Sokan most egy gyűjtőfogalomra gondolhatnak, pedig nem erről van szó. A kárász név az őshonos aranykárászt jelöli. Ismeretes mostohatestvére is, az ezüstkárász. Többnyire a kárász szó hallatán rá gondolunk. Ezért is kezdem aranyosabb testvérével. Nem azért, mert olthatatlan gyűlöletet táplálok a másik ellen, hanem azért, mert mégiscsak ő az, aki régebben lakja vizeinket. Sajnos egyre kevesebb helyen találkozhatunk vele, amiről nem feltétlen ő tehet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mint sok más esetben, itt is emberi beavatkozásnak köszönhető életterének szűkülése.
A kárász (Carassius carassius Linné)
A nép nyelvén: aranykárász, fattyú kárász, magyar kárász, széles kárász, pontykárász, karász, karics.
A kárász Angliától és Észak-Franciaországtól keletre élő, Európában általánosan elterjedt halfaj. Elterjedésének keleti határa Szibériában a Léna folyó vízrendszere. A célzott telepítéseknek köszönhetően megtalálhatjuk Spanyolország keleti részén, ám az Appennini- félszigeten, az Adriai tenger keleti partvidékén hiába keressük, és hiányzik a Pelopónniszoszról. Az Egyesült Államokba a ponttyal együtt betelepítették, ám nem tudott elterjedni, ezzel elkerülte az ottani pontyok sanyarú számkivetettségét.
A kárász tipikus állóvízi hal. Nagyon szereti a növényzettel benőtt, iszapos tavakat és holtágakat.
A legkisebb „pocsolyákban”, mocsarakban is megtalálható. Emlékszem, gyerekként a falum melletti elmocsarasodott holtág még szabad víztükrein fogtuk őket. Nádbottal, zsebpecával. Nem voltak nagyok, olyan tenyérnyi formák, ám gyönyörűek voltak. A mesebeli aranyhal jutott róluk eszembe. Cimborámmal azt játszottuk, hogy ha sikerült egyet fogni, kívántunk hármat, és visszadobtuk őket.
Hogy kívánságaink közül mit váltottak valóra, már nem tudom - ha jól végignézek magamon, akkor semmit -, de akkor jól elszórakoztunk ezzel. A faluból sokan jártak ide tapogatózni, hiszen szép számmal lehetett begyűjteni őkelmét. Ha nem is kívántak tőlük semmit, a szegényebbek asztalára, mint finom falat, felkerülhetett. A víz kemény teleken szinte fenékig befagyott, tavasszal mégis újra ott voltak.
Nem értettem akkor ezt, de most már tudom, hogy olyan szívós kis hallal van dolgunk, aki azt is elviseli, ha szinte belefagy az iszapba. Talán ezért nem is lehetett nagyon mást fogni ott. A többi hal ezt nem bírta ki. A Carassius nemzettségnek van egyébként a legnagyobb glikogén raktára a gerincesek között a májban, sőt az agyban is. A kárász oxigénigénye igen alacsony, ezzel szemben az ezüstkárász agya vérrel, oxigénnel jobban ellátott. Azonos körülmények (pl. vízhőmérséklet) mellett jóval több vér áramlik át az ezüstkárász agyán, bőségesebb a vérkeringése, mint más halfajoknak, ezáltal több oxigént tud szállítani. Vérének glükózszintje is magasabb; ez a faj így alkalmazkodik. Az ezüstkárász ezért nem is telepedik meg ott, ahol a kárász még megél. Halunk a „téli álom” mellett nyáron is képes életfunkcióit a minimálisra csökkenteni, ha a körülmények kedvezőtlenül alakulnak számára.
Az ezüstkárász térnyerése így nem fenyegeti ott, ahol a környezet mostohább. Így maradhatott meg szép állománya az aranykárászosnak ismert vizeken. Ott, ahol még fellelhető, kincsként vigyáznak rá.
A növekedését a sok „vegetálás” miatt nehéz meghatározni. Ott, ahol kis víztérben nagy az egyedszáma, hajlamos az elkorcsosulásra, törpenövésre. Egyébként is lassan növő hallal van dolgunk. Az első évben mindössze 2-3 centiméterre nőnek, de két évesen is csak kedvező körülmények között lesznek nagyobbak 10 centinél. Elméletileg elérheti a 2 kg-os tömeget, de a fél kilós példányok már ritkaságnak számítanak.
Ivarérettségét 3 évesen éri el, az ívást akkor kezdi, ha a víz eléri 14-16 fokos hőmérsékletet, és június végén vet véget a násznak. Ez alatt az ikrákat három részletben rakja le. Az erősen ragadós, sárga színű és kisméretű haltojásokból 5-7 nap múlva kelnek ki a lárvák, amik szikzacskójuk felszívódásáig a növényzethez tapadnak.
Egyedülálló, hogy mind az ikra, mind a lárvák fejlődése végbemehet kedvezőtlen oxigénviszonyok között is. Az apró ivadék eleinte kizárólag planktonnal táplálkozik, később igazi mindenevővé válik. Ahogy nem finnyás a környezetére, úgy nem válogat a táplálékban sem. A fiatal növényhajtások, vízi rovarok, csigák mellett alkalmasint megkóstolják más halfajok ikráit, ivadékait is.
Leírása, ismertető jegyei
Teste oldalról lapított, magas. A testmagasság és hosszúság aránya az élőhely függvényében változhat. Szája enyhén felső állású, bajusza nincs. Szeme viszonylag nagy. A hátúszó és a farok alatti úszó szegélye a kifejlett példányoknál domború. Hátúszója meglehetősen hosszú, az első kemény hátúszó sugár bognártüskét alkot, hátsó szélén sűrű fogazással. A farokúszó csak enyhén bemetszett. A testét nagy, kemény pikkelyek borítják. Hashártyája - az ezüstkárásztól eltérően - nem pigmentált. Háta sötétbarna, ritkábban sötétzöld. Oldala sárgás-aranyos csillogású, hasa sárga. Páratlan úszói szürkéssárgák, a páros úszók vörhenyesek.
Hazánkban egyre kevesebb helyen találkozhatunk vele. Természetes élőhelyei megszűnőben vannak, vagy az ezüstkárász kiszorította onnan. Okos telepítésekkel egyre több vízen igyekeznek új otthont biztosítani számára, mert tudják, hogy ritka kincset dédelgethetnek, amit az érkező horgászok is megcsodálnak. A portálról válogattam össze néhány olyan vizet, ahol bizton találkozhatunk vele. Ha sikerül horogra csalni, kívánjunk hármat - szerényebbek csak egyet -, és engedjük útjára. Ha újból találkozom vele, eszembe fog jutni gyerekkorom, és máris teljesült egy kívánságom.
A Pötrétei tőzegtavakon - Aranyláz 1. rész
A Pötrétei tőzegtavakon - Aranyláz 2. rész
Maconkai tározó
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók, illusztrációk: Pintér Károly: Magyarország halai, Pásztor István, www.fishbase.org
