A Haldorádó csónaképítő fórumainak meg-meglendülő forgalma arra enged következtetni, hogy jó néhányan éreznek kedvet saját vízi járművük elkészítésére. Arra ugyan nem vállalkozom, hogy komplett építési leírást adjak kezükbe, csupán megpróbálom végigkalauzolni az olvasókat egy tipikus tiszai ladik elkészítésének folyamatán, miközben néhány ellesett műhelytitokkal is igyekszem a csónaképítők segítségére lenni
Mint a világon semmi más, úgy a csónakok sem tartanak örökké. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az utóbbi néhány évben egyre komolyabb tatarozásra szoruló öreg ladikom az idén végérvényesen megadta magát. Feneke itt-ott korhadásnak indult, már nem láttam értelmét a további toldozás-foldozásnak.
Tizenkilenc évet szolgált alattam a derék vízi járgány, amit onnan tudok ilyen pontosan, hogy a lányommal éppen egyidős. Csak hát ami egy lánynak a legszebb kor, az ladiki mércével mérve már matuzsálemnek számít. Summa-summarum, a tavaszi árvíz érkezése előtti napokra ütemezett karbantartás során kiderült, hogy kár volna rá a kátrányt pazarolni, jobb lesz újat vásárolni, vagy csináltatni helyette. A saját kivitelezés gondolata is megfordult a fejemben, de nem akartam a kocsit olyan hosszú időre száműzni a garázsból, sem a kert pázsitját csatatérré változtatni. Bár fúró-faragó embernek tartom magam, azzal is számot vetettem, hogy gyakorlat nélkül kockázatos vállalkozás hozzákezdeni egy ilyen munkához, ráadásul a szabadidőm is véges. Így meglátogattam néhány számításba jövő mestert, és végignéztem pár referencia-csónakot. Egyiknek a formájával, másiknak az anyagával nem voltam kibékülve, egyikben sem láttam azt, hogy a régi, jól bevált darab helyébe léphetne.
Éppen ladiknézőben voltam Mártélyon, amikor összefutottam Szabó László asztalos-csónakkészítővel. Az út szélén diskuráló férfiaktól útbaigazítást kérve kiderült, hogy egyikük maga a mester. Elmondtam az elképzeléseimet, ő megtetézte a saját tapasztalataival. Nem sokat kellett magyarázkodni, hamar kiderült, hogy értünk egymás nyelvén. A mester barátságos, közlékeny embernek bizonyult, pár perc múlva már a közös ismerősöket soroltuk egymásnak a műhelye felé tartva. „Ez lesz az”, gondoltam, amint a műhely udvarán téli pihenőjüket töltő, felfordított ladikokra pillantottam. Az ismerős formájú csónakok jellegzetes, mártélyi halászladik mintára készültek. Egy ehhez hasonlóról vettem le a méretet annak idején az első csónakomhoz is. Mielőtt elbúcsúztunk, megkértem Szabó urat, hogy vágjon nekem a hulladékokból néhány lécet, mert szeretném a leendő ladikom modelljét elkészíteni. Kérdő pillantásán láttam, hogy hiszi is, meg nem is, de nyilván találkozhatott már egy-két fura figurával, mert szó nélkül végigtolt egy pár lécet a körfűrészen, és azzal váltunk el, hogy mire levonul a nagy víz, készen lesz a ladik is.
Ha a mester nem is, az árvíz sajnos alaposan próbára tette a türelmemet, de így legalább volt időm a kis makett elkészítésére. Legközelebbi találkozásunk alkalmával már a modellt is vittem mutatóba, hogy valami ilyesmit szeretnék. A mesternek a homlokára szaladt a szemöldöke, és elismerően mustrálta művemet. Az épülő bizalom jegyében közösen válogattuk ki a vörösfenyő deszkák javát, és abban is megállapodtunk, hogy elviseli, hogy fényképezőgéppel lábatlankodok körülötte, miközben a ladikot építi.
Amikor a megbeszélt időpontban találkoztunk, az előmunkálatok már készen voltak. A belső oldalukon legyalult fenékdeszkák összeválogatva, kivágva feküdtek a bakon, és éppen az akácfa bordákon végezte a mester az utolsó simításokat.
Amíg a Szabó úr keze alatt jártak a szerszámok, a gyakorlati szemléltetés mellé bőséges szóbeli kiegészítést is fűzött. Megtudtam, hogy valaha a helyi halászoktól leste el a mesterség fogásait, és már évtizedek óta építi a bevált minta szerinti csónakokat.
