Az előzőekben megpróbáltam összefoglalni néhány dolgot, melyet az elmúlt években-évtizedekben a nádi horgászatról tanultam, tapasztaltam. Mostanra csak néhány rendezetlen gondolat maradt. Aki praktikus tanácsokat vár ettől a résztől, csalódni fog. Lapozzon inkább tovább. Ha valaki mégis elolvassa: én szóltam!
Az egyik reggel odaevezett hozzám egy idős ember. Könnyű műanyag ladik, rettenetes bugyikék színnel. Az öreg komoly erőfeszítéssel mellém kormányozta a lélekvesztőt, de eleinte nem szólt, csak szomorú szemekkel nézte az előttem elterülő nádöblöt és a deszkákon pihenő két botomat. Én sem siettem sehova, vártam hát, hogy megszólaljon. "Jó hely volt ez régen is, sokszor eveztem fel ide." mondta hosszú szünet után. "84 éves vagyok, nagyon nehéz már az evezés nekem. Egy jobb pontyot sem tudnék már megtartani." Mit mondhattam volna erre? Bólintottam egyet, de nem szóltam. "Nem túl gyengék ezek a botok ide?" kérdezte. "Van ezekben erő." mondtam. "A régi nádbotok voltak az igaziak..." válaszolta, de látszott rajta, hogy már nem hozzám beszél. Valami mély szomorúság volt a szemében, a lélek igazi gyötrelme. Nyögve mozdított egyet az evezőn. "Isten vele!" fordult megint hozzám, majd lassan kanyarította hazafelé a csónakot. "Viszontlátásra." búcsúztam tőle.
A nádi horgászat nehéz kenyér. Sokszor napokig, hetekig kell küzdeni egyetlen halért, néha meg oly bőkezűen osztogatja kincseit a nádas, hogy már-már azt hihetné az ember, hogy sikerült megfejteni titkait. Aztán másnap, vagy a következő héten kezdődik a "küzdelem" megint. A titok pedig még mindig megfejtésre vár.
A nádas a barátom, igaz barátja ő mindenkinek. Segít nekem, megmutatja a pontyokat, amurokat, kárászokat, dévéreket, jobban, szebben, mint bármilyen halradar. De segíti a benne megbúvó halakat is, biztonságos menedéket nyújtva nekik. Ellenem.
A nádast nem érdekli a pénztárcám. Körülöttem hatszámjegyű összegben feszítenek a cuccok. Remek szerszámok, melyeket évek tapasztalata válogatott és évek munkája keresett meg. De ha tanácsra, segítségre van szükségem - hol mozog, mikor és merre jár most a hal -, olyan emberekhez fordulok, akik csónakjában körülnézve egy ócskás is csak legyintene. Pedig jó szerszámok azok is, a célnak megfelelnek. Tudja ezt már sok száz hal, akik ezeken veszítettek rajta. Mert azok, akiktől tanácsot kérek, ott vannak mindig a vízen. Szerdán is és vasárnap is. Esőben is és szélben is. Tavasszal és ősszel. A titkot ők sem tudják, de már sejtenek valamit. Ezt nem tudom pénzért megvenni.
Amikor jövök ki a vízről, pár horgász megkérdezi, hogy mit fogtam? Ha azt mondom, hogy semmit - és ilyen van, nem egyszer, nem kétszer - néhányuk arcán elégedettséget látok. Rendben van szerintük a világ. A horgászat mértékegységei a kifogott halak fajtája, száma, súlya. Ha nem fognak, az úgy van rendjén, hogy más se fogjon. Ezt látva első indulatomban legszívesebben valami trágárságot mondanék, de nem vagyok én olyan kötekedő típus. Persze van más válaszom is, de félek, számukra nem lenne elég meggyőző...
Pedig mesélhetnék nekik a szárcsáról. Ő a kedvencem. Ilyen kötekedő állat a világon nincs. Veszekedik az másokkal, a fajtársaival, tán még saját magával is. Állandóan, megállás nélkül. De látom azt is, milyen gondos szülő. Terelgeti, védi, eteti a kicsiket, s teszi ezt úgy, hogy én sem különbül. Velem is összevész néha, ha az általam beszórt kukoricával kínálgatja kicsinyeit. Ilyenkor kerül elő a hátizsákomból egy-két kavics - le sem írtam a szükséges kellékek között - és elkergetem az ingyen kosztost. Visszabeszél persze, de csak biztonságos távolságból.
