Egyik kedvenc halam ez a kis termetű, tüskés, lenézett halacska. Pergetve jól fogható, főleg a kora tavaszi és a késő őszi hónapokban, de alkalmanként bármikor és bárhol összeakadhatunk vele. Mivel az idei tél kemény hideget hozott, és nagyon hosszúra nyúlt, a téli pergetésre nem sok alkalom adódott. Így alig vártuk a cimborákkal a tavaszt, hogy végre sügerezhessünk egy nagyot.
Az ívás előtt lévő, bandába verődött, mohó sügerek megfogása nem kíván nagy gyakorlatot, vagy különösebben extra felszerelést. Egy könnyű - vagy egy nagyon könnyű - pergetőbotot fogtunk, és nekivágtunk kedvenc holtágunknak. Néhány helyen még arasznyi vastag volt a jég, de nagy foltokban már kiolvadt a víz a Félhalmi-holtágon március közepén, és mi mentünk, és... és betliztünk, valami nagyon csúnyán. Semmi halmozgás, semmi rávágás, semmi arra utaló jel, hogy tüskés kedvenceink itt élnének még. Mivel eredménytelenségünk nem szegte kedvünket, az első idei közös jégmentes horgászatot kivételesen csónakban töltöttük. Nem áprilisi tréfa a kép, egyszerűen csak pihentek voltunk!
A tréfát félretéve egy hét múlva újból leszaladtunk, hogy majd most. Újból betliztünk, de már legalább halat láttunk: gilivel fogtak néhány sügit, nekünk meg majd a szívünk szakadt meg...
És végre eljött a március vége, és a jó idő: hát újfent nekiszaladtunk, hogy most majd elégtételt veszünk az elmúlt próbálkozásokért (is...). Társaságunkhoz még egy hölgy is csapódott, akit a jó idő, valamint a cimborák személyeinek varázsa édesgetett a partra. Meg is jegyezte az első fél óra után, hogy ha mi végig ezt szoktuk csinálni, miszerint megyünk és dobálunk, majd megyünk tovább és dobálunk, megyünk tovább és dobálunk..., akkor nem vagyunk teljesen épek. Mindegy, a tavaszi illatok, látványok megfogták Mónit is, és az első hal megfogásának önfeledt pillanata is kicsalt belőle egy kis csodálkozásfélét. Zsolt megfogta az első - és egyben a nap utolsó, bár ezt akkor még nem tudhattuk - sügerét, ami “bajszos” volt. A bajuszt egy kisebb pióca okozta.
A nap végén, csak, hogy örüljünk kissé, beugrott egy süllőifjonc, azaz süllőke. Szintén Zsolt volt a szerencsés - bár ő nyilván jobban venné, ha a tudatos szót használnám, hát legyen... - halfogó, és mivel az idő nagyon előrehaladott ekkorra (bár alig volt délután 5 óra) Csabival ketten beletörődve az újabb nullázásba, hazaindultunk mindahányan.
Azonban személyem nem nyugodott, és másnap kikecmergett kerékpárájával szeretett folyójára, a Kettős-Körösre. Az ilyenkor - és majdnem mindig - eredményes csatornakifolyónál próbálkoztam, szép napsütéses időben. Spriccelt a kishal a kövek mellett, hát megörültem egyből. A bolond sügit sejtettem a rablások mögött, így rögtön egy neonzöld apró twistert kötöttem föl. Első meglepetésem az arasznyi süllő okozta, aki a csizmám orra előtt csavart oda a guminak. Izibe de óvatosan tettem vissza, nem is fotóztam, nehogy bárki is megszóljon, meg hát nagyon féltettem szegénykét...
Újabb dobás, amit újabb meglepetés követett: a vékony húron vezetett, parttól másfél méternyire emelgetett neonzöld elcsábított egy bodorkát. Szabályosan, szájba akadt, igazából azon csodálkoztam, hogy ilyen hűvös víznél már eszik a gumit. (Írtam már többször, hogy ez előfordul. Azok kedvéért, akiknek ez újdonság, elmondom, hogy mind folyó, mind állóvízen fogható szabályosan szájba a bodorka, kárász és karika, ívás előtt olyan egy-két héttel. Folyón gyakoribbak az ilyen keszegfogások, de nem tudom megmondani, miért.)
Újfent dobok, többet is, de hiába hajt előttem többször is a kis útonálló, nem akarja megfogni a csalit. Lecserélem egy fehérre, ami a neonzöldek melletti hosszú ideig történő tárolás miatt gyöngyházosra színeződött. Evvel végre megfogom a “Süsüt”, a sügit. Óvatosan visszaeresztem, és gyors egymásutánban fogok még kettőt. Közeleg a naplemente, hűl a levegő, valamint süllős rablások “kényszerítenek” a távozásra. Mivel akasztok is egy kiló körüli nemest, dagadt hasára valamint a masszívan tartó tilalomra való tekintettel visszaengedés után, elrendelem a hazamenetelt. Panaszra nem lehet okom, hisz kimentem, horgásztam, gyönyörködtem, és még fogtam is.
Becsülnünk kéne a sügeret mindannyiónknak, mert ez a kis ragadozó olyan tavaszi élményekkel jutalmazhat bennünket, ami a hosszan tartó téli tehetetlenséget is figyelembe véve csodássá teheti egy-egy napunkat, még ha nem is többedmagával bukkan horgunkra.
