E kapásjelző eszköz működésére is igaz, hogy szinte magától értetődő elven alapul, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a felfektetős szerelék rendeltetésszerű használata is pofonegyszerű lenne. Ez az úszó kifejezetten érzékeny a beállítási körülményekre, alkalmazási területei és szerelési módja kevés szabadságot hagy annak horgásznak, aki ezzel próbál eredményt elérni. Érdemes ezért az ilyen úszók sajátosságaival és működési elvük részleteivel is megismerkedni
A felfektetős szerelék tipikus nádi pontyozó módszerünk. A többes szám első személy alkalmazása itt valószínűleg jogos, hiszen egyes, mérvadónak tekinthető szakirodalmi források szerint valóban magyar lelemény. Manapság is sokan használják, méghozzá eredménnyel: a módszer létjogosultságához nem férhet kétség.
A szerelék működési elve rendkívül egyszerű: a felcsalizott horgot és a zsinórra kerülő súlyt (vagy annak egy részét) a fenéken keresgélő, majd visszabillenő ponty megemeli, ennek következtében az úszóra ható súlyerő csökken, ezzel a jelző (esetleg kissé ki is emelkedve) elveszti egyensúlyi helyzetét, és - többnyire látványosan - oldalra hanyatlik. Az elv kísértetiesen hasonlít a feltolós szerelékére, csakhogy míg ott kulcskérdés a stabil, dőlésmentesen feltolható úszó, addig itt éppen a labilis, önmagától még nem, de a hal közreműködésével már eldőlő úszó a jó jelzés záloga.
Eddig tehát a felfektetős rendszernél sem komplikált a dolog. Az optimális működés kapcsán azonban itt is kérdések merül(het)nek fel:
Hol alkalmazható a módszer, mi korlátozza a használatát?
Milyen felépítésű úszó alkalmas a felfektetős módszerhez?
Mikor dőlhet el egy adott úszó?
Mitől függ, hogy az ehhez kiemelendő úszórész mekkora?
Hogyan lehet és meddig érdemes a működéshez szükséges súlyt minimalizálni?
Mi a feltétele, hogy kapáskor az úszó el is dőljön?
A halak minden esetben elfektetik ezt az úszót?
Hogyan befolyásolja a szerelési mód és a szerelék többi része az úszó viselkedését és a módszer használatát?
Az alábbiakban ezekre próbálok - ábrákra is támaszkodva - választ adni.
Hol alkalmazható a módszer, mi korlátozza a használatát?
A felfektetős úszót elsősorban sekélyebb helyeken, nyugodt felszínű, nem áramló vízen használhatjuk. Tipikus alkalmazási területe a nádasok, gyékényesek szegélye vagy ezek belső, csendes öblei, tisztásai. A módszer kulcsa - a megfelelő úszó kiválasztásán és ólmozásán túl - az ereszték egészen pontos beállítása. A felfektetős úszóhoz gyakran egyetlen ólmot használunk (amit nem méretezhetünk túl az érzékenység megőrzése érdekében), ez pedig mély vízben beállítási problémákat okoz. A mélyebb vizek rendszerint egyben a nyílt vizet is jelentik - itt már a legkisebb szél is a víz áramlását (és gyenge hullámzást) idézi elő. A kis tömegű ólom már gyenge áramlásban sem tartja meg biztosan egy helyben a csalit, ráadásul a nagy ereszték miatt csúszó elrendezésben szerelt úszóhoz sem illik. Ilyen körülmények között a felfektetős szerelék nem működik megfelelően: a tökéletes jelzéséhez elengedhetetlen pontos eresztékállítás nehezen vagy egyáltalán nem valósítható meg. Könnyen belátható az is, hogy a labilis kapásjelzőként működő felfektetős rendszer hullámzásban sem alkalmazható. Ilyen helyeken vagy helyzetekben célszerű a stabilabb feltolós úszókat használni.
Milyen felépítésű úszó alkalmas a felfektetős módszerhez?
