A wobbler egy "egyszerű" műcsali - legtöbbször fából, mind gyakrabban pedig strapabíróbb műanyagból készül. A nevezetes holmival "rém egyszerű" horgászni - bedobom, s mivel húzásra kezd élni, remegni-veretni, csak tekerni kell. A dolog ennél azért lényegesen bonyolultabb! Írásomban igyekszem megismertetni a kezdő, és a már gyakorló pergetőt a wobblerezés néhány hasznos, és gyakorlatban eredményesen alkalmazható trükkjeivel.
Pergető horgászmódszerrel, wobblereket használva jó helyen, jó időpontot választva eredményesebbek lehetünk, mint élőhallal, szelettel. (Többek között ezért is szeretünk pergetni, ugye...) Kevesebb motyó kell az efféle pecához, hisz boton, orsón, zsinóron, s a fogósnak vélt műcsalikon kívül csak biztos kézre van szükség a hiten kívül.
A vontatás-vezetés mikéntje rettenetesen személyfüggő. A gyakran pergetők közül, idővel mindenkinek kialakul egyfajta stílusa, amivel eredményes tud lenni. A különböző stílusoknak létezik egyetlen közös, meghatározó pontja, amelyet nem alkalmazunk tudatosan, horgásszon is akárki álló, avagy folyóvízen: ez a megállítás.
A bevontatás tulajdonképpeni technikája arra alapoz, hogy a ragadozó, ösztönéből fakadóan akkor vág oda, ha beteg, sérült kishalat gyanít wobblerünk mögött. Mikor tudjuk ezt elhitetni vele? Akkor, ha szakaszosan, hol gyorsabban, hol lassabban tekerünk, botspiccel bele-bele cifrázunk - ez eddig sokszor és sok helyen volt olvasható, és tegyük hozzá, logikus érvelés -, és: megállítjuk a fahalat.
Történt a minap, hogy pont ezen gondolkodtam: miért is van az, hogy néha eredményesebb vagyok, néha nem? Legtöbbször nem úgy jutok ki a partra, hogy kipihenten, feltöltődve - tehát fáradtan, töprengve-gondolkodva -, azaz teljes mértékben a vezetésre összpontosítva horgásszak. Ez nagy hiba. Erről persze nem csak én tehetek. És elkezdtem holtágam partján játszani elébb a gondolattal, majd miután azt tett követte, a wobblerrel is: bele-belehúztam, majd nem "spicceltettem", hanem megállítottam a fahalat. (Úgy emlékszem, egy 4 centis Risto Rap volt fenn.) Az addigi üres este - ígérkezett bármilyen jónak, persze csak kiérésünk előtt... - élni kezdett. A megállított, fölfelé mozduló, lassan lebegő Risto kicsikart egy rávágást. Hm, gondoltam, erre lehet alapozni! Ha fáradt vagyok arra, hogy minden idegszálammal a vezetésre figyeljek - amit persze megold egy-egy adrenalin-fröccsként ható sikeres, avagy eredménytelen rávágás -, akkor lehetek lusta is: csak időről időre meg kell állítanom a wobblert.
Kevés olyan műcsali van, amelyik annyi alternatívát kínálna, mint a fahal. A különböző típusok biztosítják, hogy úszási (merülési) tulajdonság, forma és szín alapján a megfelelő kombinációt válasszuk. Bizonyos típusok kifejezetten ajánlottak a "rángatós" horgászathoz, mások pedig nem. Míg az úgynevezett jerk-ek, jerkbait-ok a megállítós-technikát követelik meg - az eredményesség hatványozódik, ha húzás közben megállítjuk, pihentetjük a csalit - addig ebben a családban (értsd: a wobblerek között) is vannak olyan példányok, amelyekkel megállítva horgászni, nem sok esélyünk van a célba vett ragadozó halak ellen.
Melyek azok a wobblerek, amelyek alkalmasak arra, hogy jobban trükközünk velük? Elsősorban a süllyedők, a lebegők, és a hosszabb nyelvvel ellátott, mélyen (vagy csak mélyebben) járó típusok. Leggyakrabban a Rapala termékeit használom, így néhány konkrét típust is megnevezek. (Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak ez a jó, sőt: az Ugly Duckling, a Nils Master, a Yo-Zuri kínálatában ugyanúgy, vagy pedig jobban találunk alkalmas csalit.)