Az Alsó-Tisza vidékén használt ladikok rendszerint szimmetrikusan felhúzott orral és farral készülnek. Alapanyagnak legjobb a vörösfenyő, vagy az erdei- (más néven borovi) fenyő. Lucfenyőből, sőt nyárfából is lehet éppen ladikot csinálni, de számolni kell azzal, hogy közel sem lesz olyan tartós, mint a tömörebb, gyantával átitatott fából való csónak. A vörösfenyő különösen jól bírja a vizet, amit Velence városának több évszázada cölöpökön álló házai is tanúsítanak.
A collos deszkát csak a belső oldalán gyalulja meg, hogy kívülről jobban tartson rajta a kátrányozás. Ami a hosszúságot illeti, általában 5-6 méteresek ezek a ladikok. A rövidebbek 3, a hosszabbak rendszerint 4 bordával készülnek. A bordák közötti részen a fenékdeszkák lecsípett fejű szögekkel vannak egymáshoz erősítve, hogy hajlításkor, és használat közben ne hagyják el egymást. Az én csónakomnál előre kifúrt lyukakba 4 mm-es rozsdamentes stifteket raktunk szög helyett, bár a mester szerint kár aggódni, a szög is kitart addig, ameddig a ladik.
Ami a fenék szélességét illeti, 90 cm körülit tart ideálisnak, de ez attól is függ, mit ad ki az 5 szál deszka. Ha több 1-2 centivel, nyilván nincs sok értelme elvágni. Ezért a bordák végleges mérete is csak a fenék összeállítása után derül ki.
Az összeállított fenékdeszkára fel kell rajzolni a szabásmintát. Először a középvonalat, majd a bordák helyét jelöli meg, majd a bordák, valamint a far-és orrtőke végeit egy-egy félig bevert szöggel tűzi ki. A szögek mellé hajlított léc jelöli ki a fenék ívét, amit berajzol, és kivágja. Ezután szögeli fel az előre berajzolt helyekre a lapolással összeillesztett, sarokvassal erősített bordákat.
A fenékdeszkák nem illeszkednek hézagmentesen, hiszen helyet kell hagyni a faanyag dagadásának is. Hogy egyenletes legyen a rés, fűrésszel végig szokták vágni a deszkák közét.
Ezután jön az egyik döntő lépés, a fenék ívének kialakítása. Vannak folyamatosan ívelt fenekű csónakok, de az én mesterem a sima fenekűt részesíti előnyben. A mártélyi halászok az ilyet szerették, mert úgy tartották, hogy jobb a fekvése, stabilabb, és haladósabb vele evezni, kevésbé „tolja” a vizet. Ennek megfelelően a fenékdeszkát és az oldalpalánkot egymáshoz szögeli azon a szakaszon, amit egyenesnek akar hagyni, és csak ezután kezd hozzá a fenék felhajlításához. A hajlító célszerszám egy vaskeret, ami kétoldalt és alul csavaros szorító pofákkal van felszerelve.
Hátra van még a deszkák találkozásának szigetelése, amit manapság lemezcsíkok rászögelésével végeznek. Horganyzott, festett Lindab tetőlemez hulladékot használ a mester, ez vált be legjobban. Alá többrétegű újságpapír kerül, amit a deszkák közötti résen becsurgó kence fog átitatni, és megóvni a korhadástól. A lemezt szögelés előtt érdemes egy lyukasztóval kilyuggatni, így könnyebb lesz a szögelés.
Méteres darabokban kerül fel a lemez a deszkára, és mint megtudom, ez sem véletlen. A fa dagadása miatt nem célszerű összefüggő lemezt használni, mert a fa és fém eltérő mozgása előbb-utóbb a csónak szivárgásához vezetne.
A lemezelés után már csak az apró munkák, ülések, orrkarika stb. felszerelése és a mázolás maradt hátra. A belső részt és a felső oldaldeszkát Xylamon-Cellkolor-lenolaj elixírrel, a feneket és az oldal víz alatti részét pedig kátránnyal kezelte a mester. A fenék belső, bordák közötti része szintén kapott a kátrányból. Mivel ide úgyis lábrács került, nem fog semmit összekenni.
Egy újonnan elkészült csónaknál nem lehetne zokon venni, ha szivárogna bele a víz, de ebbe egy csepp nem sok, annyi se folyt bele, ahogy vízre tettük. A várakozásomnak megfelelően nagyon stabil alkotmánynak bizonyult, nem billeg, és a lapos fenéknek köszönhetően az orrát se emelgeti az evezőcsapásokra. Akár két ember is kiállhat az oldalára, akkor is messze van a felborulástól. Vígan belefér az egész család, de magányos horgászatnál is jól jön a tágassága, kényelme. Nagyon tetszik, legszívesebben ki se szállnék belőle :-)