A módszer lelke a könnyen dőlő úszó. Ebből kiindulva a jó felfektetős úszónak aránylag rövid, inkább tömzsi teste és igen rövid szára van, utóbbi akár hiányozhat is. Az antenna ideális használatnál a jelzőólommal nem merítendő rész, ezért hosszát és átmérőjét elsősorban az úszó kívánt súlyeloszlásának biztosítása és a láthatósági igények szabják meg. A felfektetős úszónál is előfordul, hogy merítik a halak, ezért az indokolatlanul vastag antenna, a túl nagy vagy túl sok kisebb bóbita előnytelen lehet. Az ideális felfektetős úszónak méretéhez képest aránylag kicsi a felhajtóereje - így egyetlen kisebb súllyal is függőleges helyzetbe billenthető -, de relatíve nagy a tömege, ami pontosabb dobását és a kívánt helyen történő gyorsabb beállását segíti. A korábbi, gyakran házi készítésű modelleknél ezt a kettősséget a balsafa test mellőzésével érték el: a legtöbb régebbi felfektetős úszó parafatesttel és keményfa antennával vagy teljes egészében műanyagból készült. Manapság már inkább a balsafa testet beépített önsúllyal kombináló változatok terjedtek el. Ez a megoldás is teljesen megfelelő lehet, de csak abban az esetben, ha a beépített - vagy pl. levehető lamellás, ezért csökkenthető mennyiségű - önsúly akkora, hogy egyéb terheléstől mentesen azzal még fekve marad az úszó. Az eltérő helyszínek és változó fényviszonyok melletti jó láthatóság a felfektetős úszónál is fontos. Ennek biztosításához a cserélhető bóbita is megoldás, ebben az esetben az éjszakai horgászat során világítópatron használata is lehetséges. Ugyanakkor nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy egy keményebb, nádas/gyékényes mélyén végződő küzdelem során igen kicsi a valószínűsége, hogy az úszónkon minden a helyén marad. A kereskedelem rengeteg, felfektetős módszerhez jól használható modellt kínál, de - véleményem szerint - még nem járt el az idő a hagyományos, parafatestű (ez sérülten is alig vesz fel vizet!), kompakt úszók felett sem. Ezek kontrasztos festékcsíkokkal jelölt antennái a mai napig sok nádas szegélyét őrzik a közeli csónakból rájuk vetődő lámpafényben.
Mikor dőlhet el egy adott úszó?
A válasz erre a kérdésre aránylag egyszerűen megadható: az úszó akkor dőlhet el, mikor a víz feletti részeinek nagyobb forgatónyomatéka érvényesülni tud, azaz akkor, mikor a kisebb forgatónyomatékú alsó rész (és ezzel a teljes úszó) stabil helyzetét biztosító jelzőólom súlyereje már nem terheli. Természetesen forgatónyomatékról csak a nem tökéletesen függőleges helyzetű úszónál lehet szó, de valós körülmények között attól nem kell tartanunk, hogy állva marad egy terheletlen úszó: a minimális víz- és légáramlások, az úszótest kis aszimmetriája már bőven elég, hogy a jelzőólom megemelése után dőlni kezdjen a korábban (is csak látszólag) egyenesen álló úszó.
Mitől függ, hogy az ehhez kiemelendő úszórész mekkora?
Mint fentebb láthattuk, a dőlés alapfeltétele az egyébként labilis helyzetű úszót fixen tartó ólom súlyerejének kiiktatása - vegyük észre, hogy a dőléshez az úszó látható részének érdemi emelkedése szükségtelen! Az tehát, hogy egy szigorúan (!) felfektetős úszónak egyben könnyen feltolhatónak is kell lennie, tévhit. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy feltolóst vagy ahhoz hasonló antennaszerkezetű úszót ne használhatnánk felfektetős módszerhez (lásd később, a merítős kapásoknál!), hanem azt, hogy a kizárólag felfektetésre szánt jelzővel szemben alapvetően más igények fogalmazódnak meg.
Hogyan lehet és meddig érdemes a működéshez szükséges súlyt minimalizálni?