Kipróbálva az SR, CDSR, RR, CDJ, CD és JSR darabokat, megállapítást nyert - nevezetes műhalaknak létjogosultságuk van majd minden vízben: megállj tehát wobbler!
Válasszuk külön a vizeket, a két "alaptípusra": legyen szó egyszerűen álló-, és folyóvízről. A két víztípus más-más fahalat (műanyagot...) és más megállítást követel meg.
Állóvizek: tavak, víztározók, holtágak, nagyon lassan áramló csatornák a következő módon próbálhatók ki. A választott, jónak vélt hely mélységétől függően, érdemes a süllyedő vagy a lebegő fajtákból választani egy-két dobás erejéig. Miért ezekből? Mert az említett vizeken gyakorlatilag nincsen sodrás, így például mélyre, mondjuk 2-3 méternyire lejátszani egy öt-hétcentis úszó wobblert, és azt ott tartani a feltételezett kapászónában, lassú csalivezetés mellett szinte képtelenség. A sinking és a suspending felirat esélyt adhat: a süllyedő (CD, CDJ, CDSR) és a lebegő (HJ, JSR) csalik az állóvízben is remekül megjátszathatók - a süllyedőt magunk felé, fölfelé emelve állítjuk meg, míg a lebegőt mozgásunkat mintegy megfagyasztva hibernáljuk pár másodpercig. Tehát süllyedőnél a botspiccet leheletnyivel följebb emelve, végig kontaktust tartva állunk meg picit, míg lebegő wobblert választva, valóban álljunk bele a húzásba: hajtókar elenged, botspicc nem mozdul; minden megáll. És aztán, ha ott van a süllő, kapaszkodj, horgász!
Előnye még a megállítós-dolognak, hogy alkalmazva a bizalmatlan ragadozó is jobban bátorítható, fölhergelhető - ha például az SSR-t csak ütögeti, föl neki a CDJ-t, aztán megállj. Ebbe általában már bele szokott koppanni a koma.
Egészen más a helyzet a folyókon - hisz itt akadnak szakaszok, ahol limány, nagy forgó, lassan lötyögő víz akad. S ahol a kishal jobban megáll - pont az említett helyeken - ott a ragadozó is. Folyón különbséget kell tenni a nagyon ritkán alkalmazott, árral megegyezően húzott-vezetett és a sztenderd, árral szemben húzott műcsalik vezetése között. Árral megegyezően húzva, ha úszó wobblert választunk, annak merülési mélysége olyan kell legyen, hogy hamar elérhessük vele a félvizet, vagy a vízoszlop alsó harmadát. A mélyebben járó típusok erősen javalltak - hisz nincsen sodrás, ami megdolgoztatná s lejjebb nyomná fölúszó csalinkat... Egészen sekély víznél az SSR széria is jó, és gyakorlatilag ez volt számomra az egyetlen Rapala-termék, amivel hosszú ideig mind álló-, mind pedig folyóvízen eredményes voltam. Sőt, folyókon árral megegyezően húzva is.
Árral szemben húzva jobban le lehet tapogatni a kövezést, vagy az akármilyen medret. A víz sodrása nagy segítsége ilyenkor a pergetőnek: ki tudja használni wobblere teljes mozgásszabadságát. Ráadásul választhat kevéssé mélyen járót - ha megfelelő a sodrás erőssége -, így az elakadás veszélyét jelentősen csökkentheti. Lefelé dobva, főleg este-éjjel legtöbbször víztetőn, de legalábbis félvízen van a hal. Jó sodrásban a már említett SSR is mélyre buktatható, onnan pedig meg-megállítva, húzva-elengedve átfésülhető a vélt kapászóna. Legnagyobb előnye a lefelé horgászásnak - túl a megállításban rejlő nagyobb lehetőségeken -, hogy a kapó halnak van ideje rávágni. Általában jól akadnak, ritka kivételtől eltekintve nem maradnak le halaink. Ellentétben ugye, a fölfelé dobott kütyükkel. Ott a ragadozónak gyakorlatilag nincs ideje megszemlélni, valóban megérezni a csalit - ösztönéből fakadóan, sokszor az átlagoshoz képest durván odakap.
