Az új, kifejezetten könnyű pergetésre szánt botomat szerettem volna Tamás barátomnak gyakorlat közben is bemutatni. Őt sem kellett sokáig győzködni és együtt vágtunk neki a Kettős-Körös lakóhelyünkhöz közeli szakaszára. Volt már a kezemben a finom SPRO pálca, amely gerinces és mégis nagyon könnyű, de kíváncsi voltam, miként muzsikál az újabb bevetésen. Bíztam benne, hogy most sem hagy cserben, és közösen sikerül folyóból "kicsengetni", egy-két jobb halat. A Körösön a vízállás alatta maradt az ilyenkor szokásosnak, ugyanis az egyik öntözőcsatorna befolyóját építették. Így a vízszintet egész egyszerűen lejjebb "rakták". A hirtelen vízszintváltozás meghozhatta a halak kapókedvét.
Már alkonyodott, amikor elindulhattunk, így csak a sötétedés előtti 30-40 perc állt rendelkezésünkre, hogy fogjunk valamit. Mivel a vizet hirtelen engedték le, és még ideje sem volt megszáradnia a partnak, így a köveken csúszós sár fogadott, óvatosságra intve minket. Egy kisebb kifolyónál szerettünk volna kezdeni, mert kis víznél az itt található vascsőből, a szintkülönbség miatt - és persze nyitott zsilipet feltételezve - zubog a csatorna vize a folyóba.
A magas parton álltunk Tamással, kezünkben "kibiztosított" horgászbot, és néztük a vizet. A kis csőből most nem folyt a víz, de valami mégis hajtotta a kishalakat. Spriccelés volt látható, ahogyan a mélyből, az éhes ragadozó fölfelé, a felszín felé hajtotta megriadt áldozatait. Ez szerintem süllő! Mire ezt kimondtam, Tamásom már óvatoskodott lefelé a köveken. Aminek meg is lett az eredménye. A sáros kövek, melyek egyébként sem álltak stabilan a helyükön, a rájuk nehezedő súly alatt meg-megbillentek, és a kisebbek belecsúsztak a vízbe, nagy csörgés-zörgés kíséretében. Szinte fájt ez a zaj. Szívtam a fogam rendesen, hogy miképpen magyarázzam el a társnak, hogy így nem lehet lemenni a helyre, mert Ladányig szaladnak a megriadt süllők a csörtetésre. Azonban a süllő vagy süket volt, vagy nagyon éhes, mert újból csak spriccelt a kishal előttünk. Tamás twisterrel operált, míg én egy 5 centis Rapala SSR-t kötöttem föl.
Első dobásom suhant a sötétedő ég alatt, az új SPRO Premium Power X Spin bottal. Már a dobás is más, új élményt jelentett. Alig lódítottam útjára a wobblert, az jóval beljebb szállt a folyó közepénél. Ennek persze nagyon örültem, így például főleg majd a duzzasztóknál lehetek új szerzeményemmel eredményes. Irtózatos módon lehet vele érezni a kis műcsalit, egészen a karomban remegett a wobbler.
Másodjára bocsátottam útjára, mikor Tamás előtt rabolt újra a mélyben, az éhes ragadozó. Mindent beleadtam a bevontatásba, meg-megálltam, bele-belespicceltem és az egyik megállításba kaptam egy erőszakos koppanást a wobblerre. Behúztam egyet a rávágó halnak, és láss csodát, úgy maradt kezemben a bot. A félhomályban pedig, rángva futott a zsinór Tamás elől felém. Fejrázásból ítélve, egyértelmű, hogy süllő akadt horgomra. Bár csalóka volt a hirtelen megindulás, illetve a bot hajlása, mert egy retur tüskést szorítok hamarosan tarkón. Aztán az új botot a csizmaszárba "szúrtam", hogy megszabadítsam a horgoktól a pórul járt süllőcskét, és ekkor lepődtem meg csak igazán. Úgy akadt meg a halam, hogy nem akadt meg!
Horog nem akadt meg a süllőszájba, és a wobbler hátsója is kifelé lógott. Ez a fotón is remekül látható. Azt tessék elképzelni, hogy a wobbler nyelve volt az, ami fogta a halat! Az SSR műanyag, "L" alakú csőre, a süllő nyelve alá fordult, és ahogyan a wobbler - gondolom a rávágásnak köszönhetően - elfordult kissé, úgy megtartotta a halat. Bár ehhez az is kellett, hogy a süllő szorítsa a műcsalit. De ösztönéből fakadóan szorította, és ez lett a veszte. Kifordítottam a kékhátú SSR-t a hal szájából, és a sértetlen süllőt avval engedtem vissza, hogy küldheti akár a nagyapját is! Az lenne csak igazi ellenfél, ennek a botnak! Mindezt, amit itt leírtam, természetesen akkor este hangosan magyaráztam Tamásnak, aki legalább annyira hitetlenkedett a történteken, mint én.
Tehát ezek szerint úgy is akadhat hal, hogy gyakorlatilag nem akad horogra. Ehhez kell, kérem a szerencse. Még mindig az események hatása alatt voltam, miközben már a következő helyre értünk. Előttünk egy kőpúp törte meg a folyást, amely így meglassúlva, lustán kavargott csak, és kisebb visszaforgót is eredményezett. Ezen a helyen a legtutibb az, ha a sodró vízbe dob az ember, és a folyás valamint a visszaforgó szélén próbálja meg húzni a műcsalit, lehetőleg minél lassabban. Én tehát ezt a taktikát alkalmaztam, míg Tamás egy neonzöld twisterrel, a visszaforgóban pocsoló halat kívánta megfogni. Rabolt valami itt is, ott is, de nem süllősen... Vagy csak én gondoltam azt, hogy ez nem süllő?! Társam elakadt, majd kénytelen volt beszakítani a gumiférgét, mert az ágat, mibe horga akadt, a parttól két méternél kijjebb sehogy nem tudta húzni. A tuskó, a legnagyobb valószínűséggel, ágaival megragadt a kövek között.
Kissé nyűgösen szerelt újra Tamásom, majd kezdte ismét a kidobom-bevontatom játékot. Gondolataim egészen máshol jártak, amikor az új botomon kopogtatott a süllő. Belehúztam a rávágásba, tartottam a nyelet, mert a sodró vízben kapott a hal és belefeküdt a sodrásba, kihasználva annak erejét. Hiába tudtam, hogy kisebb méretű, akkor is vadul rázta a fejét, még a csizmám orra előtt is szabadulni próbált, de nem menekülhetett - tarkón ragadtam. Ennek legalább a szájába akadt a horog, még akkor is, ha csupán egyetlen horogág fogta a háromból. Óvatos horogszabadításomat követően már úszhatott is a méreten aluli tüskés.
Néhányat dobtunk még mind a ketten, de a beálló sötétség - valamint gyomrunk korgása - miatt úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Komótosan visszaballagtunk kerékpárjainkhoz, összecuccoltunk, majd cihelődtünk és újabb élményekkel gazdagabban, valamint a következő, sikeresebb alkalmat tervezgetve vettük immár kerékpárjaink nyergében hazafelé az irányt.
