet a horgászat. Ehhez egy matchbot pont megfelelő. Az orsóra tekerhetünk bátran 18-20-as zsinórt is, hisz harcosunk előszeretettel ugrik a hínárba, ahonnan kibányászni nem egyszerű. A horog is lehet vastagabb, de kisméretű pontyozó horog. Színét tekintve inkább a matt színeket (fekete, sötét bronz, acélkék) részesítsük előnyben, hiszen a csillogó horog már feltűnő az iszapos aljzaton. Úszónak könnyű, test nélküli, rövid pávatoll wagglert használjunk, amit a következőképp súlyozzunk ki.
Az úszó alá és fölé annyi sörétet csíptessünk, hogy az úszó még éppen fekve maradjon. A főzsinórra annyi ólmot csíptessünk, hogy az úszót már éppen elmerítse. Az ólmok alá 10-15 centire kössük fel a horgot (előkét itt ne használjunk, ne gyengítsük a szerléket). Az így összeállított szerelékkel pontosan bemérjük a mélységet, hiszen addig kell az eresztéket állítani, amíg meg nem pillantjuk, úszónk antennáját. Az így beélesített könnyű szereléket finoman dobjuk/ejtsük a vízbe, majd a damilt finoman feszítsük meg. Az etetésnél a gombócokat mellőzzük, inkább csontit, kendert, csemegekukoricát csúzlizzunk az úszó köré. A horogra is csontit, apró trágyagilisztát, csemegekukoricát tehetünk. (A szúnyoglárva is kiváló, de tapasztalataim szerint korántsem tart úgy a horgon, mint az előzőek. Az apró keszegnép még így is elég borsot törhet az orrunk alá.) A keresgélő compók előbb-utóbb rátalálnak a terített asztalra, amit az úszó folytonos billegése fog jelezni. Ilyenkor csak legyezgetik a damilt, legyünk türelemmel. Ha felvették a csalit, akkor - mivel általában kissé ferdén állva felhörpintik -az úszónk legtöbbször kilő a vízből és elfekszik, vagy hirtelen, kissé srégen elmerül.
Ekkor jött el a mi időnk. Az akasztást követően vehemens ellenállással fogunk találkozni. Egy fél kilós compó méretét meghazudtoló energiával igyekszik szabadulni. Ha sikerült a szövevényes vízi világból kivezetni, a haltartóban is hasonló szívósság fogja jellemezni. Jól viseli a háló rabságát. Ha szerencsénk van, és nem okoztunk akkora csinnadrattát, hogy a társai világgá meneküljenek, még néhány társát horogra keríthetjük, ellenkező esetben keressünk újabb hínárlyukat.
Ha ezek a hínárlyukak rakósbot hatósugarába esnek, egy leheletfinom úszós szerelékkel is próbálkozhatunk, a kellően erős főzsinórról azonban itt sem feledkezhetünk meg, és a gumizást is szigorúbbra hangolhatjuk. Az úszózás mellett finom fenekező cuccal is megfogható, de az igazi az úszózás. Amennyiben úgy döntünk, hogy megkóstoljuk őkelmét, készüljünk fel arra, hogy megpucolni nem egyszerű. Apró pikkelyeit szinte lehetetlen lekaparni, de nem is kell. Elég, ha a nyálkától megszabadítjuk, a pikkelyek így szépen belesülnek a bőrébe, nem is fogjuk érezni. Ha mégis lepikkelyeznénk, akkor tisztítás előtt pár másodpercre mártsuk forrásban lévő vízbe (ez az eljárás mindig beválik, sajnos azonban kulináris értelemben nem tesz jót a halhúsnak). E gondok persze nem jelentkeznek, ha visszaengedjük. Régebben előszeretettel fogyasztottam én is, ma már útjára engedem. Nem a divat miatt, csak mert szép.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, illusztrációk: Kocsis László (cilapower), www.fishbase.org, www.szalok.hu, Pintér Károly: Magyarország halai