Az eddigiek ismeretében erre már könnyen választ találunk: az úszó alsó részének és a felső, antenna-bóbita együttesnek a tömeg- és méretarányai akkor a legjobbak, ha az úszó már kis jelzőólommal is álló helyzetet vesz fel úgy, hogy súlypontja egyúttal a vízfelszínhez a lehető legközelebb esik. A felfektetős szerelék is lehet tehát különösen érzékeny, ezt a lehetőséget azonban a gyakorlatban nem könnyű kihasználni: a lehető legérzékenyebb labilis helyzet sorozatos beállítása a minimális ólommennyiséggel és egyenetlen aljzaton sziszifuszi feladat. A minimális ólommennyiség az úszónkat vízközti helyzetben éppen függőlegesre billentő, de azt még meg nem merítő súly. Ha ilyet használunk, akkor ezzel kényelmetlenül pontos eresztékállításra lesz szükségünk. Ennél valamivel nagyobb ólmot feltéve már kevésbé pontos eresztékállítással is „beélesíthetjük” a szereléket, hiszen a súly az úszó függőlegesre állításán kívül még merít is rajta valamennyit, emiatt az aktuális ereszték és a valós mélység nagyobb különbsége esetén is jelzésre alkalmasan áll majd az úszó. A minimálisnál kicsit nagyobb ólom használata tehát mindenképpen ajánlott, ez általában semmiféle kapásjelzési gondot nem okoz - ne feledjük, hogy a felfektetős módszer nem finomszerelékes technika! Ugyanakkor ne essünk túlzásokba se: sokkal nagyobb ólmot (ami pl. már a teljes antennát, netán még a bóbitát is meríti) azért nem érdemes használni, mert azzal az úszó kifejezetten érzéketlenné válhat. Ha finnyásak a halak, akkor ilyen szerelékkel több „böködő” kapásra számíthatunk. A ponty ilyenkor megérzi a megmozduló ólom súlyát, és a felszippantott csalit azon nyomban ki is fújja. Az úszó ilyenkor rendszerint csak hirtelen ugrik vagy billen egyet, majd visszaáll a korábbi függőleges helyzetbe - legfeljebb kézben tartott botnál lenne esély sikeres bevágásra, de a nádi pontyozás nem a kézben tartott pálcák világa…
A minimális terheléssel elkészített szerelék csak a tökéletesen pontos ereszték beállítása mellett működik kifogástalanul. A valós vízmélységnél kisebb ereszték esetében már dülöngélni kezd az úszó, a kelleténél kicsit nagyobb eresztéknél pedig már nem marad helyben a csali.
Mi a feltétele, hogy kapáskor az úszó el is dőljön?
Ahogy a feltolós úszónál, itt is a kapást okozó hal közreműködése kell a jelző teljes, egyáltalán lehetséges mozgásához. Itt is igaz tehát, hogy az úszó csak addig emelkedhet, ameddig a hal a jelzőólmot emeli. A felfektetős jelzőrészének ugyan nem kell láthatóan kiemelkednie, de a dőlés feltétele mégiscsak az, hogy az úszószár zsinórvezetője a víz színéig emelkedhessen. Ha a ponty valami miatt nem emeli fel ennyire a jelzőólmot, akkor úszónk bóbitája sem fog vízig dőlni, hiába lenne erre egyébként képes… ilyenkor az úszó dőlése megáll, és a hal rendszerint megtartja a félig megdöntött jelzőt, esetleg pillanatnyi szünet után oldalra húzza azt. Az ideális jelzés szempontjából itt is lényeges a horog-jelzőólom távolság. A hal ugyanis visszabillenésekor hiába emelkedne sokat, az úszó teljes kitolásához nem a horog, hanem a jelzőólom megfelelő mértékű elmozdulása szükséges. A felfektetős módszer gyakorlatában ez általában nem jelent gondot, hiszen itt a hosszú előke ismeretlen fogalom: a legtöbb tapasztalt horgász maximum 10 cm körüli, de nem ritkán ennél is kisebb ólom-horog távolságot állít be. A feltolós úszó kapás közbeni teljes kitolásánál egy ideális felfektetős esetében sokkal gyakoribb a végigvitt úszómozgással jellemezhető kapás, azaz az úszó teljes kidőlése.