Nagyon jól megfigyelhető ez például csatornakifolyóknál, de legjobb példa erre egy duzzasztómű: a halak általában már "unják" a folyamatosan, sodrásnak lefelé hajigált wobblereket, kanalakat, miegyebeket. Azonban a duzzasztó felé dobott, és a gyors vízzel együtt húzott csali mind nappal, mind éjjel eredményes tud lenni, persze egyvalamivel sajnos számolnunk kell: a vadul kapó hal, legyen az süllő, balin, domi, éppen a vad rántás, az agresszív kapás miatt sokszor lemarad.
Létjogosultsága igazán, mint a fent leírtakból kiderül, akkor van árral együtt horgászni, ha valamiért nincsen rávágásunk, a halat azonban ott sejtjük, sőt, esetleg látjuk is. Valamilyen szinten árral együtt húzva is meg tudjuk állítani a csalit - ez persze relatív, hisz a sodró víz nem teszi lehetővé a valós megállítást, pusztán annyit, hogy wobblerünk remegéséből kihagy majd néhány ütemet. Hogyan érhető ez el? Nem féltve a felcsatolt műcsalit, el kell veszíteni pillanatokra - persze nem laza zsineggel! - a kontaktust. Ezt úgy képzeljük el, mint amikor kishallal horgászunk, fenekező módszerrel, és bevetés után nem tudjuk feszesre spannolni a kócot, mert túl kicsi ólmot választottunk. Tehát durván feszes még a zsinegünk, miután nem hajlik a botspicc, de már nem érezzük, hogy remegne a fahal. Ez a jó ritmus! Figyelni persze, azt nagyon kell ám - a víz sodrása főleg a süllyedő, vagy a lebegő csalit gyakran a visszahozhatatlan mélységbe taszítja... a kockázatot azonban vállalni kell! Kivárva egy-két - vállalkozó szelleműek, kockáztató típusok előnyben! -, három pillanatot, lágy, de határozott, akasztásszerű mozdulattal kell kapcsolatot keresni a wobblerrel, és kissé belehúzni, mintha szegény táplálék-imitáció rövid pihenő után "elszaladni" szeretne, vélt avagy valós ragadozója elől. Remélhetően ekkor durran majd bele a rávágás karunkba. Kívánom, hogy így legyen!
Utoljára talán még annyit, hogy lehetőségekhez képest a legkisebb karabinert használjuk, mert bár a 7-9 centis wobblerek kevésbé érzékenyek erre, bizony a kisebbek nagyon megsínylik a nagy(obb) karabinert, így válik belőlük akció közben suta holmi. Példa erre egy jó két, három évvel ezelőtti időszakunk - Zsolt cimborámmal akkor álltunk neki not-a-knot kapoccsal rögzíteni a mütyüröket, és egész egyszerűen nem értettük, hogy a sötét éjszakában, ahol lehetett (mert hisz még így is fogtunk!) süllő, nem jött, csak a kisebb, abból sem sok. A csalicsere egyszerű volt - karabiner kinyit, wobbler lecserél, újjat dob, teker-húz-megállít. Jó néhány kevésbé eredményes éjjelt magunk mögött tudva elkezdtünk "kockáztatni" - csupán egyetlen, omega-kapoccsal (vagy karabinerrel, ki hogyan hívja) rögzítettük a wobblereket. Ez hatott! A dolog magyarázata abban rejlett, hogy hiába éreztük mi szépnek, jónak a fahalak mozgását, az "elakadásbiztosan" rögzített kütyük nem hoztak halat. Persze, hisz az "alig" kétcentis not-a-knot, és a közepesnél kisebb méretű, forgókapcsos (!) karabiner megtette, ami tőle tellett... A kettő együtt lebénította, megfelelően gyanússá tette wobblereink mozgását. Azóta vagy egy kisméretű, sima karabinert, vagy pedig ritkán, de csak a piciny not-a-knot kapcsot használjuk, "omegásítva". A tanulság ebből annyi, hogy legtöbbször nem a halakon múlik, kapnak-e... Gondolkodva és trükközve horgászva nagyobb az esélyünk.