Mesélhetnék nekik a nádasról. Arról a békés helyről, mely ezernyi állatnak nyújt otthont, menedéket vagy csak egy kis pihenőt. Arról a félelmetes helyről, melynek minden sarkában veszély leselkedik valakire, aki otthonául választotta. A nádasról, mely sok-sok kis növényből áll, de ezek együtt mégis valami önálló, élő, lélegző, hatalmas lénnyé válnak. Ha türelmes vagy, egyre többet és többet mutat magából. Ha türelmetlen lennél, azonnal ellened fordul.
Mesélhetnék nekik az éjszakáról. A hangok birodalmáról, ahol minden apró nesz százszorta fontosabb, mint máskor, máshol. A ponty rövid, száraz ütéséről a nádban. A megriadó madár fröcsköléssel vegyes rémült kiáltásáról. A partra tévedt vaddisznó ormótlan csörtetéséről. A harcsa buffanásáról. A csónak recsegéséről, mely néha olyan váratlanul ér, hogy egy pillanatra megáll bennem az ütő.
Mesélhetnék nekik a fényekről. Amikor a parti fák lombjai közt lenyugvó nap csíkosra festi előttem a nádast. Amikor a délutáni vihar előtti borotvaéles fényben szinte világítanak felettem a sirályok. Amikor az enyhe szélben lötyögő víz szétdobálja előttem a telihold hídját. A felhők ezernyi színéről és arról a csodáról, amit hajnalnak hívnak.
Mesélhetnék nekik pillanatokról. Nem arról a pillanatról, amikor először megállok a kiválasztott hely előtt, szemem magába issza a nádas látványát, tüdőmet teleszívom a víz illatával s bőrömön érzem a szelet, a napsugarakat. Mert ez a pillanat az enyém. De arról igen, amikor egy óvatos nádmozgás végre jelzi, hogy az első ponty méltóztatott kifáradni arra a tisztásra, ahol már két órája várom érkezését. Arról a pillanatról, amikor az úszóm furcsa táncot jár a mélyről feltörő buborékok között. A fárasztás pillanatairól és bizony néha arról a pillanatról is, amikor a zsinór pukkanása, a bot gyengülése adja tudtomra: vesztettem.
Mesélhetnék nekik ezernyi gondolatról, melyek elkísérnek a ladikban a nádashoz, és szóval tartanak perceken, órákon keresztül. A saját életemet viszem magammal, a családomat, a barátaimat, a munkámat s milliónyi mást. Mennyi minden elfér egy csónakban, nem? Sokszor kusza és nehéz gondolatok jönnek velem, de a nádas előtt ülve van időm, van türelmem csendben, nyugodtan kibogozni őket. Sokat köszönhetek ennek a helynek. S miközben a gondolataim messze járnak, tisztán és világosan tudok figyelni mindenre, ami körülöttem történik. Kábítószer ez, nem is vitás.
Mesélhetnék nekik elvont dolgokról. Mert lehet, hogy az iskolában nem volt erősségem egyes matematikai fogalmak megértése, de ha felnézek a tiszta éjszakai égboltra, képes vagyok felfogni a végtelen sokaság fogalmát. Mert hiába üres éppen a zsebem, a felettem elhaladó repülőgépek bármelyikére felülhetek, és oda utazhatok, ahová csak szeretnék. Gondolatban. Igazi szabadság ez, még akkor is, ha azonnal véget ér, amint a stégnél koppan a csónak orra.
És még mennyi mindenről mesélhetnék. De nem mesélek. "Mit fogott?" kérdezi tőlem a pali. "Semmit." hangzik a kurta válasz. Kicsit elmosolyodik, bólint. A válasz láthatóan megnyugtatja. Mosolygok én is és evezek tovább.
Igen, a "Mit fogott?" kérdése fontos. Az is, hogy "Mivel fogta?". Hiszen én is azért szálltam csónakba, hogy halat fogjak. Mégis olyan jó lenne egyszer találkozni valakivel, akinek az első kérdése mondjuk így hangzik: "Egy órája arrafelé repült egy szürke gém. Látta?" Aztán jöhet az, hogy "Mit fogott?". Hiszen más is látta azt a gémet, ugye? Biztos látta.
Aki régóta horgászik a nádban, az tudja. Aki csak mostanában kezdi? Nos, ő sem tőlem fogja megtudni. Ezért mentegetőzés nélkül merem leírni: mindaz, amit az előző öt részben leírtam, talán nem is fontos annyira. Ha egyszer megérjük, hogy 84 évesen küszködjünk a könnyű csónakkal, azt hiszem nem egykori felszerelésünk, tán nem is számtalan megfogott halunk emléke fog szemünkbe könnyeket csalni. Sokkal fontosabb dolog képes csak erre. Nádország varázsa az.
Czender Miklós (bogyo)