Ennek fő oka, hogy az úszó teste és szára rövidebb, valamint az, hogy a keszegeknél rendszerint jóval nagyobb méretű pontyok miatt a hal visszabillenéséből adódó átlagos emelés többszörösen meghaladja az úszó eldőléséhez szükséges mértéket. Hiába, a halnak nincs nyaka. Az előre- és hátrabillenést ezért kénytelen teljes testével végezni, ezért az ebből a mozgásból eredő lehetséges emelés mértéke a hal testhosszával egyenes arányos.
A halak minden esetben elfektetik ezt az úszót?
Nem. A feltolós úszózáshoz hasonlóan itt is jellemzőek a merítős kapások. A felfektetős bevetési területén ennek általában az az oka, hogy a pontyok előrebillent helyzetben manőverezve egymás után több táplálékszemcsét is felveszek, mielőtt visszabillennének. Ilyenkor - ha a sorban nem a felkínált csali az utolsó falat- az úszónk lassan, általában jól láthatóan ferdén merül el. E nem is oly ritka kapásokra gondolva és az úszó érzékenységének szempontjából előnyös, ha a felfektetős úszó antennája nem szükségtelenül vastag, és jó, ha bóbitája a merítést minél kevésbé akadályozza. Ha a merítésre is optimalizálni akarjuk feltolós úszónkat, akkor a legjobb az a változat, amely a kis jelzőólom hatására éppen úgy billen álló helyzetbe, hogy a testéből már csak minimális rész marad a felszín felett, azaz majdnem antennatőig merül. Az antenna legyen igen vékony, hogy minél kisebb felhajtóerő ébredjen rajta merítés közben. Vékonysága miatt nagyobb bóbitára lehet szükség az ideális dőlési tulajdonságok biztosításához, a nagyobb tömegű és jól látható bóbita (hiszen a test víz alatt lesz, a vékony antenna pedig nem feltűnő) viszont lehetőleg hidrodinamikus forma legyen, esetleg alkalmazhatunk helyette furulya antennát is.
Hogyan befolyásolja a szerelési mód és a szerelék többi része az úszó viselkedését és a módszer használatát?
Kezdjük talán magával az úszóval: fixen szereljük vagy csúszóra? A fix szerelékek általános előnye, hogy gyorsabban beáll a szerelék, ráadásul eközben a merülő tömeg felé halad az úszó. Ha tehát sikerül a csalit és a hozzá közeli jelzőólmot az áhított nádszálak mellé pottyantani, akkor fix szerelékéknél számíthatunk arra, hogy az úszónk is csaknem ott fog beállni - mindez azonban csak akkor igaz, ha az úszónk kicsi, könnyű és karcsú testű.
Ha nagyobb, tömzsi testű úszóval horgászunk, ami jelentékeny önsúllyal rendelkezik, akkor jobb a csúszós szerelés. A csúszó úszókra beállás közben oly jellemző hátrálás igencsak előnytelen a rendkívül pontos dobásokat igénylő nádi horgászatnál, hiszen a csali felkínálásának helyét tekintve sokszor már pár centiméter eltérés is számít. (A halak gyakran kifürdik a nád előtti ösvényszerű sávot - ha nem e kis mélyületben kínáljuk a csalit, sokkal kevesebb kapásra számíthatunk.) A csúszó úszó a hátrálása azonban inkább a könnyű úszókat és a zsinóron nagyobb tömeget hordó szerelékekre jellemző. Nagyobb méretű önsúlyos úszó és pici jelzőólom kombinációjával összeállított szereléknél a nagyobb tehetetlenségű úszó már elég közel áll be a bedobás helyéhez, ráadásul ezt az összeállítást a dobás során egymáshoz közel lévő tömegek miatt sokkal pontosabban juttathatjuk el a kívánt helyre. Ha mégis a könnyebb úszóval használatos fix szereléket választjuk, ott érdemes lehet osztott ólmozást használni: a horoghoz közeli jelzőólom fölé külön feltehetünk annyi ólmot, amivel az úszó még éppen fekszik a vízen (… és ha ezt a súlyt a könnyű úszó alsó szárára tekert lemezólommal váltjuk ki, akkor el is jutottunk az önsúlyos változatig, amit már akár csúszóra is szerelhetünk…).
Mivel a nádi horgászat nem éppen finomszerelékes technika, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a módszerhez szükséges vastag zsinór hatását sem. Sok vízen tapasztalható, hogy a monofil zsinóron kínált csalira akár nagyságrenddel több a kapás. Az erős fonott zsinórokhoz szükséges botokkal sem rendelkezik minden nádi horgász, mindezek miatt sokan inkább csak a vastag, olykor kifejezetten vastag és sprőd damilokat használják. Ezeknek a súlya már jelentősen befolyásolhatja érzékeny egyensúlyi helyzetben használatos úszónk viselkedését. Szereléskor hiába próbáltuk ki, hogy az arasznyi zsinórra feltett ólommal működik a rendszer: már 1,5 méternyi ereszték esetén is gondot okozhat a zsinór súlya. Ennek alját és az ólmot ugyanis hiába emeli meg a hal, ha a maradék zsinór súlya nem engedi - vagy csak késve, igen lassan hagyja - eldőlni az úszót. A botvégtől az úszóig vezető 5-10 méteres damilszakasz súlyának hasonló hatása még nagyobb, de ez a dőlés akadályozása mellett még felénk is húzhatja az úszó alját, ami ezért ellenkező irányba dől; ez utóbbi hatás a vastag damilok erős hurkásodása miatt még kifejezettebb. Ilyen esetekben nyilvánvalóan változtatni kell a jelzőólom méretén és/vagy az úszó önsúlyán is. Ha utóbbi nem változtatható, az úszócsere is indokolttá válhat. Mindezek egyetlen, de fontos követelményt fogalmaznak meg: a felfektetős szerelékünket soha ne csak vödörben teszteljük. A valódi eresztékekkel és dobástávolságokkal végzett próbák során keressük meg azt az úszót és jelzőólmot, amivel valóban működik az összeállítás. Hiába próbálunk ugyanis érzékeny úszóval horgászni, ha az a vastag damil miatt végül nem képes jelezni a kapást, és az is kellemetlen, ha a karikásodó zsinórunk az alulméretezett jelzőólmot a csalival együtt lassan elvonszolja a nyerőnek vélt helyről…
Fontos, hogy kitapasztaljuk az adott úszó kapás közben mutatott viselkedését is. A feltolós úszókhoz hasonlóan itt is jellemző, hogy a zsinór rövid szakaszon jelentős merevsége miatt a kis jelzőólom gyakran nem is ér le az aljzatra, hanem azt csak az alatta lévő rövid zsinórszakasz egy része támasztja alá. Kapáskor ezért a jelzőólom már a csali megmozdulásának kezdetétől emelkedhet, és úszónk fent már ekkor dőlni kezd. A csali és a horog ilyenkor még rendszerint nincs is a ponty szájában, hiszen az gyakran messzebbről „szippant rá” arra. Ezért általánosságban elmondható, hogy érdemes a bevágással megvárni, amíg a hal teljesen kifekteti az úszót, kivéve, ha a dőlés megáll, és a hal az úszót ebben a helyzetben megtartja. Mindez egyensúlyi helyzetbe állított felfektetős úszóra igaz. Ha olyan úszót használunk, aminek az antennáját is megmeríti a jelzőólom, akkor már nem szükségszerű, hogy az elfektetést is meg kell várni - ilyen esetben az úszó jellemző mozgásának hosszabb távon megszerzett ismerete segít, hogy jól válasszuk meg a bevágás pillanatát. Az oldalra elhúzott, elmerített úszónál sajnos nem igazán van választási lehetőségünk, be kell vágni. A „sajnos” itt annak szól, hogy gyakran e jelzések többsége nem kapás, hanem beleúszás, az üres bevágásokkal pedig a halak megakasztása nélkül is megzavarjuk a helyet.
A jó felfektetős úszó megfelelő beállítással tehát remekül jelez, a ponty kapásának első pillanatától közvetíti, mi történik a csalinkkal. A módszer kiválóan alkalmazható a sekélyebb, nyugodt vizű helyeken, más területeken azonban tényleg kár erőltetni, ott nem sok sikerre számíthatunk vele. Ahol viszont eddig bevált, ott talán nincs is jobb nála! Becsüljük meg, és használjuk!
Csörgits Gábor (csg)
(ábra, fotó: csg)
